1909 szeptemberében a két évvel idősebb nővérkém kézen fogott és vitt magával. Anyás gyöngédséggel és nővéri kedvességgel bánt velem, ahogy az érettebbek és okosabbak szoktak a kisebbekkel és butábbakkal tenni. Még mindig kézen fogva átvitt a kocsiúton.
Érett, bárányfelhős bánáti ősz volt, sőt még több ennél: vénasszonyok nyara. Az úton csikorogva, hosszú sorban tökkel megrakott szekerek jöttek, a léceken cigarettázó, darócruhás emberek ültek.
A fecskék, úgy látszik, költözni készültek, mert nagyon nyugtalanok voltak, és valahová, valamerre gyűlésbe mentek. A Kis utca hárs- és vadgesztenyefái között pillangó zsongott, a csendben ökörnyálak rezegtek, az ősz előhírnökei voltak, de még nyári holmik, mintha elrontott és javítanivaló telefonvezetékek lettek volna.
Bözsi az óvoda előtt letett, mint egy vásárfiát, mint egy kedves csomagot. Még a nyikorgó kaput is kinyitotta előttem.
– Na most menj bé, és siess – szólott öregesen és nagynénisen és csöppet sem kislányosan, még a homlokát is ráncolta hozzá, fontoskodva.
Azzal már rohant, kötelességtudóan és annyira igyekezve, hogy a táska súrlódását és a tolltartó zörrenését is lehetett hallani.
Én pedig vágyón bámultam utána.
És néztem a fehér heréken himbálódzó, az óvoda füvén cigánykereket hányó, vagy komolyan gyűjtő méheket, a karikázó bogarakat, és tudtam, hogy nem fogok bemenni soha. Untam a játszótársakat, a talicskát, a homokot, a képeket, a szép, szőke óvónéni iránti szerelmen és gyermeki vonzódáson is túl voltam már. Mindez megélt élet volt, kihörpintett élmény, elmúlt, elpárolgott.
Az élet új, vad kalandjaira vágytam.
És egyszerre csak nekiiramodtam.
Az iskola bejáratánál sikerült elcsípnem a nővérkémet, durván megrántottam a befont haját, mint egy kötőféket, s ő rémülten hátrafordult, ahogy a szelíd lányok szokták, ha méltatlan durvaság éri őket.
– Hát te mit keresel itt? – szólott még jobban megrémülve, szinte pánikba esve.
– Nem akarok többé óvodás lenni? Iskolába akarok járni. Esküszöm, hogy az óvodába nem teszem be többé a lábam.
– Ne okoskodj, hé – szólott most már megint nővériesen és kenetesen és a felnőtt oktató hangján. Hiszen még csak ötéves vagy. Be vagy írva az óvodások közé, és ha nem mész el, szökevénynek tekintenek, zsandárokat küldenek érted, szégyenszemre végigvezetnek a falun.
– Márpedig én innen egy tapodtat sem mozdulok! És csak mint iskolás megyek el – szólottam, és lesütöttem a szemem.
– Lódulj innét, te zsivány – szólott és gyenge karjaival lökött egyet rajtam.
De már csöngettek, röpdösőn és szigorún, és a nővérkém a sürgető csöngettyűszótól transzba esve rohant a második osztály felé.
Én pedig ott maradtam egyedül. Még néhány gyermek átrohant, csörgő tolltartóval, elkésett madár módjára, aztán csönd lett, vészjósló csönd. Még megpróbáltam az udvar sarkából papsajtot szedni és a mogyorófa levelét a tenyerembe téve egyet csattantani. De sem a papsajt nem ízlett, sem a lövés nem sikerült.
És én ott álltam a senki földjén, mindenkitől elhagyatva, magamat fegyencnek téve.
Még egy jó ideig eltartott, amíg az első osztály tanítója, Kappler bácsi észrevett, s kijött utánam. Eleinte szelíden társalogtunk, én sírtam, ő vigasztalt, aztán lassan-lassan földerengett benne, hogy velem nem lehet szép szóval zöld ágra vergődni, itt csak az erőszak segít. Dulakodni kezdtünk. A tanító a porban húzott. Én megharaptam a kezét. Nagyon megijedtem, összekucorodtam, öklömet az arcom elé tettem, vártam az ütéseket, a pofonzuhatagokat.
De semmi se történt.
A tanító meglóbálta a fájós kezét, majd mosolygott, én meg visszamosolyogtam rá. Pont akkor békültünk ki, amikor a legjobban kellett volna haragba lennünk.
– Hány éves is vagy te, Bandi? – szólott most már ugyanannak a mosolynak az ösvényét járva.
– Öt múltam április 25-én.
– Szóval öreg fiú vagy, iskolába való.
– Igen.
– És az iskoláért harapni tudsz.
Lesütöttem a szemem, de akaratos maradtam.
– Na gyere, kis vadmacska, gyere!
Azzal vezetni kezdett mosolyogva, zegzugos folyosókon át. És egyszerre csak kinyílott egy ajtó, és ott állott előttem a mennyországom: a szűzi fényben égő tábla, a felhők között magasló dobogó, a csodálkozó fiúk és lányok, a komoly tolltartók, a vadállatok a falon.
– A Schreiner Béla mellé ültetlek, jó lesz?
– Jó.
Így lett belőlem iskolás ötéves koromban. És ez a kis indítás és előny döntőn meghatározta a későbbi sorsom.
A történtek után hat esztendővel Temesváron, a Magyar Otthon konviktus rácsai és magas ablakai mögött voltam boldogtalan kisfiú és kisdiák. És a szomorúság nőtt bennem, dagadozva mint a hajnali kenyér, mint a nyári esővíz, és a fájdalom buborékokat vert és annyi volt már belőle, hogy egy mellbeteg, magát mellbe lőni készülő, világfájdalom rozsdájával küzdő költőzseninek is sok lett volna. S fájdalmamat fokozta, vagy talán az is okozta, hogy már egy fél éve folyt a világháború, és Temesvár, a hadtáp- és garnizonváros körte- és szőlő- és poros gabonaillat helyett jodoform- és karbolszaggal volt teli. Ezt vitte a szél, meg a hullaszagot, meg a halál sejtelmét, meg az ölésre előkészített katonák sóhaját. Mi, konviktusi diákok is koplaltunk, de mi volt a mi koplalásunk az orosz és szerb foglyok, a gyári munkások, a katonák koplalásához képest? S ha e szomorú temesvári éveimre gondolok, megértem a gyerek-öngyilkosokat. És megbocsátok nekik. Ilyen volt a hangulatom egészen az októberi forradalomig. Akkor elkezdtem gyanakodni, gondolkozni és eszmélkedni.
Mindegyik kiáltvány, szikratávíró-üzenet egy-egy kis rügy, egy-egy kis ág, egy-egy széles, mély nyomokat hagyó évgyűrű volt a lelkem mélyén. S amikor az őszirózsás forradalom hozzánk elérkezett és nálunk is kitört, én már szorgalmas, szenvedélyes újságolvasó voltam.
És hirtelen azon vettem észre magam, hogy már nem vagyok szomorú. Megnőttem, széles vállú és bizakodó lettem. Egy lányért rajongtam, szerelmes voltam. Bejártam a temesvári munkásotthonba, és elkezdtem verseket és novellákat írni.
Egyszerre lettem gyerekforradalmár és diákíró. A forradalmaknak dobosa és énekese szerettem volna lenni. S amikor 1921-ben, tizenhét éves koromban mint medikus Prágába kerültem, a körülöttem élő öreg forradalmárok kényeztettek, de mosolyogtak is rajtam. Ebből a Szilágyiból még minden lehet, mert még semmi – körülbelül ez volt akkor rólam a vélemény. És sokáig csakugyan a semmi zöld dombjain mászkáltam, kamasz szívemmel és lábammal. És fúrtam, faragtam magamon, magamban. Prózával és verssel egyformán próbálkoztam. És csak hét évi kínlódás, vergődés, éjszakázás, hajnali felkelés, ősdiákoskodás után, úgy 1928–29 körül találtam meg a témám, a mondanivalóm, a hangom, amikor a forradalmár mócokról kezdtem írni.
És most az olvasóknak be kell vallanom valamit: én ma is gyerekforradalmárnak és diákpoétának érzem magam. És nemcsak álmomban, hanem ébrenlétben is, fényes nappal is.
Nem lettem más, ugyanaz vagyok.
És ijedten veszem észre – másoktól hallom –, hogy már betöltöttem a hetvenedik évem.
Hát lehetséges az, hogy egy kamasz megöregedjen és ősz legyen a haja? Hát nem felháborító ez, kérem?
Hát csakugyan Kós Károly volna az ükapja, Molter Károly és Salamon László és Bartalis János a dédapja, én meg a nagyapja a romániai magyar irodalomnak?
A proletárirodalomban pedig Nagy Istvánnal együtt még a dédapaságot is vállalnom kell?
De vajon nem felejtettek el engem?
Vajon tudnak-e rólam, olvasnak-e az unokák, az utódok, a fiatal írók?
Megjelent A Hét V. évfolyama 17. számában, 1974. április 26-án.
