A 2020-as évek elejéig a 2,5-3 milliónyi stabil fideszes szavazótábor körében igen erős kohéziós erőnek számított a népszerűvé váló „kevesebb demokrácia, több jólét” üzenet. Igaz, ezt követően már kevésbé bizonyult vonzónak a még kevesebb demokrácia, még kevesebb jólét valóságának átmárkázása ugyanezen szavazótábor számára.
De ennek a hierarchizált, hagymahéj-szerűen rétegzett választói konglomerátumnak a tagjai jól érzik magukat ebben az összkomfortos autokráciában. A viszonylagos jólétükért, pillanatnyi előnyökért cserébe a szabadságukat, a lázadásra való jogukat, autonómiájukat spirituálisan átadták a biztonságot és védelmet nyújtó, a nemzetet megszemélyesítő, paternalista vezérüknek. A tudatukban ő mint egy náluk sokkal tökéletesebb, a vidéki Magyarország illúzióját megtestesítő, győzelmet győzelemre halmozó, világmegváltó magyarázatokkal szolgáló, a tutit is mindig találóan megmondó népvezér jelenik meg, a képe rég politikai termékké kovácsolódott. Ezért vakon megbíznak benne.
A fentiekhez hozzájárul az a törzsi-nemzetségi, félfeudális függőséget átörökítő politikai kultúra is, amely lehetővé teszi, hogy ez az önfelmentő morális megalkuvás, a fájdalommentes elnyomás elviselése teret nyerjen. Ráadásul ez a mostanában már romló tendenciájú jólét piramisszerűen, torz, igazságtalan módon van szétterítve. Az elviselhető szegénységben szenvedő milliók csak a megváltást jelentő üveggyöngyökben és jutalomfalatokban reménykedhetnek, azok pedig el is homályosítják az alárendeltségben élést. A biztonságot nyújtó kilátástalanság, a kiszolgáltatottság, meg az ehhez társuló politikai vallásosság – felturbózva és átitatva a táborhoz tartozás érzésének eufóriájával, valamint az érzelmekkel túlfűtött, öröklött sorsként velük élő etno-nacionalizmussal – még a hívőkön átgázoló valóságot is képes felülírni.
Ezt a hitet illetően nem lehet az embereket meggyőzni, mert a hitnek nincs szüksége racionális bizonyítékokra. Az érzelmi politizálás a tudat szerepének kikapcsolásával erőfeszítésmentesen és lelki tehermentesítő funkcióként működik. Ezért van az, hogy a fiktív ellenségekről szóló üzenetek működnek, az infláció és a megélhetési válság pedig másodlagos szerepet játszik a hitre és hiedelemre épülő, küldetéstudattal párosuló, legmagasabb rendű szükségletként manifesztálódó közösségi célokhoz képest. Ezeket az emberi attitűdöket csak kataklizmák, összeomlások képesek megingatni, ezért a kijózanodásban csak társadalmi megrázkódtatások alkalmával lehet bízni.
Mindezek ellenére mára a társadalom többségében, a fejekben a rendszer de facto megbukott, a Holdról is látszik, hogy a pártállam támogatottsága már nem élvez társadalmi, legfeljebb szavazati többséget, amit jelez, hogy a szavazótábor külső héjában lévő bizonytalanok rugalmas leválása félmilliós nagyságrendben megtörtént.
Márpedig a 2,5 milliónyira leolvadt szavazótábor már nem lenne elégséges a kétharmados győzelemhez. Mivel nem versengő demokráciáról beszélünk, a választás tétje nem az, hogy a választók határozzák meg az ország sorsának irányát, hanem arról, hogy a félelem, a rendszerhez történő igazodás, a versenyképesebb alternatíva hiánya miatt a hívek felsorakoznak-e a regnáló hatalom mögött és legitimálják-e azt. A társadalmi többséget képviselő emberek már kiírták a fejükből a rezsimet, amiből viszont nem következik a változás. Hiszen az alkotmányos önkényuralom keretei között a rezsim választások útján nem – vagy alig – leváltható.
Ráadásul az ellenzéki oldalon jelenleg nem létezik a kritikus tömeget megütő, versenyképes alternatíva, elmesélhető történet és hiteles, bizalmat sugárzó, integratív vezető sem. A kormányzati kompetencia felmutatása nélkül nehezen hihető narratíva, hogy az ő vezetésükkel mitől lenne jobb az ország, az emberek élete és emberarcú a kormányzás. Jelenleg úgy néz ki, hogy inkább az autokráciának van ellenzéke, mintsem az autokráciának leváltó ereje, bár ebben a tekintetben – a programalkotást, szervezettséget, intellektuális erőt és kormányzóképességet illetően – a pártok között nagyságrendi különbségek vannak.
Az autokrácia jelenlegi leválthatatlanságából következik, hogy az ellenzék is leválthatatlannak tűnik, és az állampárti hatalmi érdek is azt diktálja, hogy fennmaradjon ez az önkényuralmon belül tartott ellenzéki ökoszisztéma.
Ezen túlmenően az ellenzéki pártok többségének a túlélésre, átmentésre játszó gyengesége, az éhezők viadalává vált kibékíthetetlensége is hozzájárult ahhoz, hogy egyetlen választáson sem voltak képesek „terheléses támadásnak” kitenni a NER rendszerét. Az ellenzék nem látta el a feladatát, nem végezte el a munkáját, nem volt képes megvédeni, megmenteni a magyar demokráciát, és ezzel hozzájárult a társadalom kapitulációjához.
Még kifelé sem lehet mutogatni, hogy idegen szuronyok hegyén kényszerítették ránk az alkotmányos önkényuralmat. Ha a demokrácia lebontásában érdekeltek érzik az immunrendszer legyengülését, akkor azt autokrataként szemrebbenés nélkül kihasználják, mivel minden politikus túlhatalmat akar. És ha ezt az emberek hagyják, ez azt jelenti, hogy nem elég erősek a demokrácia alapjai, nincs megfelelő hatalmi ellensúly, az ellenzék gyenge és megosztott. Ráadásul evidenciaként kezeli, hogy a 2006-os önkormányzati választások óta a Fidesz verhetetlen.
Bár a 2014-es választáson kínálkozott egy időablak akár a nyerésre is, 2022-ben pedig megakadályozható lett volna a negyedik kétharmados győzelem, az ellenzék teljesítménynélkülisége nyilvánvaló. Ennek ellenére a 2 milliós nagyságrendet kitevő szavazótábor nem olvadt tovább. A magukra maradt szavazók viszont a remény rabjai maradtak. Ám ezekből a fiaskókból sokat tanulva nem fognak még egyszer biankó csekket kiállítani a 13 éve folyó alibifocizásra, mivel felismerték, hogy az ellenzéki szavazónak is van hatalma, döntési szabadsága és elvárása az ellenzéki pártokkal szemben.
A választói akarat pedig az alulról történő, közösségi szerveződést, a felelősségvállalást, a számon kérhetőséget, a választói felhatalmazás betartását, a visszahívhatóságot és nem az ellenzéki elitek különalkuját, a frakcióalapítási garanciák biztosítását, a képviselői nomenklatúrának biztosított luxus javadalmazásokat, a parlamenti bizottsági helyekért folyó helyezkedést és az egyéni túlélési stratégiákat preferálja. Könnyen előfordulhat az is, hogy ellenzékváltó hangulatuk kifejezéseként a viccpártra szavaznak, vagy a passzív rezisztenciát választják és nem mennek el szavazni.
Ezt csak akkor lehet elkerülni, ha az ellenzék nem arra vár, hogy majd a rendszer egyszer magától összeomlik, és majd akkor beülnek a tutiba. A munkát el kell végezni, a munka nem spórolható meg.
A totális hatalmi politizálás természetrajzához hozzátartozik az is, hogy a pártok infrastruktúráját, erőforrásait ellehetetlenítve, az egymás közötti bizalmatlanság szításával, kollaborációs fellazítási stratégiák alkalmazásával, az ellenzék eszköztelenné tételével és vesztes pozícióban tartásával paralizálják az egész blokkot. Ezen túlmenően az uralkodó párt legnagyobb komparatív előnyének az számít, hogy be tudott épülni az ellenzékbe, amiből következően az ellenzéken belüli bizalomhiány bénítólag hat az összefogásra, a koalícióalkotásra.
Mindezek ellenére egy egységes, ütőképes és minden körülmények között összezáró, integratív ellenzéki blokk, a magyar demokratikus erők nagykoalíciója létrejöttével sarokba lehetne szorítani a hatalmat. Ez akkor lenne lehetséges, ha nem adnák meg a demokrácia látszatát, illúzióját és a hatalom legitimációját, hanem addig bojkottálnák a parlamenti választásokat, ameddig a Fidesz nem teljesíti a szabad és fair választással kapcsolatos követeléseiket. A politikai bojkott persze akár fordítva is elsülhet, de az ellenzék kezében a demokrácia látszatának nyilvánvalóvá tétele az utolsó olyan eszköz, amellyel nyomást tud gyakorolni a hatalomra. Ideje lenne már visszaszerezni a lázadás rég ellopott jogát is: mert ezeket a lázadási krediteket az autokrata zsebelte be, mintegy örök ellenzéki pozícióba helyezve magát.
Az írás második részét jövő kedden (január 9-én) közöljük.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. január 2-án.
Szilágyi János: A bukásnak több útja van
A történelemből megtanultuk, hogy minél jobban kiépül az autoriter hatalom, annál nehezebb véget vetni neki: hiszen művelői kiválóak abban, hogyan lehet minél tovább uralmon maradni, az erőforrásokat, közpénzeket magánzsebekbe vándoroltatni, annak érdekében, hogy elkerüljék a felelősségre vonást. Mesterien értenek a nép megtévesztéséhez és a tömegpszichózis szításához.
Hosszútávon csapnivalóan rosszak a jó kormányzásban, mert a kontroll mechanizmusok kikapcsolása idővel válságokat okozhat, nem beszélve a rendszeren élősködő kleptokrácia pusztításáról. Rövidtávon viszont az autokráciák sikeresek lehetnek, mivel az ellenálló tényezőket könnyen ki tudják iktatni. Még akkor is, ha pocsék módon teljesítenek a népért érzett felelősségvállalásban, a közjó és a tömegek jólétének megteremtésében. Jellemző rájuk a keleti diktatúrákból átemelt, politikai csodafegyverré vált, mindenre kiterjedő társadalmi megosztottság, a mi és ti viszonyrendszerének végletekig fokozása és a gyűlöletkeltés fenntartása, hogy ebből a pozícióból tudják manipulálni, megfélemlíteni a társadalmat.
Az országot biztos kézben tartó vezető a végletekig fokozza az ostromlott vár szindrómáját, s közben a magyarság megmentőjének szerepében tetszeleg. A profétai magasságokba emelkedő Dávidnak az önmaga által szított krízisek, maga kreálta ellenségek legyőzése érdekében egyre nagyobb túlhatalomra van szüksége ahhoz, hogy heroikus küzdelemben mindig felülkerekedjen Góliáton. A társadalmi konfliktusok permanens generálásának eszköze, hogy olyan egymást kizáró fogalompárok jelenjenek meg a közbeszédben, amelyek az embereket foglalkoztatják; ezt követően a hatalom kisajátítja a társadalom többségi álláspontját, az ehhez kapcsolódó jelszavakat, szimbólumokat – ezáltal kisebbségi, vesztes álláspontba szorítja az ellenzéket, melyet ellenségként, ördögiként tüntet fel.
A félelem a társadalom feletti ellenőrzés egyik legjobb biztosítéka, ennek fenntartása érdekében egyre több szabadságot vonnak el az emberektől. Mindezek ellenére egy társadalom tartósan nem tud meglenni igazság és szabadság nélkül, mert szabadságban jobb élni, mint alávetettségben. Egy önkényuralomba taszított társadalomnak joga van a szabadsága visszaszerzésére, de a képmutató elvek mögé rejtett hazugságokat csak a szabadság fényei tudják leleplezni.
A választási eredményeket vizsgálva látható, hogy 2010 után a kormányzópárt 45-54 százalék közötti szavazataránnyal tudott egymás után három, kétharmad nélküli kétharmados győzelmet aratni.
Nagyságrendileg 40-44 százalék közötti szavazataránynál lehet az a fordulópont, ahol az uralkodó párt okos ellenzéki stratégia esetén akár kétharmados vereséget is szenvedhetne, azaz választás útján leváltható lenne a jelenlegi rendszer.
Ehhez legalább 2,5 millió szavazóból széles spektrumú, ellenzéki, nemzeti, demokratikus nagykoalíciós blokkot, választói közösséget kellene felépíteni.
A cél nem a meglévő torta szeletelése, hanem annak növelése. Nem járható út egymás bekebelezése, furkálása, mert csak így lehet az erőt, bizalmat, szervezeti-cselekvési egységet felépíteni. Mivel az alapvető ellentmondás a demokrácia és az autokrácia között feszül, ezért időszerű lenne a nemzeti, demokratikus kerekasztal összehívása és az ország jövőjének meghatározása.
De az uralkodó elitek belső válságából fakadó rivalizálások, hatalomátmentési akciók miatt is összeomolhat a rezsim. Tömeges elégedetlenség, hatalmi-bizalmi-hitelességi és megélhetési válság, illetve a nemzetközi helyzetben beállt hirtelen változások vagy a politikai-gazdasági elszigetelődés is kikényszerítheti a hatalomból történő távozást. Annak ellenére, hogy a rezsim félárnyékban próbálja tartani az irritáló vagyoni különbségeket, az elosztási viszonyok megváltoztatása következtében és mert láthatóan kevesebb a demokrácia a munka világában, miközben egyre több a profit a tőke javára, világos, hogy nem a dolgozók jóléte az elsődleges szempont. A megélhetési válság miatti népharag akkor erősödhet fel, ha az már eléri a középosztályt.
Fordulópont lehet, ha egy sikeres ukrán honvédő háborút követően kimaradunk az ország újjáépítéséből, amely jól felfegyverzett középhatalomként, Lengyelországgal és Romániával szövetkezve a kelet-európai régió vezető katonai-gazdasági erejévé válhat. Egy orosz győzelem esetén pedig morálisan rá fog égni a bélyeg az országra, bűnbak lesz egész Magyarország. Kétes sikerrel kecsegtet az euroatlanti mainstream politikával történő szakítás, az uniós status quo lebontása ás egy olyan bipoláris világrend vizionálása is, amelyben az autokrata populisták, szuverenisták, fundamentalisták, autokraták és euroszkeptikusok internacionáléjára támaszkodva, a világlapok címoldalán szereplő politikai bajkeverőként, a nagyok asztalánál kotnyeleskedő, egocentrikus, hazárdőrként kíván a világpolitika színpadára lépni. Az új világrend megálmodásában a „dárda hegye, a kard éle” imázsát szeretné felépíttetni magának, miközben valójában potyautas lókupec módjára viselkedik.
Szintén a nemzetközi helyzettel összefüggő szcenárió lehet, hogy folytatódik az Unió „demokráciáért pénzt!” politikája. Ebből fakadóan hiányozni fog az éves szinten a GDP 3 százalékát kitevő ingyen pénz, így az ország a pangás, a félperifériás, zsákutcás fejlettség csapdájába ragad. A magyar vétótaktikát pedig megkerülik, kávészünetre küldik olyan helyzetekben, amikor az unió közösségi céljait hátráltathatná. Nem véletlen az Európai Unió hüvelykujj-szabálya, miszerint két dolgot nem szabad csinálni: egyedül maradni és erőszakkal átvinni valamit.
Politikai vákuumot idézhet elő az is, ha hosszú távon nem jön be a keleti nyitás politikája. A keleti szélben nyugati zászló alatt hajózás gyakorlata pedig állandó kockázatmenedzsmentet igényel. Ha az autokrata bármilyen oknál fogva kiesik a hatalomból, nagy a kockázata annak, hogy a hatalom belülről összeomlik, mivel a kizárólag a személyéhez kötődő hit, elköteleződés és tömegtámogatás híján ekkora kudarcot nem bír elviselni a rendszer.
A jelenlegi szabályok között akkor van némi esélye békés eszközökkel, szavazás útján elkergetni a rezsimet, ha az Unió, illetve az ellenzéki pártok kikényszerítik a választási esélyegyenlőség sztenderdjének biztosítását. Előfordulhat, hogy olyan, békés lázadásba forduló kilátástalanság tör felszínre, amely 75 százalék körüli szinten aktivizálja a szavazásra jogosultakat. Azaz a több mint 8 millióból 6,5 milliónyian elmennek szavazni, hogy egy jobb élet reményében kifejezhessék, milyen országban szeretnének élni. Még az sem kizárt, hogy a nem szabad és nem tisztességes választások körülményei között is meg akarják nyerni a szavazást, és el akarják zavarni a rezsimet. A legyőzhetetlenség mítosza abból is fakad, hogy a pártállam a negyedik kétharmad után a saját, kisebbségben lévő táborával el tudja hitetni azt az illúziót, hogy ők a többség, és a megbuherált választási rendszer ezt meg is valósítja számukra. Ez a kreált többségi mivolt alkalmas a meglévő kételyek eloszlatására, a tévedhetetlenség látszatának fenntartására és az alternatíva nélküli hatalom melletti lojalitás bebiztosítására.
Tudjuk nagyon jól, hogy az önkényuralom hazugságra épül, és jól tudjuk azt is, hogy az igazság és a hazugság közötti különbség nem más, mint a demokrácia és az autokrácia közötti választóvonal. Életveszélyes az autoriter féligazságokra épülő, ezért a legnagyobb hazugságnak számító hatalmi politizálás. Egyrészt, mert az örök közhely szerint a demokráciánál nem találtak ki jobbat a történelem során, még ha nem is tökéletes; másrészt a tökélyre fejlesztett autokrácia a szavatossága lejártával rendre a történelem szemétdombjára kerül. Még a hazugságra, csalásra épülő önkényuralom sem örökös szabadjegy a hatalomhoz.
Az írás első része január 2-án jelent meg Csak a bojkott maradt címmel.
A szerző az MKIK képzési igazgatója.