Évente egyszer jól kitüntetik magukat, hazamennek s nem változik semmi – körülbelül így tudnám összefoglalni azt a benyomást, amit Gál László tudósítása keltett bennem a már sokadik kolozsvári Pride-ról. A cikkben benne van az a keserű igazság, hogy a Pride üzenetei nem érnek célba, nem váltják ki a kellő hatást, legalábbis politikai és jogi szinten biztos nem változott semmi Romániában. Miközben a – bizalmasan készült – felmérések valóban azt támasztják alá, hogy lassan elfogadóbb lett a romániai társadalom többsége a melegházassággal szemben, a nagyvárosi pezsgéstől távoli székely nyilvánosságban én egyáltalán nem érzem ezt, legfeljebb a saját liberális-progresszív buborékomban és az úgynevezett Z generációban.
A Pride-al és általában a melegekkel kapcsolatban még mindig gyakrabban találkozom olyan reakciókkal Székelyföldön, hogy én nem vagyok homofób, de nekem ne riszálják, ne fogdossák, ne csókolgassák egymást, ne akarjanak se házasodni, se gyereket. Otthon azt csinálnak, amit akarnak, de ne menjenek ki az utcára. Mit mondok a gyerekemnek, ha ilyet lát?
Ami egyet jelent: hogy a székely bácsi nem értett meg semmit a Pride-ból meg egyáltalán arról, hogy mit is akarnak a melegek. Én ezt sokáig egyszerűen csak az emberi rosszhiszeműséggel és rosszindulattal magyaráztam, de azt hiszem, hogy mégiscsak a tudatlanság, a tájékozatlanság a nyitja, amelyre csak ráerősít az álságosan konzervatívnak, nemzetinek és kereszténynek mondott egyházi-politikai kommunikáció, és így totális félreértésbe és balítéletbe torkollik az egész jelenségnek a megítélése.
A jószándákú melegaktivisták sem könnyítik meg a székely bácsi dolgát. A Pride ugyanis annyit tesz, hogy büszkeség. Jogosan teheti fel a székely bácsi azt a kérdést, hogy mire is lehetnek büszkék, akik felvonulnak? Esetleg arra, hogy kiállnak magukért, egymásért, de arra bizony nehéz szilárd logikai-erkölcsi alapot találni, amiért a szexuális irányultságnak (legyen az homo-, hetero- vagy más) büszkeség tárgya kellene lennie. Szerintem a Pride alapkoncepciója sokkal inkább arról szól, hogy ne szégyelljék többé magukat a szexuális kisebbségek, hogy mutassák meg bátran magukat a nyilvánosság előtt. Éppen ezért sokkal találóbb volna a No Shame vagy a Be Brave szlogen, csak hát messze nem hangzik olyan frappánsan, mint a Pride – gondolom, ez a megfontolás állhat mögötte.
A székely bácsinak, aki csak a tévében, neten látott Pride-ot, az a sztereotip benyomása maradt meg róla az exhibicionista berlini és budapesti eseményekről, hogy tangás férfiak riszálják és fogdossák egymást (a hiányos öltözetű nők valahogy nem zavarják) az utcán, a szeme előtt a bibliai Szodoma és Gomora története játszódik le újra. Mivel az aktuális közerkölcsről alkotott képébe ez már nem fér bele, nem csoda, hogy a székely bácsi már be se kattint a kolozsvári képriportba – hogy lássa, teljesen átlagosan kinéző emberek alkotják a tömeget, köztük sok hozzá hasonló heteroszexuális férfi. Még ha nem is olyan színkombinációkban vagy ruhafélékben mutatkoznak, amelyek a nemi sztereotipiákat és konvenciókat tükrözik.
A székely bácsi egyébként nem rossz ember, de – mint minden ember – fél az ismeretlentől, a mástól, és a félelmeit nemhogy eloszlatná, hanem egyenesen felerősíti az egyház és a politika. Hogyan is gondolkodhatna másképp, ha a legtöbb irányból csak azt hallja, hogy a nem heteroszexuális orientáció nem normális, nem természetes, sőt, halálos bűn, a melegházasság szentségtörés, a melegjogi kommunikáció pedig valójában propaganda, aminek a gyerekek megrontása, elferdítése, nemváltása a célja. Ahonnan már csak egy lépés a nemzet és végül az emberiség halála.
Abszurd, igaz? Ennél a pontnál már a székely bácsinak is fel kéne hördülnie, hogy mennyire az, de mégse teszi. Mert félelme bár alaptalan, az érzelem mégis valós, és nincs az a racionális érv, ami felülírhatná. Éppen ezért a melegaktivistáknak meg a velük szolidaritást vállaló politikusoknak, papoknak, újságíróknak, értelmiségieknek és nem értelmiségieknek szerintem ezzel az érzelemmel van dolguk. Tüzet tűzzel alapon tehát nem értelmi, hanem érzelmi alapon hatni a székely bácsira, közel hozni hozzá a más embereket, élettörténeteiket, az érzéseiket, nehézségeiket.
Érzékeltetni vele, hogy a normális nem valami abszolútum, hanem egy változó percepció a világunkról. Hogy a természetes nem az, amit megszoktunk, hanem, amit a természet egyáltalán megenged. Hogy a krisztusi szeretettörvény felülírja a farizeustörvényeket, és hogy egy meleg kapcsolat – akárcsak egy heteró – nem merül ki a szexualitásban, és semmi köze a pedofiliához, amíg nincs kiskorú benne. Hogy a nemválasztás része az identitás szabadságának, ahogy az öltözködés vagy az étkezés is az, és a melegjogok megadásával a többség nem veszít semmit, sőt, akkor lesz igazán egyenlő maga is.
Ha mindezt sikerül, akkor talán megérti majd a székely bácsi, hogy a melegek ugyanazt a kisebbségi harcot vívják az elismerésért, az egyenjogúságért, a szabadságért, mint mi székelyek – csak egy másik dimenzióban.
