Páskándi Géza: Tű foka. Versek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
Egyesek szerint, csupán a „közérthető” költő „népszolgál”. Petőfit a maga korában – nem is kevesen – éppen „közérthetősége” miatt nem tartották költőnek. És Ady, a „homályos”, „érthetetlen”, „magyartalan”, aki föltalálta „a vers nélküli verset”? És a többiek? Nem akarok – nem érdemes – belebonyolódni ebbe az ügybe, csupán egy megjegyzés erejéig. A szóban forgó fölfogás apostolai és igehirdetői, úgy tetszik, rabjai egy hatalomnak, amelyet József Attila így nevez: lelki restség. Hát persze, hogy boldogok a lelki szegények, mert övék leszen a mennyeknek országa. De egyéb semmi. – Nem a társadalmi meghatározottság vagy elkötelezettség ellen hadakozom. Hanem a kis „senkik, balkörmű gazok” (Tóth Árpád), tehetségtelenek vagy még rosszabbak ellen, akik e jelszavak mögé bújnak. (Megtörtént, hogy egyik vidéki lap olvasója levélben tiltakozott valamely „modern” vers ellen, fenyegetőzvén, hogy többé nem fizet elő. Mire a szerkesztő tapintatosan tudomására hozta az illető költőnek, hogy ne koptassa a küszöbüket. Nos, ez a szerkesztő legalábbis jellemtelen Nem az a kérdés ugyanis, hogy milyen volt a vers – vagy az olvasó –, hanem az, hogy a közléssel a szerkesztő vállalta. Addig, amíg.)
Lunacsarszkij írta 1924-ben: „Nagy művészetnek nevezhetjük mindenekelőtt az olyan művészetet, amely művészi célokat tart szem előtt, vagyis amelyik teljességében kifejezi a művész számára izgalmas gondolatokat és érzéseket, ő nem alkalmazkodik egy kevésbé kulturált hallgatósághoz. Mi, marxisták, a művészetnek ebben a szabadságában látjuk legmagasabb rendű társadalmi elkötelezettségét…” (Idézi: Rácz Győző, Művészet és elkötelezettség. Korunk évkönyv, 1973, 24. l.)
Páskándi tudomásul vette, „hogy a világon, és főleg Európában a XX. század művészete, seregnyi kaland után, végérvényesen kikötött az új irányzatok partjain, s tényleg új Amerikákat fedezett föl. Tetszik – nem tetszik alapról már régóta nem illik ilyesmiről diskurálni. Meg kell ismernünk, magunkévá kell tennünk, be kell fogadnunk és gyakorolnunk kell mindazt, ami korunk modern művészetét jelenti, ellenkező esetben ismét négyszáz évkéséssel énekeljük el a madrigálokat” (Hajdú Zoltán, Bencsik János és 33 kútja, Igaz Szó, 1972, 12, 938–9. 1.). – De nemcsak új művészetet akar, hanem új közönséget is. Emiatt vállalja a költőé, novellistáé, színpadi szerzőé mellett az oktató szerepét is. Szenvedélyből, rögeszméből, szükségből, megszokásból? – mindegy. Ez az oka (nem csak a tű foka), hogy verseskönyve – mint maga írja – „egy indulat, egy látomás regényé”-n kívül valami másé is: a legreménytelenebb tudományé, a pedagógiáé.
„Mert könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni” (Lukács, 18, 25). S könnyebb, mint előítéletekkel (oh, Mondolat szelleme, ne hagyj el!) és egyéb szomjúhodozással ütni föl Páskándi könyvét. (Boszorkányokról pedig ne essék szó. Hiszen van kritikus, aki – megcsóválván ama dorong boldogabbik végét – egyszerűen szélhámosnak tartja költőnket. Én nem. Ez viszont nem vitaalap – csupán olyan eset, mintha két süket akarna élőszóval társalogni. Ionesco műfaja, nem enyém.) Jómagam úgy vélem, hogy aki szereti az irodalmat, ne fecsegjen róla, hanem művelje. (Vagy úgy, hogy ír, vagy úgy, hogy olvas.) De a költő végül szembesül a csupasz fogalmakkal. És itt ér véget a vers.
Vagy itt kezdődik? Ezt nem lehet tudni. Illetőleg: verse válogatja. (S néha egyéb is: nyelv, hagyomány, fölfogás.) Páskándi nem csak szembesül: szembeszáll is velük. Nehéz dolog.
Megvonhatnék így is a mérleget: Petőfi – mondják – nagy volt az elvont dolgok érzékletes megjelenítésében – Páskándi mintha fordítva járna el: a kézzelfoghatót közelíti a fogalmihoz (Hej a bor ajka de prém / Pálinka fogain flóta a szád). [Bordal] Ez a nehezebb, már csak nyelvünknek aránylag fiatal kora miatt is. Azt hiszem, elfogadható a megállapítás, hogy a nyelvek, az eredeti jelentés elhomályosultával, konkrétumok nevével jelölik az absztraktumokat. Ilyen értelemben nevezem fiatal nyelvnek a magyart. Itt még az elvont fogalmak nevén is átüt az eredeti tárgyi valóság. Conceptio, mondja a latin, azaz fogantatás. E jelentésben már csak az orvosi szókincs őrzi. Egyébként a koncepció: fölfogásmód. Sőt, a spanyolban a legvégsőkig absztrahálódott: személynév lett (női: Concepcion). Fölfogás szavunk a konkrét cselekvés (fog, ige) hangulatát is idézi. Ha viszont koncepciót mondunk, sokkal elvontabban (és műveltebben és sznobabbul) hangzik.
Íme egy példa – út a konkréttől az absztrakthoz: „Kevés kenyerünkből / Kevés kenyerünk beléből / Gyúrtuk a sakk-figurákat / A játékkenyér / Nem csak kenyérrel élünk / A játék Isten kenyere // A játék Isten kenyere mibennünk.” Másutt: „…síró csecsemő nem kell a spártaiaknak! / Csak víg vas-dedek élhetnek Hellász hegyein…” stb. Figyelemre méltó a szóalkotás, Páskándi nemegyszer él ilyesmivel, szerencsés kézzel. Egyetlen összetett szóval (vas-dedek, mellesleg a kisdedeknek afféle bandzsi ríme) fejezi ki, amit tucatnyi jelzővel kellene magyarázni különben. Ilyen a (taoista?) Út-Isten is. – Továbbá: „Édesanyám hittel kötött, / de én – gyermek – kötve hittem, / markomból, mint madárfiók, / kiröppent a pölyhös isten.” – Vagy egy szép zsoltár, életünk-halálunk : „Gyermekre bíztak / eleitől fogva / Mint vak, mögötte / megyek zokogva / Átviszed a bácsit / a túlsó oldalra / A túlsó oldalra / viszed át a bácsit”.
Manapság divat személyiség és hatalom viszonyát boncolgatni. Eszembe jut Páskándinak egy régi verse a szavak milliós hadseregéről, melynek ura. És itt, a Tű fokában: „Derű – kiszámított hatalmam / megengedi / a hullák nélküli/ győzelem közérzetét”. – Másutt, még megragadóbban: „Bizonyos megvilágításban / Voltam – isten / Rangrejtve – idő / Elhullt a hárs / A levelek, uram, a levelek // így lettem seprűző / Bizonyos megvilágításban / Az ősz adta a legtöbb / Hatalmat.” – De legfőbb hatalma: a fölismerés. „Hanyatt fekve szabad az ember / Hasmánt csak harcrakész”. – Vagy ez a nem túl vidám: „… a költő vára / csak a védtelenség…” És: „Annyi a házam, az ágyam / Mégis belealszom a földbe”. S végül: „Büntetlenül nem lehet megismerni. // Ma szabad vagyok. Kitaláltam egy hű fogalmat / Hatalom vagyok – egy Szellemet kitaláltam / Céh Angyalát, Szakma Szűzét, Városvédő Szentet / Szószéket, ahonnan – ajkamról is immár / Az Örömrontás Angyala lebben”.
Ami már most az egyes ciklusok „prózai” bevezetőit illeti, úgy veszem észre, mindenki bedőlt a tördelésnek: prózának nézte, holott versben vannak, muzsikálnak, ahogy csak Páskándi-vers tud : „jaj, hova ássalak egyszeri kincsem, csöpp zabi testem” (Közérzeteim) – hexaméter ez a javából; „Előbb repültem, ezt az érzést nem próbálta ki senki pilóta, hacsak Ikarosz nem (hexameter; az én kiemelésem, Sz. D.), mert a hím, hasító levegő (a szél a levegő phallosza, írja valahol Nichita Stănescu) meg a szíjas nap kötele (m.f.) verte-ütötte a / testét / s nem menekült el / , mint a kuf / árok” (uo.) stb. Akárcsak Goethe prózája az Itáliai útirajzokban.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 10. számában, 1973. március 9-én.