Legizgalmasabb gyalogos emlékeim a kauferingi koncentrációs tábortól Münchenig terjedő roppant térséghez fűződnek, és vissza-visszajárnak hozzám, mint egyes békebeli emberekhez az újra átdrukkolt érettségi rémálmai. Persze ez más és az is más. Mi már nem lehetünk békebeli emberek! A mi életünket keresztül-kasul szántották a koncentrációs táborok kitörölhetetlen keréknyomai.
Aznap kora hajnaltól késő estig a lágertől fél óra járásnyira lévő bányában fejtettük a követ, amikor bizalmas barátom, háló- és fúrógéptársam egyszer csak otthagyta az állást. Hányt. Csikorgó fogairól, összevissza gereblyézett szájáról, összecsuklási módjáról láttam, hogy súlyos beteg.
– Átfúródott a gyomorfekélyem… Itt fogok meghalni… – valahogy ezt mondotta szenvedő orvoskollégám néma pillantása, aki már bizonyára egy tucat ilyen esetet látott libánfalvi körorvos korában.
De én egy pillanatig sem gondoltam a halálra. Nem hittem neki. Íme itt van Holéci Pista barátom, akivel hónapok óta közös pokróc melegében, az éj leple alatt meggyóntuk egymásnak legbizalmasabb titkainkat is, s aki most szervezetének egész zenekarával kínlódik-küszködik, s akinek a szíve görcsösen ver és élni akar. És mi is görcsösen harcolni fogunk érte.
Hiszen a lágertársunknak, Fenyves Bélának kitűnő kezei vannak, és ő már operált az ukrán jégmezőkön és a dorosici kolhozistállóban, sőt klozettben is, és megmentett postást meg kicsi szord mozijegyszedőt és német litográfust és szegény tóramásolókat meg bádogosokat meg órásokat tucatszámra meg egy malomtulajdonost is, és akkor miért ne szabadítsa meg a haláltól Holéci Pistát, aki szívünkhöz közelebb állott, s akit ismerünk?
Holéci Pista úgy látszik tudta, hogy mit gondolok, mert erélyesen rázta a fejét, és némán hitetlenkedett. Én pedig szaladtam az őrért, aki emberséges volt, és minket lassú munkaritmusra intő, fáradt, fanyar német. Katona ruhában is civil, SS-halálfejjel is csak egyszerű Wehrmachtos.
Akkor már – Sztálingrád, Kurszk, augusztus 23., Párizs, a sorozatos bekerítések és bukások után nem volt vicc emberségesnek lenni. És mi különben is mindenkit magunkhoz láncoltunk jó, határozott beszédünkkel, szellemi fölényünkkel, tudásunkkal. A deportáltak komoly igazsága, erős, okos szava akkor már olyan mélyre hatolt még a bűnös németek világában is, hogy állítólag a kauferingi parancsnok is kereste az összeköttetést Gárdossal, Goldbergerrel s a tábor többi fejesével, és hajlandó lett volna akár bocsánatot is kérni összes elkövetett bűneiért, és cserébe ezért csak azt kívánta, hogy tanúskodjunk az érdekében és adjunk bizonyítványt arról, hogy az utolsó hónapokban ő milyen jó volt.
– Azonnal indulunk és a hegyen megyünk keresztül, ezzel legalább egy negyedórát nyerünk – szólott az őr. Kezeinkből gyalogszéket fontunk, úgy vittük Pistát, a karjainkkal, a vállainkkal is támogatva, a hasra hideg borogatást téve, eléggé igyekezve. A kapunál az őr egyik barátja állott, szintén jó fiú és kacskaringós dialektusban beszélő, egykori rajnai kocsmáros volt az illető, aki magától egy rossz szót se tudott volna szólni.
Nemsokára a mi kézi gyalogszékünk segítségével bevittük Pistát az egyik barakkba. Fenyves Béla is megérkezett. A diagnózissal nem volt semmi baja. Szédületesen gyorsan intézkedett. Két műszertartóval vattát, gézt, késeket, érlefogókat, csipeszeket küldött a konyhába. Szakácsok a tüzeiket élesztgették, a segédorvosok nyargaltak föl-alá, azzal a feszült izgalommal, amely a nagy operációkat kísérni szokta.
És az egész koncentrációs tábor fenn volt. És hiába voltunk haláltáborban, az élethez csak egy nagyon kis szállal kötődve, és hiába tudtuk azt, hogy társaink felének, háromnegyedének a felesége, a gyermekei, kicsi unokahúgai, az apja, a nagyapja, az egész rokonsága nem élt már, gázkamrában halt meg és rongyként szedték össze őket, mégis, mégis egy emberélet forgott kockán, és az ő megmentéséhez a Fenyves Béla aranykezei adták meg a döntő lökést.
És forrt és izgult a láger, és néha benéztek az őrök is, akik sok embertelenséget és vért láttak az utolsó időkben, és mégis, mégis dobogott a szívük, és fölizzott bennük az emberség szikrája, amelyet mi élesztettünk föl és kapartunk ki úgyszólván a semmiből.
Holéci Pista ott feküdt egy vadonatúj, még nem használt barakkban, egy asztalon, fején altatókosár volt, a testén kifőzött lepedő, és már számoltatták és már el is vétette a számolást és már el is némult.
– Te pedig fölveszed a civilruhát, a civilkabátot, a koncentrációs tábor tejesautója öt perc múlva indul veled. München közelében leszállsz, és villamossal folytatod az utat tovább. A címet elteszed magadnak, de még jobb, hogy ha fejben megjegyzed. Varróselymet, katgutot, steril gézt, steril vattát kérsz, de valamennyi dolog között legfontosabb a varróanyag. Mert egyelőre: közönséges spárgával fogunk varrni – persze kifőzzük előbb –, aztán majd, ha elhoztad, teszünk mást.
Kigördült velünk a teherautó. Senki sem nézett felénk. A sofőr kifejezéstelenül ült a helyén. Én a közbeeső időt arra használtam föl, hogy egy kézilámpa fényénél, apró kézitükör segítségével megborotválkozzam.
Az autó oly gyorsan száguldott, hogy észre se vettem, és máris Münchenben voltunk, a villamos végállomásánál.
– Na los! – szólott a sofőr hátbavágó goromba szóval.
A villamosban kevesen voltak, és én mindjárt a vezető mellé húzódtam. A nagy bérház, ahová be kellett mennem, épen, bombasérülés nélkül állott. Nem kellett cédulát elővennem, sem kérdezősködnöm. Szaladtam föl ifjan, fürgén, egy templomtolvaj osonásával. Az előszobában égett a villany. Dobogott a szívem az örömtől. Milyen jó, hogy itthon van. És nincsen légiriadó, és minden ilyen simán megy. Álmodni se lehetett volna szebben, jobban.
Nagyon öreg ember nyitott ajtót, nagyon doktor kinézésű és nagyon intellektüel. Nem faggatott, nem csodálkozott. Elég volt Gárdos Aladárra és doktor Goldbergerre hivatkozni, és már vitt is befelé.
– Varróanyag? Éter? Steril géz? Van minden, mégpedig itt, helyben.
És már pakolt is. Ahogy összetette a dolgokat, föltűnt nekem a szoba hiányos berendezése, szegény szaga és íze.
– Mindent eladtam, hogy a koncentrációs táborbelieknek megvehessem, ami kell. A holmi pótolható, de az emberért kár. Ennyit mondott.
Én már indulni akartam, de ő visszatartott.
– Maradjon itt, szerzek autót. A sofőr elviszi magát majdnem Kauferingig. Az a fontos, hogy néma legyen.
És így is cselekedtünk.
A sofőr egyszer cigarettával kínált, egyszer meg jelezte, hogy megérkeztünk ez erdő szélére. Ennyi volt az egész emberi gesztusunk. És mégis testvérek és cinkosok voltunk.
A koncentrációs tábor operációs barakkjába úgy léptem be, mintha Marsról érkezett karácsonyi ajándékozó ember lettem volna.
Megérkezésem után a sürgés-forgás csak erősödött. Holéci Pista még nem volt ébren, de az operációval már elkészültek, és alul láttam kicsüngeni a dréncsövet a csöpögő gennyen. De most az operációt újra kellett kezdeni, illetőleg ki kellett cserélni a cukorspárgát előírásos katguttal, varróselyemmel. És én, mintha páholyban ültem volna, csak néztem, és kiütött rajtam a kaland, minden izgalmával és kockázatával, csak most éreztem, hogy min mentem keresztül, hány helyen leleplezhettek volna, boldog izgalom vett rajtam erőt, csurom vizesre fényesedett a szemem. Figyeltem a Fenyves Béla kezének minden mozdulatát, ahogy előrehajolt, ahogy kicserélte a vékony spárgát, ahogy bevarrt és eltüntetett mindent, és közben a pulzust, a légzést figyelte, a segédorvosaival tanácskozott. És akkor már látszott, hogy simán megy minden, ahogy az már az ilyen erdőszéli, nem helyénvaló, nem lege artis operációknál történni szokott.
És egy hét múlva összeölelkeztünk mind, akiknek ebben az operációban valamelyest része volt, a bravúros sebész, a segédorvosok, az instrumentáló, a drukkoló, vizet forraló szakácsok, és én, a szerencsés küldönc. És az egész tábor ujjongott, örvendett embervoltának és a tudomány diadalának, és az őrök szinte sírtak meghatottságukban, hogy ilyen jók voltak ők, hogy életük és állásuk kockáztatásával hagytak kimenni egy embert, akit kutyákkal üldöztek volna, ha megtudják, hogy kinn van, és hogy megbíztak bennem, és nem féltek attól, hogy eltűnök valamelyik házban és elfelejtek visszajönni.
És mégis – hiába volt az egész. Megsemmisült valamennyiünk munkája, minden, minden.
Mert három hónappal később Holéci Pista mégis meghalt. Nem szívgyengeségben és hashártyagyulladásban és nem az operáció valamilyen későbbi következményében, hanem flekktífuszban.
És mi ott ültünk a hómezők közepén, a hullák között, összebújtunk, mint juhok a korai hóesésben. Próbáltuk vigasztalni egymást. De hát mivel is vigasztalódhatik ilyenkor az ember? Halála előtt fél órával Pista megígértette velem, hogy – ha életben maradok – kimegyek a libánfalviakhoz.
– Mondd el nékik, hogy amíg tiszta volt a fejem és beszélni tudtam, róluk beszéltem, rájuk gondoltam… Mert titoktartó orvos voltam én, és szót értettem az özveggyel, az árvával, a dacból világgá szökött siheder fiúval. Bár maradtam volna náluk. Hiszen jöttek értem és könyörögtek nekem. S én most halálom órájában az én libánfalviaimra gondolok. És egész biztos, hogy ők se felejtenek el engem…
Hányan vannak, akik ezekre még emlékeznek? Hányan élnek még, akik azt a koncentrációs tábort nevezték egykor otthonuknak?
Lassanként mindent ellep a feledés pora, hava, szemfedője, a mi öregségünk, a mi szenilitásunk. És már csak e hangok maradnak vissza ámenként, írott történelemként, fába vésett szerelmes sóhajhoz hasonlóan.
Megjelent A Hét V. évfolyama 42. számában, 1974. október 18-án.