Gyalogos emlékeimből
Egyszer, keleceli orvos koromban, 1946-ban, nagy csontú, olajbarna bőrű asszony keresett föl, és arra kért, hogy menjek ki hozzájuk a közeli Riska falucskába, látogassam meg a nagybeteg fiát.
– Nem volna jobb azt a gyereket inkább behozni, itten kezelni, nálam tiszta diszpenzár van, forró, cukros tea és leves, ha kell.
– Nem lehet, a fiúcska esténként félrebeszél, ördögök között hiszi magát, ki akar ugrani az ágyából… A kocsik gazdáikkal együtt kinn vannak az alföldön, fazekakat drótozni, hordókat javítani, ablakot kenni, búzát, kukoricalisztet, szalonnát gyűjteni.
– Na jó, kimegyek. De előbb még látnom kell a mai betegeimet. Két kötözésem van és három injekcióm. Az egyiket csendőrrel hozattam be, őt semmi esetre sem engedhetem haza injekció nélkül. És a diszpenzárban fekvő tüdőgyulladásost is okvetlenül meg kell vizsgálnom. És van egy házasulandó párom is. Megérkezett Kolozsvárról a negatív vérleletük. Nekik ki kell adni a bizonyítványt arról, hogy mehetnek az anyakönyvvezetőhöz meg a paphoz. És figyeld csak meg azokat a nagybotos embereket és gyalogolva fonó asszonyokat: ők mind engem várnak.
– Nem lehetne előbb a fiamhoz kijönni, aztán jöjjön a többi. Hisz mondom, nagyon beteg. Néha a szeme is felakadozik. Minden percben attól félek, hogy már nincsen.
– Én ezt nem tehetem meg. Előbb a helybeli páciensek jönnek, aztán a kiszállások. Neked is belátással kell lenned…
Az asszony nem alkudozott többé. Leült a diszpenzár virágokkal szegélyezett pázsitfüvére, a nagybotos emberek és fonó vagy kézimunkázó asszonyok hagyományos pihenőhelyére. Mire a betegeimmel elkészültem, ő már aludt, a sokat dolgozó, sokat gyalogló ember jóízű, mély álmával, aki mindenütt, minden helyzetben tud aludni, és csak egy kicsit kell rázni, és fenn van máris.
– Hogy is hívják magát? – kérdeztem, a bizalmas tegezést kellemes, sujtásos román magázásra váltva.
– Savétának.
– No, Savéta, máris indulunk. Hol is van az a Riska?
Mert még nem dolgoztam bele magamat eléggé a majdnem országrésznek megfelelő két körömbe.
– Az első falu Kelecel után.
– Igyekezzünk.
Egy sorban haladtunk. Én nem szóltam hozzá, ő nem kérdezett. Ő a sietéssel volt elfoglalva, én a vidék-bámulással meg a gondjaimmal. A tág falukijáratnál vékony, karfa nélküli pallón átmentünk a patak túlsó partjára. A legendás Kalota patakja volt ez, amelynek közelében, alig 12 kilométerre innét, Kalotaszentkirályon Ady híres verse született, majdnem egy fél évszázaddal ezelőtt. Szeptemberiesen és nyárias világossággal égett-izzott minden. Nagyon móc patak volt itt a Kalota, szürkéllő malommal, sujkoló kislánnyal, büröklevelekkel, sőt őszi kikericsekkel is egy távolabbi szép mezőn. Még a pillangók is románok voltak, széles, tarka, keleti hímzésekkel a szárnyukon.
Egy ideig a szabad réten gyalogoltunk, aztán egy nagyon elkoptatott ösvény közepén, majd egy kis erdőn, majd egy hegyen, majd egy völgybe ereszkedtünk le.
És így váltakoztak a vidékek, és csurgók jöttek szabad patakrészek után. De a régi víz csak jött velünk, illetőleg mi mentünk vele, de az is lehet, hogy itt már másképpen hívták, annyira beleveszett az erdőkbe, völgyekbe. A szeptemberi nap annyira sütött, hogy az egy teli nyárnak is megfelelt volna.
A nem tudom hányadik ereszkedő és árnyékos és napos részek után már erősen verejtékeztem. S aggódva gondoltam arra, hogy mára berendeltem egy reumás betegemet. Annak délben a fürhéces kocsival meg kellett érkeznie, és most mi lesz, ha engem nem talál otthon?
– Messze van még az a Riska? – kérdeztem kissé kételkedve, kissé félőn.
– Még két hegyet kell megmásznunk, és két ereszkedőt lefutnunk – szólt az asszony.
Az ereszkedőkkel nem volt semmi baj és a gyaloglási iramunkkal sem, hanem a felhők egyszercsak elkezdtek ólálkodni fölöttünk, előbb csak szemtelenül, kapucsurgónál leselkedő kiskutyák módjára, aztán egyre fenyegetőbben, és a vége az lett, hogy egy hegy tetején nyakunkba szakadt a zápor.
Lemosta a verejtékünket, de szembe is köpött bennünket. És mi, két villám közt beékelődve, tisztán csak a szerencsénkben bizakodva mentünk tovább.
Csak akkor álltunk meg, amikor az asszony kontyát már jegek paskolták. És mivel épp egy elhagyott, mohával benőtt kalyiba előtt állottunk, hát bementünk.
Fonnyadt virágszag csapta meg az orrunkat.
Mivel krumplihéjat is találtunk és régi kihunyt tűz maradékát, ebből azt következtettük, hogy tanyázhatik itt valaki, aki jön-megy, aztán megint csak itt aluszik.
A kunyhó e lakályosságának jeleire az asszony is beszédesebb lett. Nézte és részekre bontotta az eső fonalait, mint valami fonni való szálakat vagy templomi zsinórokat.
– Nálunk jó levegő van – szólott dicsekedve és mélyeket lélegezve. – S a zivatar után még jobb lesz. Én nem laknék a városban semmi pénzért. Még Kolozsváron sem, pedig az gyönyörű. De még a kertekben is por van.
– Igen ám, de a jó levegőhöz kenyér is kell meg hagyma meg pirított szalonna és mazsolás kalács… Mit ettél máma reggelire? – kérdeztem vallatón és vádlón, a magázásról újra a tegezés hűvös bizalmas ösvényeire térve.
– Áfonyát ettem, forrásvízzel és vadalmával.
– A fiadnak is azt adtál?
– Azt hát.
– Ez bizony nem jó a magas láz ellen, a félrebeszélés meg az ördögök leküzdésére. Jó finom cukros tea kéne meg meleg leves. Meg tejeskávé vagy legalábbis tejbegríz. A legrosszabb esetben híg puliszka tejjel.
– De mit csináljunk, ha nincs – szólt most már nyíltan panaszkodva. – A múltkor is mi történt velünk? – A férfiak üres kézzel, üres saroglyával jöttek haza. Még szénát sem sikerült szerezniük, nemhogy búzát vagy grízt. Az ő rendes, megszokott vidékeiken szárazság van. Most másfele mentek, hátha nagyobb szerencséjük lesz.
Késő délután lett, mire megérkeztünk Savétáék fagerendán nyugvó, zsindelyes házához. A nap eltakarodott a patak környékéről, a merengő vagy ünnepélyesen keringő vagy tétovázó hegyi pillangók se voltak sehol. Valamennyien az alkonyat hamvába dőltek.
A lázas fiúcska szórakozott, legyek és kenderrongyok társaságában a sutban ült, és bennünket várt. Teljesen magánál volt és nagyon értelmesen megmagyarázta, hogy éjjel milyen démonok és dracu-k üldözték.
Az elmúlt félrebeszélésből, a magas lázból, a bevont nyelvből, a lép megnagyobbodásából én alkalmasint kikövetkeztettem azt, hogy a gyereknek tífusza van, s még éppen jókor érkeztem ahhoz, hogy eltiltsam az áfonyától és a vadkörtétől, és kicsi teacukrot adjak neki, a készből.
Tehát mégiscsak ki kellett jönnöm.
Útközben visszafele azon gondolkoztam, vajon az asszony tudatosan csapott be engem, hogy így lerövidítette a Kelecel és Riska közötti utat?
A végén arra a következtetésre jutottam, hogy csalásról vagy megtévesztésről szó sem lehet. Az asszony csakugyan azt hitte, hogy ez az út szinte nem több egy macskaugrásnál. Hiszen ők már évszázadok óta gyalogolnak és különben nem élnének meg, és már néhány generációval előbb elpusztultak volna. Kocsi melletti gyaloglásokkal, éji szekérben alvásokkal, a távolságokat semmibe véve keresik meg az életrevalót, és hozzák haza gyönyörű fenyvesekkel és égerfákkal díszített szülőföldjükre.
Késő este érkeztem haza. A csillagok már fenn voltak mind, a holddal, a pattogtatott kukoricákra emlékeztető tejúttal mintha jelenésre váró színészek lettek volna, és a Fiastyúk volt a figyelőjük.
Akkoriban sok terrorista ellenforradalmár meg kóbor farkas tette bizonytalanná a Kelecel és Torda közötti óriási területet. De én sem terroristával, sem farkascsikasszal nem találkoztam, és úgy léptem be a diszpenzár nyikorgó, hegyi díszítésekkel teli kapuján, hogy a hajam szála sem görbült meg.
A reumás páciensem a diszpenzár lépcsőjén várt engem. Pokrócokba burkolva, szórványos éji légyszállatban és visszhangos tücsökzajban virrasztott miattam.
Megsimogattam a fejét. Ezzel bocsánatot kértem a késedelemért. És feloldást is nyertem tőle.
Nyögött.
Belenyomtam egy fájdalomcsillapító injekciót
Mire minden elcsendesedett.
Megjelent A Hét V. évfolyama 46. számában, 1974. november 15-én.
