Huszár Sándor vitaindítója (A Hét, 29. sz. , 1972. július 21. ) remélhetőleg nem marad visszhangtalanul. A kérdés közérdekű, annál is inkább, mivel napjainkban a népi művészet megújhodásának vagyunk szemtanúi. És élvezői és becsapottjai.
Miről van szó? Páll Lajos mesélte volt, hogy annak idején nem ment szobrászati szakra, mert gyermekkorában folyton-folyvást medvéket, medvécskéket kellett mintáznia. Hát a hírhedett medvéket ott láttam ezen a nyáron is a tengerparton véges-végig és a moldvai kolostorok (Neamţ, Agapia) udvarán és Szovátán és a bukaresti piacokon – és nyilván föllelhetők másutt is, mindenütt. Együtt a giccs-hamutartókkal (őzike és fenyőfa) és a madár-fütyülőkkel (vagy fütyülő madarakkal?) stb. A korondiak 90 százaléka ráállt a giccsre. És a szomorú az, hogy nyilván amiatt, mert kifizetődik. Jobban, mint az igazi, eredeti népművészet. Tartja magát a Páll-dinasztia, s még egypáran, dehát elvesznek a tömegben.
Más. Vargyason föléledt a hagyományos bútorfestés, a fafaragás. A Kovászna megyei néptanács illetékes osztálya kiadta a rendeletet, hogy a népművészek (a Sütő família három nemzedéke: id. Sütő Béla, ifj. Sütő Béla és Sütő Gábor meg I. Máthé Ferenc, Máthé Gáspár és a többiek) annyi és olyan fát kaphassanak, amennyit és amilyent kérnek. Ebben hát nincs hiba. Akad azonban a munkák minőségében. (Mellesleg: épp most láttam Észak-Eforián Kovászna megye népművészeti boltját, giccsekkel dugig; az angol fölirat szerint WI SEILL ONLY FOR FOREIGN KURENCY – de a román szövegben is van két helyesírási hiba.)
Pesti vendégeket vittem ifj. Sütő Bélához. Fia, Gábor, 16-17 éves kamasz, olyan hangsúllyal és hanghordozással mesélte a szöveget, mint Neamţon az idegeneket kalauzoló szerzetes, aki ki- és bejelentette, hogy az oltár Madonna-képét Pál apostol festette, 1900 évvel ezelőtt. (Mire a tolmácsnő – francia látogatók voltak – megjegyezte: Nu sȋnt de acord. – Persze – így a kalugyer – , mert elkábították a világi hiúságok.)
Hát bizony, népművészeink is el vannak kapatva. Mikor a pesti vendég megjegyezte, hogy talán mégsem kellene lelakkozni a faragott csillárt, Sütő Gábor kioktatá, miszerint „Így jobban ellenáll a fizikai és vegyi hatásoknak”. Mintha naponta rugdosnák és vízzel locsolnák azt a csillárt. Dehát nincs mese: dr. Kós Károly írt róluk sokat, és akkor nem lehet rossz, amit művelnek. (Itt a kicsided székely kapu felel meg a köröndi medvének. Ez is van rogyásig.) És az ellen se lehet szó, ha I. Máthé Ferenc meg domborműveli Toldi Miklóst vagy a végvári vitézt – nem a naiv szobrász, hanem a dilettáns szintjén.
Vargyason egyébként most egy éve szervezetten foglalkoznak a fafaragás művészetének oktatásával az iskolában (az oktató épp ifjabbik Sütő Béla), de félő, hogy ilyen formán rossz irányba tereli a fiúk ízlését. (A lányok varrottasai viszont gyönyörűek.)
Mi hát a teendő? Tekintélyes szakembereknek kell közbelépniük (olyanoknak, akiknek a népművészek szemében is van tekintélyük!) az ízlés irányításában. Mindenképp megéri.
Megjelent A Hét III. évfolyama 32. számában, 1972. augusztus 11-én.