SÁMÁNOKTÓL – A MESMERI MAGNETIZMUSIG
Az embereket a legrégibb idők óta foglalkoztatták a ritka lelki jelenségek: a letargikus alvás, a szomnambulikus és a hipnotikus állapot.
A hipnózis és az önhipnózis őskori formái a mágikus rituálok és táncok: a Sámán által előidézett eufórikus állapot az önhipnózisra emlékeztet. Akárcsak az indiai jóga és a többi ázsiai meditációs módszer is. Mindezek azt bizonyítják, hogy a pszicho-fizikus kikapcsolódás a legrégibb idők óta ismert jelenség. Az ókori Görögországban főleg orvosi célokra alkalmazták a hipnózist. Itt említhetjük meg a bibliai csodatevéseket is. O. Stoll pszichológus rámutat, hogy a vallásteremtők – Zoroasztér, Buddha, Krisztus, Mohamed – csodatevései semmivel sem különböznek a modem hipnoszuggesztiós módszerekkel előidézhető jelenségektől. A középkorban a hipnózis problémáival nem foglalkoztak, s éppen ezért számos ismeret feledésbe merült.
A XVII. század első felében Kircher írt egy dolgozatot az úgynevezett „csodálatos kísérletéről”, avagy a „tyúk elvarázsolt állapotáról”, amelyben rámutatott, hogy elegendő egy tyúkot fejjel a padló felé tartani, majd cikcakkos vonalon végigvezetni, ahhoz, hogy a tyúk mozdulatlansági állapotba kerüljön, olyanba, mintha mélyen aludna.
Ebből az állapotból csak erős inger alkalmazásával lehet felébreszteni. A fenti jelenséget „állati magnetizmusnak” is nevezték. Ezt az elméletet dolgozta át Mesmer bécsi orvos a XVIII. század második felében. Mesmer számos megfigyelés után arra a következtetésre jutott, hogy a test fölé tartott keze átadja betegeinek saját „magnetizmusát”, így a hisztérikus krízishez hasonló állapotot sikerült előidéznie. Elmélete szerint minden idegbetegséget a maximumig lehet fokozni, és ezáltal bekövetkezik a gyógyulás vagy legalábbis a beteg állapotának javulása. A krízis után letargikus állapot áll be, hosszabb ideig tartó alvás, majd pedig a beteg jobban érzi magát. A kezelések száma és formája idegbetegségenként eltérő kell hogy legyen.
Chastenet de Puységur, Mesmer tanítványa a fenti módszert alkalmazva furcsa jelenséget tapasztalt: egy fiatal beteg ahelyett, hogy a kezelés alatt krízissel válaszolt volna, a magnetikus „passék” hatására mély álomba merült. Ez a jelenség ellentmondott a magnetizmus törvényszerűségeinek, mely szerint előbba krízisállapot áll be és csak azután az alvás. Puységur megpróbálta felébreszteni a beteget, de eredmény nélkül. Rákiáltott, hogy álljon fel, és legnagyobb meglepetésre a beteg behunyt szemmel felállt, és néhány lépést tett előre. Ebben az állapotban a fiatal beteg tisztán válaszolt minden parancsra, de csakis azokra, amelyeket a hipnozitőrtől kapott.
BRAID MEGGYÓGYÍTJA A BÉNÁT
A XIX. század közepén Braid angol sebész tökéletesítette a hipnotikus altatási módszereket. Elméletét az Observations on trance or human hibernation című művében közli. Módszerét megpróbálta összeegyeztetni a jógával, valamint a légzési gyakorlatokkal. A Braid-módszer értelmében a beteg egy közel tartott fényes tárgyat figyelmesen nézve fogja az alvási állapot verbálszuggerálását. Braid végleg megdöntötte Mesmer magnetikus elméletét, s a jelenséget hipnózisnak nevezte el (görög hipnos = alvás).
Tulajdonképpen Braidet lehet a tudományos hipnózis megteremtőjének tekinteni. Braid bizonyította be elsőnek azt, hogy az agy befolyásolása szó segítségével tapasztalati módszer, nincs benne semmi misztikus. Műveiben megmagyarázza a hipnotikus állapotban előidézhető érzékenység, valamint az érzéstelenítés jelenségeit mint az agykéreg különleges állapotait. Számos esetben használta a hipnózist különböző operációknál, foghúzásnál érzéstelenítő helyett, valamint reumatikus betegek gyógyításánál. Sikerült meggyógyítania egy olyan beteget, aki huszonnégy éven keresztül béna volt, és semmilyen más módszerrel nem tudták gyógyítani. Ezáltal megpróbálta bebizonyítani a hipnózis nagy fontosságát anélkül, hogy azt általános csodaszernek tartotta volna. Braid az önhipnózist is gyakorolta, és így jóval Cové, Vogt vagy Schultz előtt rámutatott az akarat, az önfegyelemés az önszuggesztió fontosságára. Szerinte a hipnotikus állapot nem más, mint olyan szuggerált alvás, amely az elalvási aktusban jelentkező szenzációk verbál-szuggesztiójára alapoz. A XIX. század végén végzett számos kísérlet hozzájárult, hogy a hipnózist tudományos módszernek ismerjék el. S tegyük hozzá, a modern hipnotizálási módszer nem sokban különbözik a hipnotizmus klasszikusai – Braid, Charcot, Bernheim – által kidolgozott módszerektől.
Charcot véleménye szerint a hipnotikus állapot olyan patologikus állapot, amelyet főleg a hisztériás betegeknél lehet előidézni. Ő a hipnotikus állapot előidézésére a következő módszert alkalmazta: erős hangot vagy hirtelen kigyúló erős fényt kötött össze a hipnotizőr erélyes parancsával. Véleménye szerint a hipnózisnál kimondottan fiziológiai elváltozásokról van szó. Nagy érdeme, hogy a hipnózisos kezelést bevezette a francia neuropszichiátriai kórházakba. 1878-ban kiadott művében a hipnózis különböző stádiumairól ír, amelyek a hisztéria stádiumainak felelnek meg. A salpêtrière-i iskola, melynek irányítója volt, a hipnózist „mesterséges hisztériának” tekintette. Bernheim, a nancyi iskola képviselője, ellenkező véleményen volt. Szerinte a hipnózist – amely nagy mértékben hasonlít a természetes alváshoz – inkább egészséges embereknél lehet elérni. Bernheim a hipnózist szuggesztiós jelenségekre egyszerűsítette le. A hipnózis fő jellemzői: a katalepszia (teljes merevedés), retrográd amnézia (hipnózis után fellépő feledés) és hipnotikus hallucinációk. A hipnózis tudományos, fiziológiai magyarázata Pavlov nevéhez fűződik.
ÉGÉSI SEBEK TŰZ NÉLKÜL
Pavlov szerint a hipnózis nem más, mint olyan agykérgi gátlási forma, melyet a bőrfelület, a szem és a fül irányából érkező gyenge és ritmikus ingerek hoznak létre. A hipnotikus állapot előidézésénél fontos szerepe lehet még egy közeli fényes tárgyra való összpontosításnak, a metronóm monoton hangjának, a gyenge megvilágításnak és az úgynevezett passék alkalmazásának. Az egyszerű passéket manapság termikus passékkal helyettesítik. Pavlov szerint a szomnambulikus állapot a hipnózis egyik formája, amely sokszor az „én” megkettőzéséhez vezet.
Pavlov kísérletei bebizonyították, hogy a szuggesztiónak a kimondottan fiziológiai jelenségekre is hatása lehet, így lehet előidézni az úgynevezett látszólagos égést és látszólagos ütést. Hipnotikus állapotban, ha a bőr egy részét fadarabbal (vagy bármely más tárggyal) érintjük és azt szuggeráljuk a páciensnek, hogy az érintés forró vassal történt, az illető részen égési seb jelenik meg. Ez a jelenség azért érhető el, mert a fiziológiai jelenségeket agykérgi zónák irányítják. Feltételezhető, hogy az elváltozások a feltételes reflexek kialakulásához hasonlóan jönnek létre.
Podiapolszki rámutatott, hogy a látszólagos égés csak olyan egyénnél idézhető elő, aki előzetesen már elszenvedte valamelyik bőrfelületének megégetését. A szó olyan optimális serkentési gócot hoz létre, amely körül gátlási zónák jönnek létre.
Pavlov szerint a hipnózis egyik legfőbb jellegzetessége a poszthipnotikus amnézia (hipnózis utáni feledés): a beteg nem emlékszik vissza a hipnózis alatt történtekre. A hipnotikus álomba merült ember nem érzékeny a külvilág ingereire, nem tudja, hol van, ellenben fokozott érzékenységet tanúsít a hipnotizáló szuggesztióival szemben.
A hipnotizált csak a hipnotizáló hangját hallja, csak ezekre válaszol, esetleg élénk képzetei alakulnak ki a szuggesztió hatására. Ha egy beteg hosszabb ideig hipnotikus állapotban marad és az orvos nincs jelen, akkor a beteg–orvos kapcsolat megszűnik, és a hipnotikus alvás fiziológiai alvássá alakulhat át. Előfordulhat a fordított jelenség is, azaz a fiziológiai alvásnak hipnotikus alvássá való átalakulása. Ha valaki álmában beszél és kívülről megfelelő szuggesztióval hatnak rá, a fiziológiai alvás hipnotikus alvássá alakulhat át.
A HIPNÓZIS MÉRLEGE
A hipnózisos kezelésnek számos előnye mellett hátrányai is vannak. Először is a szuggesztió hatása egyes esetekben megmarad a hipnózis után is, ez a betegnek az orvossal szembeni függőségét eredményezheti. Másodszor: ahhoz, hogy valakit hipnotizálhassunk, annak bizonyos pszichológiai és fiziológiai sajátosságokkal kell rendelkeznie, azaz nem mindenki hipnotizálható. Ennek ellenére a XIX. században a hipnózis a legeredményesebb pszichoterápiás módszer volt.
Freud mielőtt a pszichoanalízist megteremtette volna, sokat foglalkozott hipnózissal. Freud rámutat a beteg és az orvos közt létező érzelmi átvitelnek a hipnotikus kezelésnél játszott fontosságára, mellyel minden pszichoterápeutának számolnia kell. Ő azonban nem tudta teljes mértékben megmagyarázni ezeket a kapcsolatokat, melyek a modern lazítási és pszichotonikus gyakorlatoknál szerepet játszanak. Oscar Vogt rámutat, hogy a hipnózis előidézhető személyes akarati tevékenység, az önszuggesztió segítségével is. Ez olyan felfogásnak bizonyult, amely új távlatokat nyitott meg a pszichoterápiás kezelésben. Vogt szerint a súlyérzés az izomlazítás eredménye, míg a melegérzést a perifériás érkitágulás okozza. Ezek a jelenségek könnyen észlelhetőek külsőleg, és műszerekkel is mérhetőek.
Vogt elméletét tanítványa, Schultz fejlesztette tovább. A tonikus állapot önszuggerált változatának bevezetésével az autogén training elméletét teremtette meg. Ezzel a módszerrel a hipnózissal egyenértékű általános pszichotonikus kikapcsolódást lehet előidézni. (Schultz műve 1912-ben jelent meg: Das autogene Training címmel.) Módszerével Schultz hipnózishoz hasonló, ún. autogén állapotot hozott létre, olyan érzetek önszuggesztiójával, amelyeket a páciens a hipnotikus elalvás előtt érez: nyugodtság, súlyérzés és melegérzés. Az
AUTOGÉN TRAINING
szakaszai megfelelnek az érzetek előidézése szakaszainak.
Az autogén training román változatát dr. Ion Bîlcea – kolozsvári orvos – dolgozta ki. Ez a módszer az autogén training és a Kretchmer-féle aktív hipnózis kombinációja, légzési gyakorlatokkal összekapcsolva.
Észrevehető tehát, hogy a hipnózis és az önhipnózis elméletek fejlődése során számos tudós (Braid, Vogt, Schultz) hangsúlyozta az autoszuggesztiónak a heteroszuggesztióval szembeni előnyét. Ugyancsak rámutattak arra, hogy a hipnózisnak, hatékonysága mellett, számos hátránya is van, mert nem mindenki hipnotizálható, zavarokhoz vezethet a beteg függősége az orvossal szemben, a folytonos felügyelet, nehézséget jelent az érzelmi átvitel, kapcsolatok kezelése.
Ezzel magyarázható az is, hogy a hipnózist manapság nem nagyon alkalmazzák a pszichiátriai gyakorlatban. Elterjedt módszernek csak az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban tekinthető. Az autogén training alkalmazásánál viszont nem jelentkeznek ezek a hátrányok. Éppen ezért a lelki és élettani betegségek kezelésében egyaránt hatékonyabb az autogén training, amely ugyanakkor az egészséges embernek is fontos eszköze lehet lelki egyensúlya megőrzésében.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 39. számában, 1973. szeptember 28-án.