Nem mindig gyalogoltam gyönyörűségből. Sokszor a szükség és a nyomorúság kényszerített rá. De én a nyomorúságomból is igyekeztem erényt faragni. És elhitettem magammal, hogy mulattat az út, és közben lehet kocogni, futni, sőt verseket is kigondolni.
Prágában mi, kispénzű erdélyi diákok, kénytelenek voltunk a külvárosokon túl, vidéken szobát kivenni. Ott legalább virágzó mákföldek, kocogó-kattogó traktor és ásó vagy méhészkedő munkások voltak, tehát megint odahaza, Erdélyben voltunk, s a honvágyunkat ez némileg enyhítette.
Egyszer Prágában, a Stare Mesto Namestin, a híres, apostolokat megmutató óratorony közelében, egy sörcsarnokban mertem ételt rendelni, anélkül, hogy sört kértem volna. A pincér kétszer is rám mordult, és megkérdezte: világos pivót parancsolok vagy sötétet?
– Semmilyet! – feleltem erélyesen, és intettem a kezemmel.
A pincér kihozta a pacallevest, a káposztát a virslivel. És letett mellém egy literes kriglit.
– De kérem, kérem – szólottam most már mérgesen. – Mondottam, hogy nem kell sör.
– Tessék csak nyugodtan elfogyasztani! – felelte barátian. – Ez ki van fizetve, el van intézve.
Azzal mélyen meghajolt és el is ment.
Körülnéztem. Szemben velem harmonikázó munkások fogták egymás vállát. A másik asztalnál csendes, szőke szerelmespár ült, szintén a sörbe és egymás szemébe merülve.
Vajon ki fizette ki a söröm?
A mélázó szerelmespár? Vagy a mulató munkások? Vagy a pincér? Vagy valaki más, a sarokból, aki névtelen akart maradni, aki tudta, hogy milyen szegény vagyok, hogy hajnalonként és esténként gyalogolnom muszáj, s télvíz idején úgy jövök be a studier-zimmerbe, anatómiát tanulni, hogy tízcentiméteres hó van a hajamon?
Mindenesetre tudták, hogy a munkásoknál és cselédeknél nyomorultabbak vagyunk. Csak a munkanélküliek voltak nyomorultabbak nálunk.
Letelt ez a diákkorszak is. De én mint orvos, mint agitátor, mint író is sokat gyalogoltam, sokszor szakadt, sokszor jó lábbeliben, és erős diákszagot árasztottam.
És most utólag be kell vallanom, hogy a gyönyörűség több volt a strapánál.
Egyszer fölmentem Gyalu irányába, a Dobrin nevezetű hegyre, Stark Dezső barátommal, a forradalmár fással. Előttünk viharlámpásos, megrakott kocsi baktatott, és talán az ülésen is megkapaszkodhattunk volna, de a hideg, esőt ígérő, viharos őszidőben ajánlatosabb volt gyalogolni, és időnként kocsis- és favágómódra a karjainkat összeverni.
Holtfáradtan érkeztünk meg egy elhagyott, tönkrement, valamikor fűrésztelephez tartozó kalyibába. Az emberek rég elmenekültek belőle, még az erdőkerülők is messzire elkerülték, de a tetvek és poloskák hűek maradtak hozzá.
Gyorsan tetvetlenítettünk, én kiraktam műszereimet, meg egy zászlócskát is a kalyiba tetejére, amivel jelezni akartuk, hogy itt vagyunk, él a kalyiba, hogy jöhetnek már az emberek. És csakhamar jöttek is. Előbb egyesével, aztán csőstől.
Stark Dezső hegyi barátainak jogi tanácsokat adott, erdei bírsági ügyekben. Hogyan lehet a perceptort megszelídíteni és a bírákat elkerülni.
Az egész hegy száz kilométernyi messziségben el volt adósodva és meg volt bírságolva. Egyesek rőzseszedési, mások legeltetési ügyekben. Sokan pedig egész rakományokat vittek haza. És mégsem volt senkinek semmije.
Hozzám pedig orvosi tanácsért jöttek. Mivel a Stark Dezső barátja voltam, hát bíztak bennem. És én elkezdtem szúrni, vágni, injekciózni. Receptet nem írtam, hanem magam adtam a gyógyszereket. Gyártottam is: koffeint, pantopont, rüh- és ekcémakenőcsöt, digitális szolúciót. Honoráriumot nem kértem, ha valaki valamit adott, szemérmesen letette a földre.
Mire két hónap múlva leballagtunk a hegyről, rájöttem arra, hogy ide egy egész regiment orvos kellene, annyi az elhanyagolt betegség, a gyomor- és lábszárfekély, a vakbélgyulladás, a sérv, a tuberkulózis, a skarlát, a diftéria fenn a hegyen.
Mégis – csináltam valamit. Segítettem néhány száz emberen. És kapcsolatokat létesítettem, s világraszóló barátságot kötöttem.
És ma is lejönnek hozzám.
Ez az utam is hozzájárult ahhoz, hogy Erdélyt még jobban megismerjem.
Most, hogy az állomások utolsóinak egyikén járok, a hetvenedik éven túl és a nyolcvanadik esztendő bejáratánál, csak azt kívánom, hogy a lábam maradjon épen.
Cseppet sem kívánom a halált, de ha már muszáj jönnie, jöjjön észrevétlenül, álom vagy gyaloglás közben és úgy, hogy megmaradjanak bennem a vidékeim. És ezekkel a vidékekkel menjek át a másvilágra, melyeket szorgalmas gyaloglásokkal gyűjtöttem össze.
Megjelent A Hét V. évfolyama 28. számában, 1974. július 12-én.