Tudjuk, hogy a nyugatosok nemcsak új irodalmat akartak, hanem új irodalomtörténetet is. Legjobbjaik tanulmányban, esszében vagy éppen vitairatban igyekeztek fölfedezni, maga valójában megmutatni a magyar irodalmi múltat. (Iskolapélda – hogy tárgyunknál maradjunk –: Adynak Petőfi nem alkuszik című cikke.) – A Nyugat köre azonban nem csak „legjobbakból” állott. Ami azt is jelenti, hogy eszmeileg sem volt egységes. Vagy, amint Ignotus finoman megjegyzi (l. alább), a lapot „liberálisan” szerkesztették. Így történhetett, hogy az 1912-i V. évfolyamban (12. sz., jún. 16, 1026 skk.) Szász Zoltán olyasféle Petőfi-revíziót kísérelt meg, amellyel éppen az említett „legjobbak” nem értettek egyet.
Ismerkedjünk meg a tettessel, már amennyire érdemes. A legújabb Magyar Irodalmi Lexikon szerint Szász Zoltán (1877–1940) „író, újságíró… A Bp-i Napló, majd a Pesti Hírlap szerkesztőségének tagja,… kezdettől dolgozott a Nyugatba is… A Tanácsköztársaság idején ellenforradalmi fellépése miatt letartóztatták, de az
Antant-misszió kiszabadította – Később az Újságnak és a Pesti Naplónak volt a munkatársa, írt a Népszavába is” stb.
A Petőfi revíziójának első közleménye a Vörösmarty és Petőfi címet viseli – irodalomtörténeti csemegeként bőven elég, ha csak ezt ismertetjük nagy vonalakban. Előbb azonban szolgáltassunk igazságot a legjobbaknak: az idézett helyen (Nyugat, 1912. 12. sz. 1026. 1.) Ignotus következő lapalji megjegyzése olvasható: „Szász Zoltán barátomnak megvan a maga véleménye Petőfi egyéniségéről, költészetéről s emberi és irodalomtörténeti jelentőségéről. Hogy e nézeteivel, kivált ami az értékelést illeti, magában áll, s hogy nem kell ezeket vallania annak, aki külömben Vörö[s]marty Mihályt éppoly nagynak látja, mint ő, azt elárulja hangjának indulatossága, s ez, egyben, magyarázza is ez indulatosságot. A Nyugat szerkesztősége különösen nem ért vele egyet, de, híven a saját liberalizmusához, megnyitja e szemle kapuját egy ennyire erős meggyőződés előtt.”
Lássuk hát emez „erős meggyőződést”.
Bevezetőül a szerző vázolja a tényállást, ilyesféle stílben: „Primadonnája ő [mármint Petőfi] a magyar irodalomtörténetnek, bálványozott költészeti cigányprímása a magyar kedélynek”, „elismertség tekintetében egyetlen költőnk se vetekedhetik vele. Se Vörösmarty, se Arany; ha tehát a siker az érték mértéke s a nagyság megállapítója, akkor Petőfi tényleg a legértékesebb és legnagyobb magyar költő.” – Mellesleg: Szász Zoltán se nem az első, se nem az utolsó, aki Vörösmartyt (vagy akár Aranyt) próbálja kijátszani Petőfi ellen. E próbálkozók valaminő lóversenypályának vélik az irodalmat (irodalomtörténetet), ahol van első helyezett, második helyezett és így tovább. Részünkről el tudunk képzelni olyan irodalmat, ahol több legnagyobb költő (író) fér meg békésen.
De menjünk tovább – Sz. Z. itt már kezdi pedzeni: „Mert kérdés:…vajjon maga a nép, illetőleg az a csoport, réteg, osztály, melynek elismerő ítélete ez a széleskörű kedveltség, esztétikailag elég fejlett-e ahhoz, hogy a legmagasabb elismeréseket adományozhassa?” – Bizony, itt van a kutya elásva. Szaladjunk csak pár lappal odább, ahol szerzőnk (aki egyébként, mint látni fogjuk, előszeretettel zavarja össze a fogalmakat) Vörösmarty és Petőfi összehasonlításához előkaparja „szociológiai, azaz szociálantropológiai” szempontjait: „Vörösmarty inkább csak a felsőbb osztály, a jobbmódú nemesség költője volt, akik számára zengte a »hős apák « dicséretét s akik közelebb is érezhették magukat az ő emberfölötti erőteljességű és nemességű bajnokaihoz, mint az elnyomott, szegényes életű, gazdagabb szépségeket még képzelődésből sem ismerő paraszt, falusi kisnemes s más alsóbbrendű népség, akiket Petőfi meghódított.” – Pár lappal tovább pedig teljesen tiszta vizet önt a pohárba: „Az úr erősebb, szebb, intelligensebb, finomabb, erkölcsösebb, mint a paraszt vagy a proletár.” Mely utóbbi kettő tehát nyilván nem elég fejlett esztétikailag „ahhoz, hogy a legmagasabb elismeréseket adományozhassa”.
Ám térjünk vissza a bevezetőhöz, itt a bizonyítvány magyarázata: „éppen most, amikor bizonyos jelenkor[i] irodalmi mozgalmak ellensúlyozásául Petőfi kultuszát különösen vadul lobogó, orrfacsaróan füstölgő lángolásra igyekeznek szítani [ez bájos volt!], nagyon időszerű is ennek a költőnek a revíziója”. – Vagyis Sz. Z. azokra hivatkozik, akik „különösen nem értenek vele egyet”.
Még mindig bevezetőképpen igyekszik megmagyarázni Petőfi „mostani túlbecsültségét”, mondván:
1. „Értékesebb költői termelés igen sok van a világirodalomban, nem egy a magyarban is; de megkapóbb élet alig.” 2. „Petőfi a jó és rossz lélektani tulajdonságok oly vegyülékét képviseli, amely megfelel a magyarság szellemi vegyalkatának… Petőfi egy tipikus fiatalember; a fiatalság azonban éretlenséget és barbárságot jelent [No, ugye!] A magyar műízlés pedig általában is éretlen és barbár”.
Mindezek után következik „ a lírai költőnek az értékelése”, helyesebben leértékelése: „Hogy Petőfi, aki tagadhatatlanul hordozott magában egy jó darabot a régi differenciátlan dalnokból, egyben mily közel áll a mai dilletánshoz, aki mindenhez ért, de mindenben kontár, azt… eléggé bizonyítja legtöbb versének tűrhetetlen fűzfapoétikus jellege.” Éspedig: „rímszegénysége és rímeinek gyarlósága”, „legtöbb versének döcögőssége”, „ a szó megválasztás és egymás mellé állítás, eme igazi szóalkímia terén való barbársága”, valamint ízléstelensége és prózaisága. Ez utóbbira Sz. Z. a Költői ábránd volt, mit eddig érzék című verset idézi példaként; huszonhárom évvel később Illyés Gyula A Tiszát: „Ez meg maga a megtestesült próza; egy kocsislegény is csak így mondaná, pipával a szájában:
Késő éjjel értem a tanyára
Friss gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.”
Nos, igen: hát nem ezt írta Császár Ferenc is annak idején? Íme: ,,A művészettől elpártolt músafi már többnyire bűzhödt lapályokon vágtat mindig könnyű pegázával; a magas Parnasszus, az isteni Helikon, hol a szűz músák tiszta forrási csörgedeznek, feledvék. Póroknak, a pórok legalsóbb, legnyersebb osztályának énekel többnyire a költő s nem a népnek; mert feledte: hogy a nép nem ugyanaz a betyársággal, az emberiség söpredékével”.
Illyés így folytatja: „Épp ez a művészet benne. A rím és ritmus segédeszköz a versben. Annál nagyobb művész vagy, minél jobban tudsz zenét és csengést, áradást és szárnyalást teremteni külső eszközök nélkül is. A formaművész nem az, aki az eszközökkel cseng-bong és mutatványoskodik. Az, aki hajszálpontosan megtalálja a mondandóhoz leginkább illő külső formát, s azt mozdulatonként a tárgyhoz alakítja”.
Petőfi megállapításához: „A magyar mérték és rím még nincs meghatározva” – Illyés hozzáteszi: „Ma sincs” – megtoldhatjuk: nem is lehet. Egy versét igen; az alkalmazott (ha úgy tetszik: funkcionális) verstan szerint. Minden versnek – bocsánat: minden jó versnek – külön verstana van. Amit verstanként tanítanak az iskolában – a leírót –, az, elemi fokon, az oktatást szolgálja. De például amit a leíró verstan rossznak minősít (ki tudja, milyen alapon), az funkcionális tekintetben még lehet remek.
No, de nem lovagias dolog ágyúval lődözni verébre. Lássuk Sz. Z. tudós kifogásait: „A földön csúszó próza egyik legjellemzőbb sajátsága: egyes mondatrészek átvitele az egyik mondatból a másikba… (Tündérálom, hetedik strófa…)” stb. – Hát az idézett helyen, mint gyanítható, enjambement-t találunk – nevezhetjük sorvégi szólam törésnek (a szólam nyelvtani, mondattani értelmében), amelynek semmi köze a prózához, s amelyet elméletben Arany János helytelenített elsőként, de költői gyakorlatában maga is gyakran élt vele. S amely igen sok új lehetőséget csillantott föl a különben szegényes magyar rímelésben (Szabó Lőrinc!).
*
Nyájas olvasó, töredelmesen megvallom: eleinte azt hittem, mulatni fogunk egy jót, de most már, őszintén szólva, kezdem unni Szász Zoltán atyánkfiát. Még csupán két megjegyzésem volna a szóban forgó tanulmány két passzusához. Az egyik: „… legszembeszökőbben rávezet Petőfi alsóbbrendűségére éppen elismerten legszebb verse, a Szeptember végén. Ez a költemény, mely tartalomban és formában egyaránt teljesen elüt a tipikus Petőfi-féle költemények jellegétől, melynek rímelése oly gazdag és ritmusa oly gördülő, amilyen a rímszegény és döcögő ritmusú Petőfinél ritkaság, s belső szóharmóniája is finom, választékos és zamatteljes, egy – tipikus Vörösmarty-féle vers!… Hogy lehet már most kiválóbb egy költő éppen ama társánál, akinek állandó színvonalát csak egyetlen[,] kivételes ihlet szárnyalásában volt képes elérni?” – megkérdezhetnők, ha érdemes volna, hogy vajon Vörösmartynak „állandó színvonala” volt-e A merengőhöz; és megjegyezhetnék, hogy az „egyetlen, kivételes ihlet” gólyameséjében nem hiszünk.
De nem érdemes. Elemi dolgok ezek, s itt már véget is vethetnénk a mulatságnak, ha írása végén Sz. Z. el nem szólja vala magát: „Petőfiben nincsen semmi beteges, semmi perverz, semmi misztikus, s így a szűklátókörű és sekély emberek otthon érzik magukat műveiben.”
Ebben maradunk.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 5. számában, 1973. február 2-án.
