A fokozódó sebesség e századában talán szégyen bevallani, hogy én, ha előre akartam menni, a legtöbbször a lábaimra bíztam magam. Az idősebb olvasók talán még emlékeznek rá, hogy a harmincas évek elején két váltás fehérneművel meg egy önborotva-készülékkel elindultam Erdélybe, információkat szerezni. Föl akartam mérni az akkori gazdasági válság hatását, tudni akartam, az emberek ilyen komplikált viszonyok között miket beszélnek és miket gondolnak. De messzire nem juthattam el. Tapasztalataimról csupán tizenkét cikkben számolhattam be, holott egy vastag könyvet kellett volna írnom. De a csendőrök becitáltak az őrsre, és keresztkérdéseket tettek fel utam további céljairól. Mit keresek én a székely falvakban? És miért megyek én egyre tovább és tovább? És miért keresem föl inkább a nép alját és alszom lócákon, culák és condrák alatt, holott entellektüel vagyok, sőt doktor?!
Petőfit is akkor szerettem meg, amikor rájöttem arra, hogy gyalogos író. Bár ő gyönyörű verset írt a vasútról, a vasút jövőjéről, de a Bolond Istókban, a Kiskunságban, a Szülőföldemben és annyi más költeményben benne van a zápor, amely a garabonciás diák fejére hull, benne van a fészer, ahova terebélyes gazdasszonyok és félénk lányok ételt visznek, benne van az utak pora, a sár, a hó, a legelő, a puszták és Erdély. Aztán Petőfi kortársa, Walt Whitman lett a kedvenc költőm. És ma is az. Csodálom vállas verseit, a kedves, szakállas arcát, a hosszú lábait, amellyel mint betegápoló, mint nyomdász, mint harcos keresztül-kasul gyalogolta Amerikát.
Gyalogos példaképeimet követve belőlem sem lett száguldó riporter. Gyalogos író vagyok én, gyalog jutottam el az emberek szívéhez, értelméhez, megértéséhez.
Medikus koromban az apám megajándékozott engem egy ócska biciklivel. De hát mi a bicikli? Az ember meghosszabbított lába, mely önerővel megy tovább. Ha patak elé kerülsz vele, akárcsak egy sebesült bajtársat, a hátadon kell átvinni.
Az apámnak jó lovai voltak, de a hegyi legelők, a dögterek, a fennsíki községházak felé mégis sokat kellett gyalogolni, és a lovakat is kímélni kellett hegynek föl, különösen, ha Jóskáról volt szó, aki néha a hasa tájékán reszketett, máskor meg hab verte ki.
Ó, én erre a Jóskára jól emlékszem.
Tiszta, szeles időkben most is látva látom. Az apámnak munkatársa, nekem játszópajtásom volt. És milyen jól tudtunk röhögni, ő, a nagy, tréfás pofájával, én a kicsi számmal, kinevettük a láb alatt settenkedő, piros szemű házinyulakat és pákosztos sündisznókat. Benne a villám gyorsasága egyesült a bölcs hunyorgással és filozofikus elmerüléssel. És milyen jól tudott aludni, hársfák alatt, vendéglők közelében! S milyen kedves arca és gyönyörű szeme volt.
Annyi mindent köszönhetek a gyaloglásnak. Még a szerelmet is. A megismerést. Csak mentem. Annyi nyúl ugrott föl a fűzfák között, a facseti folyóvölgyben! És annyi fogolymadár repült fel a fák között, ijedt cihelődéssel és a megbántás szomorúságával. És egyszerre csak ott voltam egy kertben, a bazsalikomok és szilvafák között, s a bazsalikomok mélyén egy gyönyörű arcú lány ült, kézimunkáját ölében tartva, engem nézett, s mintha csak reám várt volna, és én is céllal jöttem volna feléje, elkezdtünk csókolózni.
Előbb szó nélkül, aztán szóval.
S amikor már belefáradtunk, akkor a leány felállott, és a házból valami tésztafélét hozott ki. Akkor láttam, hogy T. Irénke sánta, és a gyönyörű arca úgy illett a sántaságához, hogy nekem fájni kezdett a szívem, és még gyöngédebben bántam vele, és még jobban vigyáztam rája.
Nemsokára kijött a malomból Irénke apja, akiről tudtam, hogy valamikor csendőrőrmester volt, és úgy lett molnár és vízimalom bérlő, hogy nem akart foglyokat megbilincselni s nem akart a tömegbe lőni. És most már hármasban ültünk ott, a nagy, virágérlelő csöndben. Egymás cinkosai, egymás barátai.
Sohasem láttam szelídebb, szalmaszőkébb, nagybajuszosabb embert T. bácsinál. És a kék szeme, mintha csak az egész szelídsége megkoronázása, a betetőzése lett volna.
Sohase kérdezte meg, hogy miért jövök és mikor, és hogy mit csinálunk, ha kettesben maradunk, egymagunkban a nagy, dongós kertben.
S ha megérkeztem, s ha véletlenül ott volt ő is, egy ideig illendően beszélgettünk, könyvekről, a nagy politikáról, a világ dolgairól.
Aztán ő elment.
Mit gondolt rólam, a sápadt, vékony dongájú girardi kalapos úrfiról?
És mit gondolt a lányáról, a nyáron aranyleveseket főző, vagy almás-cseresznyés réteseket nyújtó, varrodába bicegő, esténként úri kisasszonyoknak stafírungingeket hímző virágszál lányáról? Talán annyira szeretett minket, hogy nem is tudta elképzelni, hogy valami rossz is történhetik köztünk? Valami jóvátehetetlen, valami végzetes. Talán azt gondolta magában: az ő leánya úgysem fog férjhez menni.
Hát éljen.
Rejtély volt ő, vagy pedig nagyon is világos valaki? Ma sem tudom.
A következő szünidőben újra ott voltam náluk.
De T. Irénke nem volt már a föld színén. Nem jött már kézimunkával elém. Nem oltotta el a sparherd tüzét közeledésemre.
T. Irénke ott nyugodott a kertben, egy virágos domb alatt, dongók őrizetében. T. Irénke meghalt. A tüdőgyulladás elvitte.
S nekem nem írták meg, hiszen nem is tudták, hogy ismerem.
Az egész nyáremlék a hármunk titka volt. S az is maradt volna holtomig, és azon túl is, ha én most ki nem pattantom, azért, mert fáj a szívem.
A szoba, a huzatos lakás tele volt az ő kézimunkáival, szőnyegeivel. A kertben fehérneműket lengetett a szél. De most már az özvegyember maga mosott magának, Irénke nélkül, leánysegítség nélkül, az árva magányosság csalánrengetegében.
És én a parasztoktól megtudtam, hogy voltak jobb malmok és finomabb lisztadók Facset körül, de senki sem volt becsületesebb ennél a kék szemű, szelíd molnárnál, akinek nemcsak a mérlege, de szíve is a helyén volt, s akihez ezért szívesen eljöttek a kicsi falvak lakosai.
Nyugodj békében, T. Irén, elnéző, bölcs apáddal együtt.
Megjelent A Hét V. évfolyama 27. számában, 1974. július 5-én.
