Szilágyi András: Dűlőutak a pokol felé – Gyalogos emlékeimből

Méliusz Józsefnek testvéri szeretettel

I.

– Nesze, egyél! Csipegesd ki magadnak a tálból, amit szeretsz! Na, ne félj! Nem eszlek meg! Én még gyereket sose bántottam, és ellenséggel is régen verekedtem, még Petőfi Sándor és Kossuth Lajos idejében!

Ott álltunk a kőpad előtt, az öreg diófa alatt – én szemlesütve, ő mosolyogva –, és kínos helyzetemet fokozta az, hogy az öreg maga szólított le a fáról, és amikor kézzel nyúlt hozzám, én sunyin elkaptam a fejem. Fájó fülhúzogatásokat, pofonok zuhatagát vártam, és ő megsimogatott, tréfás szavakkal csipkedett meg. A szeretet, az ötletek, a gyermek számára is érthető szójátékok csakúgy áradtak belőle, örök barátok lettünk.

A tolvajságról többé szó sem esett.

★

Ott feküdtem a koncentrációs tábor egy félreeső, füves helyén, a barakkok háta mögött – két nappal azután, hogy a lázam elmúlt, és a flekktífusz kitakarodott belőlem – , és én a fejemben okozott károkat vettem számba. Azonnal megállapítottam, hogy a kolozsvári címemet elfelejtettem, hiába erőlködtem, nem tudtam megmondani, hogy hol laktam, milyen utcában és hányas házszám alatt, de íme, ez a jelenet Kreil bácsival még harminc év távolságából is előállott még a mézes dió ízét, a kőpad keménységét s a bácsi kék szemének békeidőkre emlékeztető csillogását is láttam.

Ezután, hogy próbára tegyem magam és a fejemet gyakoroljam, latin közmondásokat, Petőfi- és Ady-verseket mondottam föl, majd a bélféreg elleni receptet írtam fel képzeletben, azt a híres formulát, ahol a tizedes pont rossz kitétele esetleg a gyermek halálát okozhatja.

Később a sötétből lányokat varázsoltam elő, az első lányt, akit megcsókoltam, az első tapintható, látható selyemfehérneműt, az első kirándulást, ahol a lánykával merészen lemaradtunk és a hó, hó, hahó kiáltásokra se kerültünk elő. S mint ahogy a kicsi csermelyek patakká, majd folyóvá izmosodnak, a kamaszemlékek ösvényein át eljutottam a zsidó lányig, aki az utolsó pénzén fogadott ügyvédet, amikor én a hadbíróság börtönébe kerültem.

Képzeletem hímzőrámájára most a kolozsvári Vatra fatelep került. Az az angyalarcú lány, ott állt a mázsa előtt és egy öreg cigányasszonynak fát adott, s én az utca túlsó oldaláról figyeltem, a költői lámpafényben láttam fehér homlokát és okos szemét. Végre-valahára elaludt a villany, az iroda ajtaja kinyílt, és én se voltam többé leselkedő, csillagok alatt didergő diák. Csókok erdejébe kerültem bele.

Talán a végtelenig folytattam volna ezeket az emlék-szólongatásokat, de ekkor a nevemet hallottam csengeni a délelőtt aranyhomályából.

– Szi-lá-gyi! Szi-lá-gyi! And-rás! András!

A toronyban egy Schneider Hans nevű őr magyarnótát énekelt. Ezt máskor is megcselekedte, és sohase tudtuk megmondani, hogy barátkozni próbál-e velünk, vagy bosszant bennünket.

A barakknál, a facipőktől elkoptatott négyszög közepén, ujjongva, papírdarabkát lobogtatva Elekes Miklós főorvos várt rám. Ő volt az én hírforrásom, és én az alantasa, a hírmagyarázója.

– Oroszok és amerikaiak áttörték a frontokat és Torgaunál, az Elba partján összeölelkeztek egymással. Berlint bekerítették. Nincsenek már összefüggő arcvonalak, csak sündisznóállások. Eriggy a barakkokba, és mondj el mindent! De kíméld magad!

– Halló! Halló! Figyelem! Figyelem! Achtung! Achtungl Attention! Attention! – kiáltottam három nyelven. – Oroszok és amerikaiak áttörték a frontot, és Torgaunál, az Elba folyó partján, kezet nyújtottak egymásnak.

– Hur-rá!

A barakk ponyvái lengeni kezdtek, a haldoklók kinyújtották karjaikat, és most már biztosak voltak benne, hogy a halál meghátrál előttük, és ők hazamennek, viszontlátják a testvéreiket, a gyermekeiket, az asszonyaikat. Néhány csontváz engem a magasba emelt, mintha én lettem volna a győzelem kikovácsolója, holott csupán egyszerű hírmagyarázó voltam, és abban is csak másodrangú. Ölben vittek a második barakkba.

– Halló! Halló! Attention! Attention! Figyelem! Figyelem!

Csak ennyit mondhattam és akkor az Appelplatz felől egy másik bemondó túlharsogta a hangomat.

– Achtung! Achtung! A felső parancsnokság rendelete értelmében a tábort kiürítjük! Negyedóra múlva sorakozó az Appelplatzon! Minden ember három napra való élelmet kap: kenyeret, szalámit, vajat. A menetképtelenek és a súlyos betegek a táborban maradnak Elekes és Menyász főorvosokkal együtt. Őket szekereken és vonaton szállítják tovább. Aki menetképes és a betegek közé bújik, azt agyonlövik!

★

– Mit csináljak!? Menjek vagy ne menjek? Álljak be az egészségesek közé, és induljak el velük? Kockáztatom az agyonlövést, ha a betegek közé bújok?

Halálfélelem és életakarat között ingadozva, sovány Hamletként ott álltam megint Elekes előtt. Tanácsért kihez fordulhattam volna, ha nem hozzá, aki tizenöt évig a barátom volt? Talán nem ő hozott engem Kolozsvárra? És nem nála tanultam-e pszichiátriát és neurológiát? És nem ő szólított meg engem, amikor a flekktífuszos csapattal a karanténtáborba érkeztünk? És nem ő volt az őrzőm a betegségem alatt?

– Andriskám, drágám – szólott Elekes –, e pillanatban ezer ember futna felém, és mind tanácsot vár, de erre már nincs idő, mert menni vagy maradni kell, és én se vagyok okosabb, mint más. És neked is csak annyit mondhatok: hallgass az ösztöneidre, az életakaratodra, te tudod a legjobban, hogy mennyi strapát bírsz el. de ne felejtsd el azt sem, hogy a varsói gettóban a kiürítés alkalmával kiirtották az egész reviert orvosostul, betegestül.

– Szóval te azt mondod: menjek a többiekkel!

– Én ezt nem mondom! Magadnak kell a kérdést eldöntened!

– Akkor én megyek!

– Na menj! Isten veled! Andriskám, a viszontlátásra Kolozsváron!

– Szervusz!

Ő az ezerlapos, cementpapírra írott, flekktífuszról szóló kéziratát pakolta be lázasan, én meg a holmim után szaladtam, az ingem alá hidegvédőnek és szigetelőnek két sor cementpapírt helyeztem el. Az összecsavart pokrócom a köpenyem fölé került.

Már-már azon voltam, hogy valamelyik ötös csoportba beilleszkedem, lehetőleg ismerősök és barátok közé, amikor a láger-utcán, a hullahegyek tetején W. Bandit ismertem fel. Úgy feküdt ott, mint valami szemétdombra dobott cipő vagy törött edény.

– Hát te vagy az, Bandi? Mégis idekerültél? Hiába etted a pondrókat, a fenyők tűleveleit meg gyökereket, ez se segített rajtad! Úgy látszik, az éjjel tört rád a halál!

W. Bandi osztálytársam volt, első gimnáziumtól kezdve egy padban ültünk, együtt játszottunk az osztálycsapatban, együtt korcsolyáztunk a sörgyár jegén. S Prágában, medikus éveink alatt, együtt vettünk ki szobát. Engem támogattak a szüleim, de Bandinak, a handlé fiának kenyeret kellett keresnie. Volt pincér a zsidó menzán és segédmunkás a textilgyárban, majd cekkercipelő a piacon. S állandóan a húgaira, az anyjára, a tuberkulotikus, munkaképtelen apjára gondolt, és minden hónapban pénzt küldött haza. Mire én Kolozsváron letelepedtem, ő már híres orvos volt, diagnózisairól beszéltek mindenfelé, s amikor a gettó pribékjei érte jöttek, akkor is teli rendelőből vitték el.

– Bandikám, drágám, de hiszen te megmenekülhettél volna! Hű páciensek vettek körül, kínáltak búvóhellyel, és egy paraszt átjött Felekről, könyörgött, hogy menjetek vele, ő átviszi az egész családot, elbújtat és megőriz benneteket, amíg a tűz elvonul. De te nem mentél, mert vakon bíztál az I. G. Farbenindustrie-nak és a Bayer Meister Luciusnak küldött könyörgő leveleidben, melyben az I. G. Farbenindustrie és a Bayer Meister Lucius készítményeiről írott cikkeidre hivatkoztál, és bambán hagytad, hogy elhurcoljanak, a feleségeddel, az aranyhajú lányaiddal együtt! És ide jutottál! Én most hírt viszek rólad, elmesélem a pácienseidnek utolsó napjaidat, de anyádnak nem írom meg az esetedet soha! Hadd higgye az öregasszony, hogy még élsz, és hazakerülsz egyszer!

★

Nem tudom, mennyi ideig tartott az én inkább kutyanyöszörgésre, mint emberi beszédre emlékeztető búcsúm volt osztálytársamtól. Ám egyszeresek azon vettem észre magam, hogy körülöttem már ritkulnak az árnyak, a tábor haldoklott, s a haldoklók magukba roskadtak. S nekem sietnem kellett, hogy kikapjam a háromnapi élelmet, a kenyeret, a margarint, a szalámit.

– Vigyázat! Senki se zabáljon meggondolatlanul! Mindenki magának zabál, magának oszt be. Az út hosszú lesz! – kiáltott utánunk a Scharführer, ez a piros arcú, örökké pipázó, ikszlábú, egyenruhában is civil ember, aki mindig nagyon emberséges volt velünk.

És mentünk.

Eleinte még a por is fölszállott fabakancsaink alól, aztán már fű és avar tompította lépteinket, a dobogás elhalt, csak valami bizonytalan csörtetés hallatszott, melyben régi gyaloglásaim, élvezetes diákköri vándorlásaim, különböző járatokban tett kutyagolásaim szállottak föl. Öt kilométer már mögöttünk volt, és én örömmel vettem tudomásul, hogy a szívem nem gyorsult föl, továbbra is csak a rendes járatát végzi.

– Álljon a menet! Itt tíz percet pihenünk! Aki akar, ehet is valamit! A scheusereiesek kiállhatnak! Ezért senkinek se történik semmi baja!

Egy kis nyárfaligetben voltunk, a gubancos fűben a sárga virágokat hasas dongók látogatták. Még egy rég hamvadt tűznek a nyoma is látszott. Csak éppen madarak nem voltak sehol. Engem azonnal elnyomott az álom és a legszívesebben három nap és három éjjel aludtam volna.

De már ráztak is föl. A Scharführer maga bökdösött a bakancsával, és nekünk menni, mozogni kellett. És hiába sütött a nap nyáriasan, szinte erdélyies barátságossággal, és hiába telt meg a bakancsom ismerős áprilisi harmattal.

Ez mind nem használt.

Kezdtem lemaradni.

Előttem vándorló koldus- és csontvázcsapatok cammogtak. És mind erősebbek voltak nálamnál, és már csak azzal vigasztaltam magam, hogy mindjárt megtettük a második öt kilométert, és akkor pihenő lesz, s akkor egykettőre beérem őket, és egyet alszom, és a kenyérből és szalámiból is eszem egy kicsit.

A pihenőnél a Scharführer odajött hozzám, hanyatt fekvő arcomba nézett, atyaian, a tanító módján, ahogy a lógósokkal, a lustákkal és iskolakerülőkkel beszélnek.

– Meine Sohn! Ismerlek jól, és megszerettelek! Az elesett fiamra emlékeztetsz! Hidd el, hogy a javadat akarom! Ugye, velünk maradsz? Esküdj meg, hogy többé nem maradsz el tőlünk!

Megesküdtem, de az eskümet nem tartottam be. Újra elmaradtam, előbb tíz lépést, azután tizenöt métert. És most már csak azzal nyugtattam meg magam, hogy szökni nem akarok. Hova is szökhetnék? És mit érnék vele?

Peres felekként álltunk egymással szemben én és a szívem.

A Scharführer élesen felém nézett, és megfenyegetett.

A csapat most a németül csörgedező patak mentén egy még sűrűbb erdőbe kanyarodott be, nemsokára egy gyaloghídon dobogtattak át, mert tisztán hallottam a pallónyikorgást és a lábdobogást. S én nagyon megijedtem. Mi lesz velem, ha lemaradok, és egyedül kell mennem?

Ekkor, mintha csak engem akartak volna vigasztalni, jobbra-balra dörögni kezdtek az ágyúk, és ez úgy hatott rám, mintha harangok búgtak volna.

Vajon mikor érnek el hozzám a karcsú, poros csizmájú felszabadítók? És megértenek-e engem?

Már nem is a lábam vitt előre, hanem az ábrándozásom.

Ekkor, épp a gyaloghíd elején, az ordítozó, vadul gesztikuláló Schneider Hans viharos szemével és töltött fegyverével találtam szembe magam. Azonnal megértettem, hogy vár engem, és parancsa van. A fűben bogarak zümmögtek, közömbösen és mit sem sejtén, önmagukat s a buzgó tavaszt ünnepelték, a németül csörgedező patak, a nyírfakarfás gyaloghíd és messze, messze a mohától bársonyos zsindelyes ház a béke leckéjét mondották föl. Minden olyan volt, mintha nászutasok számára találták volna ki. És nekem meg kellett halnom. Éppen most és éppen itt és éppen ennek a legénynek a kezétől! Már csak pillanataim voltak.

Schneider Hansszal máskor is próbáltam okosan beszélni, de csak pofonokat kaptam tőle. Most is kaptam egy pofont, akkorát, hogy a fűben, egy bokor alján találtam magam. Semmi kedvem se volt fölkelni – úgy gondoltam, hogy ha már úgy is meg kell történnie, maradjak itt, ezen a szép helyen és sírom a híd lábánál legyen.

A csend gombolyagjában ültünk mind a ketten, én még éltem, igenis éltem, és lázasan gondolkoztam, és azt is megéreztem, hogy a legény nem tudja, mitévő legyen. Nyilván parancsa volt, hogy a lemaradókkal végezzen, de a parancsot ellenparancs tiltotta le, amelyet egyenesen a szíve küldött hozzá, és én a habozást kihasználva, elkiáltottam magam:

– Du bist mein Landsman! Tu eşti consăteanul meu! A földim vagy!

A nagyhasú erdő három nyelven verte vissza a hangomat. Megint diákszavaló voltam, kicsit szónok, kicsit gyóntató pap egy búzavirág szagú sváb templomban.

– Én facseti vagyok! – folytattam magyarul.

Hátranéztem, mögöttem az erős napsütésben Schneider Hans mosolygott felém.

– Én meg betlenházi vagyok – felelte ő is magyarul.

– Akkor te Facseten is jártál!

– Persze, hogy jártam. Játszottunk a szokoli kertben! Almaháborúztunk. Rengeteg hullott gyömölcs volt abban az esztendőben.

– És te meg akartál ölni!

– De nem öltelek meg! Íme, itt vagy, nem történt semmi bajod! Én a kivégzésről szóló parancsot összetépem, együtt megyünk haza! Engem vár az özvegy édesanyám és a két férjhezadni való húgom.

Hans ledőlt mellém, fölhúzta az ingét, vallott a sebeiről:

– Ez emlék Moszkva alól.

– Ezt Kurszk környékén szereztem!

– Ezt egy kievi kórházban vágták rajtam, kivették az összezúzott bal vesémet. Utána az egyik orvos koncentrációs táborba küldött őrnek. Nehogy azt hidd, hogy szívesen mentem, de nem volt mit tennem.

★

Rabruhás bajtársaimat egy kis faluban értük utol. Épp a templomtéren vonultak át, mögöttük por volt és harmat. Az őrök pedig a járdán kísérték őket.

Körös-körül a teret betöltve takarosan kisfalusiasan szólt a harang.

Gyerekek a szomszéd kis utcában, a liliombokrok mellett abbahagyták a játékot, golyóikat zsebrevágták és dermedten követtek bennünket. A sekrestyés legyalogolt a toronyból, a pap abbahagyta a misézést, s kijött az öregasszonyaival.

Valamennyien bennünket bámultak, mintha hipnotizálták volna őket és egy kis lelkiismeretfurdalást is érezhettek, hiszen a környékükön koncentrációs táborok láncolata volt és ők ezeket tizenkét évig elnézték.

És most, papi biztatásra, vagy maguktól, de egyszerre csak szép lányok, öreg nénik, bajorzekés férfiak sereglettek körénk, és szeretetcsomagokat, újságpapírba göngyölt vajaskenyereket nyújtottak át nekünk. Az őrök alig győzték a népeket leckéztetni és hátraszorítani. S a keletkező lármában s izgalomban a mi visszatérésünk észrevétlen maradt, a Scharführer se szólt semmit, és a többiek is cinkos némasággal vették tudomásul az én föltámadásomat.

★

A falu mögött a Scharführer pihenőt engedélyezett. A testvériség berkébe kerültünk, a testvériség körülfogott bennünket kedves repkényeivel. Az egyik Sturmann családi fényképeket tett ki maga elé – mint a kártyákat, mint a vásárosok az árut –, és mi e holmikat úgy néztük, hogy közben a magunk elveszett családjaira gondoltunk.

– A vejem Velikie Lukinál esett el, a lányom, az unokáim sem élnek már, a nürnbergi nagy bombázáskor pusztultak el, és én a bombázás utáni reggelen érkeztem haza. Nürnbergben születtem, ott éltem le életem felét, és az utcát a törmelékektől alig találtam meg. Fölfutottam a lebombázott szülői ház lépcsőjén, a három unokám ott feküdt kiterítve a padlón, a lányom sehol, a feleségem halálsápadt volt, egy székben ült, és úgy tett, mintha élne, de mégsem élt. Megérintettem, hamuvá válott.

Már indulnunk kellett volna, de senkinek sem volt indulhatnékja, és a Scharführer se szólt semmit. A nyáriasan sütő nap delelőjére ért, és az őrök mintha már nem is őrzők, de társak lettek volna, hanyatt fekve nézték a napot. A Sturmann szép lassan ollót, tűt és cérnát vett elő, levágta a halálfejet a sajkájáról, mellére pedig fölvarrta a régi Wehrmacht-jelvényét.

A Scharführer a berlini Tietz áruházra, a zsidó főnökeire, a húsvétkor kapott ingyen pászkára emlékezett vissza, neki egy tartós zsidólány-szerelme is volt, Hitlerék választották el tőle, s a zsidó sógora a húgával Amerikában élt.

– Ti tudjátok, hogy én mindig jó voltam az emberekhez, bizalmas viszonyban voltam velük, a keresztnevükön szólítottam őket. Még az ősszel megállapodtunk abban, hogy Hitlernek már nem sok élnivalója van – mondotta az egyik.

A másik így beszélt:

– Ami igaz, igaz, én sokszor kiabáltam rátok, de tulajdonképpen senkit se bántottam, és az egész cirkuszt azért csináltam, mert magam is nyakig voltam a bajban. Két häftlingem elszökött az őrizetem alól, és hadbírósági tárgyalás fenyegetett, az aktát a feletteseim egyre arrébb tolták és várták, hogy teljen az idő. Nekem produkálni kellett magam előttük, de az én kezemhez vér nem tapad, erre esküdni merek. Én gyakran egyedül hagytalak benneteket, hogy kedvetekre kipihenjétek magatokat, jómagam pedig az erdő kanyarulatánál álltam, és lestem, hogy jön-e valaki.

Mi persze tudtuk jól, hogy az ilyen beszédekben mennyi volt az igazság és mennyi a félelem szülte mosakodás, és ki volt a jóság cinkosa, s a mi barátunk és támogatónk, és ki volt az, aki éjnek idején kikergetett bennünket a hóba, és nem felejtettük el azt a furcsa lelkű őrt, aki egy nap könnyek között borult a nyakunkba, és-megosztotta velünk ételét-italát, és másnap koszos zsidóknak, szabotálóknak nevezett és sorra fölpofozott bennünket.

Mi a lelkünkben minden őrről kartotékot vezettünk, de a szolgaságban, a megalázottság kínjai között bölcsek lettünk, és akkor, abban a pillanatban hajlandók voltunk mindenkinek megbocsátani, mindenkivel összetestvériesülni azon a szép, gyöngyházszínű mezőn.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 33. számában, 1975. augusztus 15-én.

II.

A dachaui láger előtt összetornyosultunk. A gyorsan öregedő sötétségben csendben várakoztunk. Scharführerünk irataival előresietett. Hallottuk, amint veszekedett értünk. Negyedóra múlva kijött, káromkodva, bosszúságát nem is titkolva.

– Emberek! – mondotta. – Tovább kell mennünk, a dachaui láger megtelt. Még tizenhárom kilométert kell gyalogolni, ott kell szerencsét próbálni.

A csillagok elbújtak szégyenükben. A ropotázó eső összevissza köpdösött bennünket. Az allachi láger előtt a régi őrség egyszer csak eltűnt – még csak el se köszönhettünk tőlük – a vaksötétben új emberek tereltek bennünket; los, los kiáltásaik mint karikás ostorok csattogtak a fejek fölött.

– Istenem, teremtőm, vajon mi vár reánk ebben a vadidegen lágerben? Vajon az őrök itt is megváltoztak, hagynak bennünket aludni, s talán még egy jó levest is adnak?

Ezt én mondtam, vagy valaki más?

A túlsó sarokból, mint valami kertkerítés mögül, leckéztetések és szidalmak zúdultak ránk, és máris pofonok csattantak, ökölcsapások dördültek el, a rúgások csontokba ütköztek. Egy test lezuhant, a jajveszékelés elharapózott, a tömeg egymást taposva menekült.

Vinnyogó alom között futottam én is. Pokolsötét barakkba kerültem – a lábam alatt szalma, a fejem fölött tető –, egyre feljebb kellett mennünk, egyre összébb, test a test mellett, testvér a testvér mellett; végre a dühös ajtócsapkodás megszűnt, zárak csattantak, az eső még döngette a barakk fedelét, de a hóhérok hangja távolodott.

Valaki meggyújtott egy gyufát.

–- Testvérek! Doktor Weinberger Samu munkácsi orvos vagyok, sebész! A vérző fej- és hassérültek jöjjenek hozzám, van gyógyszerem és kötszerem is. Több verés nem lesz! A gonoszság kígyója kiadta a mérgét – mondotta a második gyufa lángjánál.

★

Éjjel arra ébredtünk, hogy a hold beszüremkedik a repedéseken, s a csillagok, mint vásárra hajtott kisborjúk, kinn voltak mind, s a göncölszekérnek is látszott a lőcse. Zúgott-zengett a barakk, de ez már nem volt égi háború, hanem valóságos háború, az ajtóba kerek lyukat vágott egy aknaszilánk, a közeli becsapódások mint valami hegyomlások visszhangzottak.

Mellettem valaki imádkozott, egy másik testvér az Internacionálét énekelte, nekem vacogtak a fogaim és szakadt meg a szívem, s a nagy hegyomlásban hangosan szavalni kezdtem az Egy gondolat bánt engemet lázas sorait.

★

Reggel a fehér zászlókban gyönyörködtünk, halott bajtársainkat sirattuk, akik a szomszéd barakkban pusztultak el, köztük ismerős is volt, szívünkhöz közelálló, majdnem barát, Molnár doktor, a váradi zsidó kórház igazgatója, Korunk előfizető – Korunk támogató.

A láger elé motorbiciklivel rohanó amerikai katonának nem mondhattuk meg az igazat, nem mondhattuk meg, hogy sírunk, örömet színleltünk és csakugyan örültünk is.

A katona kicsike volt, a válla diákosan vézna, a mozdulatai fürgék, a homlokán becsületesség és verejték sugárzott, az ajkát, mint őszi verandát a vadszőlő, keresztül-kasul szőtte a mosoly.

A katona néger, tehát ember volt, a senki földjén keresztültörve meglátogatott bennünket, sorsunkat a magáéval egyformának érezte. Talán azért is jött, hogy bocsánatot kérjen és bennünket csokoládédarabkákkal bombázzon.

Mögöttem még fölröppentek a hurrák, de körülöttem már csönd volt, kegyes csönd, a nap szembesütött velem és szellőcske csapta meg arcom, ahogy a réten rohantam és most már világosan láttam, hogy előttem nincsen senki, én vagyok a tábor első, őrizet nélküli szabad embere, boldog, vakációs diákja. Messze tőlem a porban autó száguldott, üléseiről szabad emberek néztek felém. Lábam körül a gyermekláncfű erős, értelmes, okos világai hancúroztak. A sárga virágok élni vágytak. És én is élni vágytam.

A parkban, egy korhadt, szerelmesek által tetovált padon órák hosszat merengtem és egy fehér hajú öregemberrel beszélgettem – úgy rabruhásan és németül –, csak azért, hogy hallassam a szavam. Én nem kértem tőle semmit, és ő sem ajánlott föl semmit, mégis udvariasak voltunk és egyenrangúak. Ő nem volt többé übermensch, és én nem voltam többé eltaposni való féreg.

– Na Guten Tag!

– Grüss Gott!

Az öreg német továbbment a rózsalocsolójával, és én is továbbmentem, holmi nélkül, iratok nélkül, mint egy Bolond Istók, mint egy Don Quijote.

Pillangós, kerítés nélküli zöldséges kerten vitt keresztül az utam, és messze, messze egy telefonpózna volt, meg az út. És a szép időben, jó időben velem voltak hű bajtársaim: a lábaim. S ezek a lábak egyszer csak beszélni kezdtek:

– Siess, öregem! Jobban, gyorsabban!

Neked küldetésed van! Meg kell mentened Schneider Hansot. Lehet, hogy flekk-tífuszos lázzal fekszik valahol, de az is lehet, hogy fogoly és vallatják, verik! Gyerünk! Gyerünk!

A vidékek tarka összevisszaságban térültek-fordultak, és hol egy kastélyos, uradalmas kisváros bontakozott ki előttem – a csörgő előtt csatos, karpereces lányok ácsorogtak, ajkukon a béke és a szerelem mézével és mosolyával –, aztán egy mező következett, aztán egy csalános, aztán virágzó almafák a vérző világon túl. Máshol meg öreg parasztot láttam szántani és bagzó nyúlfiakat és úri nyúlkisasszonyokat meg egy szemérmes nyúlmamát, amint a ciheresben a gyermekeit szoptatta.

Aztán villámgyorsan egy fecskepár cikázott a fejem fölött, úgy látszik, akkor érkeztek a tengeri gyorssal, útiláztól mámorosan, de már munkára, új életre készen. És egyszer csak azon vettem észre magam, hogy immáron este van, ha nem is nagyon öreg, de már hálóhelykeresni való. A nap lecsücsült a fák közé, akár a nyugodni készülő kotló, vagy a játékba belefáradó macska, csakhogy dorombolás helyett világított, vörösen és hízelgőn.

Nekem is ágyalni kellett a szalma vagy az avar közé, garabonciáson, vándorlegény módra, annál is inkább, mert a lábamat föltörte a facipő.

Előttem a kis házacska kéményén füst tekergett, körös-körül vágott fa volt sorrendbe állítva, takarosan és németesen és hegyvidéki módon; a kerítés nélküli udvaron egy megkötött gidó volt, meg egy időtől fakult, esőtől megszürkült bölcső és egy dróthinta. Fák tetején, kúp alakú faragásokon, álmát mesélve, korrozva-kerregve aludt a baromfinép. A ház mögül a virágzó almafák, a még mindig zúgó, egymásnak brummogó dombok közül magyar pulikutya rohant elém – szívembe látott a kis állat, vagy természetéből hiányzott a házőrző bizalmatlansága? –, de mindjárt nyakamba borult és lihegve összevissza csókolt.

A kutyával ölemben benyitottam és Guten Tagot köszöntem, majd a Guten Tagot megtoldottam egy kecses Kisztihanddal. Eres lábait lavór vízben tartva egy anyóka válaszolt nekem. Mondtam, hogy a lábamat akarom bekötözni s enni meg aludni, aztán megyek máris tovább, mert sürgős dolgom van. Azt is hozzátettem, hogy deportált vagyok és magyar – erdélyi. Tudja-e, hogy hol van az az Erdély? Az a Transzilvánia? Hogyne tudná, az ő egyetlen, legkedvesebb és megmaradt fia ott sebesült meg és ott esett fogságba, egy Tirgu Mures nevű város előtt, amit másképpen Marosvásárhelynek hívnak, ismerem ezt a várost?

– Ó, hát én Marosvásárhelyt jól ismerem, nemcsak jártam, de vendégeskedtem is benne. Nagyon sok jóbarátom van arra.

– Igaz, hogy a városkának gyönyörű folyója van? És csónakáznak is rajta?

– Igaz, s az egyik csónakban valamikor én is benne voltam, és eveztem is. A folyónak németül Mieresch a neve, magyarul Maros.

Anyóka csak most gyújtott lámpát, megetetett, megitatott, odavolt a csodálkozástól, a véletlenség szivárványjátékától, és meg mert volna esküdni rá, hogy miközben ő engem étellel kínál, a hazámban, az általam jól ismert Marosvásárhely városában az ő fia szintén terített asztalnál ül, egy családnál, akinek megint van egy fogoly fia, de az is lehet, hogy csak jó emberek.

– Nekem csak ez az egy fiam maradt életben, a másik kettő elesett és a férjem is meghalt, s amióta ők nincsenek, azóta én egyetlen hozzám bekopogtató rabruhást sem utasítottam el – mostam nekik, és üzeneteket adtam tovább, mintha az édes fiaim lettek volna –, és most már veszély nélkül lehetek jó, de négy héttel ezelőtt egy ilyen cselekedetért majdnem az életemmel fizettem, mert a fiút, aki bemenekült hozzám, a farkaskutya egészen a házig követte, és a konyhába is utána jött, de úgy látszik, volt szív és kutyabecsület benne, mert egy ideig lázasan keresgélt, aztán meggondolta magát és egyszer csak barátságos lett, még nevetett is, barna szemei bohókásan felém villantak, majd sűrű farkcsóválások között elment.

★

Agyalásnál rájöttem arra, hogy az öregasszony sántít, és a bal lábán hevenyészett kötés van, mire egészen fölengedtem, és megmondottam, hogy orvos vagyok, az öregasszony hitt nekem, és hagyta, hogy a lábát megvizsgáljam s kamillateás borogatással lássam el. Orvosként viselkedtem, orvosi volt a komolyságom, a homlokráncolásom, tiszta papírra latinul és németül felírtam a Mikulicz-kenőcsöt, és végül kimondottam a szentenciát: „Ezt a kenőcsöt reggel valaki a legközelebbi patikából el kell hozza.“

Még be se fejeztem a mondókám, és az öregasszony máris jelezte, hogy a borogatás alatt a seb jól érzi magát, és a fájdalom csökkenőben van.

Boldogan feküdtünk le, erről-arról beszélgettünk, én a Mikulicz-kenőcs csodatevő erejét dicsértem, melyet számtalanszor kipróbáltam mosónőknél, sokat dolgozó sokgyermekes, kövér anyáknál, meg napszámosoknál és kőműveseknél, akiknek ütés érte a lábát. Hilda néni az orvosról mesélt, akit elhurcoltak a faluból, a szőke, csöndes feleségével együtt, pedig a környéken nagyon meg voltak elégedve vele.

Még beszéltem volna, de nem volt kinek, mert az öregasszony már az álma vásznát szőtte, aztán már fűrészelt is, aztán már horkolt, és látszott, hogy egész énjével mélyebb régiókba került, ahol már törpék és tündérek, s az ő megboldogult fiai vannak, és a holt fiúk a holdvilágban néztek reám a fairól, és mintha tudták volna, hogy a mamánál vagyok, én, akinek egy évig neve se volt, s aki nem ültem terített asztalnál.

És még sokáig nem tudtam elaludni, mert felettem a gyapjútakaró, fejem alatt a pihepárna annyi kedvességgel és családiassággal árasztottak el, amihez én már nem voltam szokva.

Közben a Hold is feljött és a tücsök is dalolni kezdett, édes, andalító muzsikával köszöntött bennünket, úgy látszik, megérezte azt, hogy rendkívüli vendég van itt, és én a jó melegben többször is megkérdeztem magamtól: – Vajon én vagyok én? Vagy valaki más a kedves vendég a birsalma szagú szobában? És vajon a világban csakugyan béke van már?

Még reggel se volt, csak hajnal, és már kopogtattak nálam. A külső világ, az emberiség, a falusiak arra se voltak tekintettel, hogy még aludtam volna. Úgy látszik, az ő ügyük sürgősebb és fontosabb volt, mint az én rengeteg, behozni való álmom.

Hilda néni is többször bekukkantott, megcsörrentette a tálcát a reggelivel, és néhányszor belekezdett a mondókájába, aztán megint abbahagyta, annyit azonban ebből is megértettem, hogy a Mikulicz-kenőcs szép fadobozban megérkezett, és a kedves, öreg patikus levelet is küldött, meg egy csomagot, mindenféle orvosi dolgokkal, gyógyszerekkel, kötszerekkel, fecskendőkkel, meg betegek is érkeztek, kinn köhécselnek a napon.

Kívülről csakugyan lónyerítés, szekérzörgés, emberek tereferéje hallatszott, mintha a facseti Hirschl-malom kocsiszínjénél lettünk volna, csakhogy ezek nem őröltetők és lisztvárók, hanem komoly, megilletődött betegek voltak. És akkor nekem egyszerre fájni kezdett a szívem, fölismertem azt, hogy az egész Németország beteg, a testét sebek borítják, s a német orvosok távol vannak, és gyarló tudásommal s a patikus által küldött gyarló eszközökkel, gyógyszerekkel nekem kell őket helyettesítenem.

És akkor már nem volt türelmem enni, kimentem a betegek közé, hogy üdvözöljem őket.

S abban a minutumban egy kéz nyúlt utánam, és húzott maga felé.

– Doktor úr! – szólott a beteg. – A sérvem kizárult, és régebben volt itt egy doktor, az mindig helyretette, és maga is helyre fogja tenni, én biztosan tudom.

Amíg vizsgáltam, azt gondoltam magamban: íme, ez a második betegem is német, és én a német mestereim segítségével segítek rajta, hiszen máris kinyílt a fejemben egy fiók, és látom a Wullstein-sebészet kizárt sérvről szóló fejezetét, a fogást, melyet alkalmaznom kell. Egyik kezemmel a sérvkaput vigyáztam, a másikkal a kizárt bélkacsot toltam-szorongattam vissza. Fölöttem fecskék sivítottak, de a bél korgását is hallottam, és a beteg arcának örömre fordulását is észrevettem.

– Ó, Herr Doktor, önnek nemcsak a kezejárása hasonlít a mi régi doktor urunkéhoz, de az arca is rokon, mintha csak az édestestvére volna.

Kölcsönösen hálálkodtunk egymásnak. És már jött is utánam a szőke varkocsú, kis unoka, gyermeki makacssággal ő is a kezemet fogta, odacipelt a nagyapjához, aki nem kapott levegőt, és kínosan forgolódott jobbra-balra. És már a másik hasonlóképpen sovány, borostás, fogatlan öreg hátán tartottam a kezem, s kihallgattam a tüdő zümmögő, recsegő zajait és neszeit, amikor egy másik kocsi érkezésére figyeltem fel. A szalma közül ketten egy halovány, tizennégy éves forma leányt emeltek le. Akkora szenvedés látszott rajta, s gyermeksége annyira megejtő volt, hogy az öreg páciens vizsgálatát abba kellett hagynom, s odamentem a leánykához.

– Ez a gyermek négy évig bújdosott az erdőben – mesélte Hilda néni. – És volt, aki beárulta, volt, aki segítette, de kézre nem került soha. Az anyja zsidó volt, az apja árja. S amíg az apát a frontra vitték, az anyát Teresienstadtba hurcolták.

Az apja talán él valahol, és az anyja is hazakerülhet egyszer, de a leány nem gyógyul meg soha.

Lefektettem a fűre, pokrócokkal betakartattam, s visszamentem az én öregemhez s konstatáltam a tüdőgyulladást, és – miután mindenféle gyógyszert adtam neki – a beteg nemsokára úgy érezte magát, mint aki szörnyű strapák után egy hegy tetejére ér, látja a kilátást, hallja a legyek muzsikáját és kicsikét nyugtalan.

S csak azután fordultam Schubert Ellihez, a négy évig bújdosó lányhoz, akinek fölvágtam néhány gennyes sebét, de a hasmenésére s a krónikus (talán tuberkulotikus) köhögésére csodaszerem már nem volt.

★

Egy hétig tartózkodtam a kies tanyán. És én nem akarok itt most dicsekedni a sikereimmel, és panaszkodni se szándékozom a többszörös tehetetlenségem miatt, mindenesetre beleláttam a német szenvedések poklába, és felmérhettem azt, hogy a koncentrációs táborokban elpusztított harmincezer orvos a világnak hiányozni fog, és nehezebben pótolható, mint a lebombázott házak, kórházak, erőművek.

És még maradhattam volna, hiszen kértek, hogy legalább addig ne menjek el, amíg az az elhurcolt orvos hazatalál, de én erre azt feleltem, hogy mennem kell, mert más dolgom van, nekem Schneider Hansot a föld fenekéről is fel kell kutatnom és ki kell húznom a bajból.

Hajnalban indultam el, amikor már a virágok a napba néztek, a vadgesztenyék gyertyái peckesen tartották magukat, a kakas pedig rendet csinált az udvaron, szemlét tartott a tyúkjai fölött, majd az egyiket megillette.

Én a kutyácskát kerestem, szerettem volna neki is istenhozzódot mondani. de csak később találtam meg. Az égerbokrok között nyargalt föl-alá az udvarlóival, akkora izgalomban volt, hogy izzadt bele, s velem nem volt ideje törődni, lehet, hogy meg se ismert. És én mindjárt láttam, hogy itt később baj lesz, mert egy nagyon erős és a többieket elmaró, de korcs kutyának volt kilátása ahhoz, hogy sikere legyen, s én szinte láttam a jövendő vadonatújonnan előállított, se nem puli, se nem dakszli kiskutyákat, amint a tűző napon hancúroznak, amint az anyjukat is megviccelték, amint nyalták a tejet a serpenyőből.

– Isten veled, kutyácska – mondottam –, tovább már nem zavarlak. Sok szerencsét és jó szórakozást.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 34. számában, 1975. augusztus 22-én.

III.

Szedtem a lábamat, ahogy bírtam – és bár az úton megpaskolt a zápor, s a villámok elől egy fél órára egy pajtába kellett menekülnöm –, másnap reggel mégis a legnagyobb müncheni börtön parancsnoki irodájában ültem, egy fiatal amerikai capitainnel szemben. Itt is a rendes mesével álltam elő, hogy deportált vagyok, és egy Schneider Hans nevű SS-legény ügyében jöttem, akinek a mentőtanúja szeretnék lenni.

– Mi közöd neked ehhez? Az ilyenek mind véreskezűek voltak!

– Ez nem! Ez megkímélte az életem! Sőt még többet is tett!

– Úgy látszik, neked cimborád ez a Schneider Hans! Sőt talán még rokonod is!

– Nekem nem. De ő jó volt hozzám és ezt én nem felejthetem el!

– No majd meglátjuk! Egyelőre itten maradsz.

A kapitány becsengette az amikat, akik engem meglökdöstek, és ide-oda forgattak, s levették rólam a ruhát. A testemen áruló jeleket kerestek, de miután semmit sem találtak, intettek, hogy öltözzem föl.

– Tetovált vérjel nincsen rajta, tehát nem SS – szólott az egyik.

– Hál’ istennek! – felelte a másik.

– De ettől még lehet náci nagyfejű – folytatta az első.

– Én nem hiszem – szólott újra a második –, a náci méltóságok mind kövérek, ez pedig gebesovány.

Később a bakák megsúgták nekem, hogy miután magyarnak mondtam magam, ügyemben egy Berger Manó nevű kapitány fog dönteni, aki magyar. Amikor Berger kapitány belépett hozzám, kicsiny, köpcös termetével, zsidó gyermeknyomorokra emlékeztető molyrágta fejével, olyan volt, mintha a mintakollekcióval akkor érkezett volna a vásáros faluba és már indulna is a rőfösök sátra felé. Cseppet sem ijedtem meg tőle, inkább mosolyognom kellett, és ő is mosolygott, és magyarul beszélt hozzám, s ettől még jobban mosolyogtunk.

– Hát te hogy kerülsz ide? Ugye erdélyi vagy? Tudd meg, hogy engem Nagybányáról vittek el a szüleim tizenkét éves koromban Amerikába. Apám és anyám most se tudnak, csak magyarul és románul.

Öt perccel később olyan ragyogó arccal álltunk a börtönparancsnok elé, hogy az, amikor meglátott bennünket, elkezdett mosakodni, s valami olyasmit mondott, hogy a bakák eljárását nem szabad rossz néven venni, mert tényleg hajmeresztő dolgok történtek itt az utolsó napokban, a nácik bebújtak mindenfelé, – a deportáltak lágereibe, a kórházakba, a papokhoz, és tegnapelőtt itt is járt egy ilyen, csíkos rabruhában, a kollégáját akarta kiszabadítani, de leleplezték és alaposan elbántak vele.

Bradley kapitány jó bajtárs – mesélte később Berger kapitány. – Őt is meg kell érteni. Neki is megvan a maga tragédiája. Az öccsét, egyetlen testvérét, nácik gyilkolták meg. Katona volt, fegyverrel a kezében és egyenruhában fogták el, hadifogolynak számított, és megölték. Mire visszafoglaltuk az állást, a gyerek már nem élt. Bradley kapitány a testvérét francia kertben temette el, francia tulajdonos őrzi a sírt, és ő most nem meri megírni az anyjának, hogy a fia már nem él, mert az idősebbik testvér nem vigyázott rá, pedig megígérte neki, mielőtt elindultunk volna.

Nekem azonnal W. Bandi anyja jutott eszembe – ő is a fiát várja haza. Hány ilyen anya van a földön? Hány ilyen ábránd?

Bradley kapitány az igazságos haragjával egészen közel került hozzám, szívembernek láttam és szívből sajnáltam, de az utána következő, kirobbanó németgyűlöletét mégse tudtam szó nélkül hagyni, hiszen mindenütt német barátok szurkoltak értem, és vártak is engem, és sok mindent tettek is értem. Talán a temesvári Müller Kálmán nem német? Hát Engels? Hát Liebknecht? Megemlítettem Helmholzot, Planckot, Koch Róbertet, beszéltem egy Hilda nevű sváb lányról, akivel a Bega-parton csókolóztunk, aki tudott már csókolózni, amikor én még nem tudtam. Hát dobjam ki emlékeim ladikjából a bájos sváb tanítónőt, azért, mert Hitler és bandája gyilkosok voltak? És forduljak el Thomastól, a hamburgi fűtőtől, aki a mi kedvünkért naponta tíz kilométert gyalogolt, hogy rádióhírekkel kedveskedjen nekünk, és fölrázzon bennünket? És vessem ki a szívemből azt az aranyszőke hajú bajor lányt, aki, mikor először befordultunk a kauferingi hídnál, sírva fakadt, és az őrök csúfolódásával nem törődve szaladt utánunk?

A kapitányok csendben hallgattak, és most már ketten vitatkoztak velem.

– Azt csak elismered, hogy az úgynevezett jó németek mamlaszok voltak, és eltűrték, hogy tizenkét évig gyilkosok kormányozzák őket!

– De Thälmann mégis hős volt, és Carl von Ossietzky is, és a százezer német kommunistát mégis csak a bátrak bátrainak nevezhetem.

– De azt mégsem tagadhatod, hogy a százezres SS-hadsereg csupa hétpróbás gyilkosból állott!

– Ott se volt mindenki gyilkos. Az SS-ek között is voltak wehrmachtosok, kiszolgált, többször megsebesült, többször megfoltozott testű veteránok, akiket a növekvő emberhiány miatt nem akartak a hadseregből elbocsátani – hát elküldték őket koncentrációs táborba őrnek. A mi őreink között különösen sok volt az ilyen. S az aktív SS-ek között is akadt rendes ember.

Bennünket például ez a Schneider Hans nevű sturmann mentett meg a biztos haláltól. Valamennyiünknek alá volt írva a halálos ítélete, s a tarkólövést neki kellett volna elvégezni. S ő a hátán hordott be bennünket, ezzel a maga életét is kockára tette, hiszen a többiek elővehették volna parancsmegszegés miatt. – Szóval te most is azt állítod, hogy Schneider Hans rendesen viselkedett, s megérdemli a szabadlábra helyezést? – Igen, ezért jöttem.

★

A kapitányok nevemre szóló, angol nyelvű bizonyítványt állítottak ki, ami személyazonosságinak is megfelelt, és megnyitotta az utat minden börtön felé. Aztán Berger kapitány meg egy világos szemű ami kíséretében végigmentem az összes folyosókon és magánzárkákon. Schneider Hansot ugyan nem találtuk meg sehol, azért mégis hasznos volt az őrjáratom, Fölfedeztem a luxemburgit, aki már nagyon kétségbe volt esve, elásva és borotválatlanul feküdt egy lócán.

Ez a luxemburgi egész lágeridőnk alatt olyan volt, mint egy darab kenyér, és nekünk az első találkozás alkalmával elmondotta, hogy ő se nem német, se nem francia, elsősorban ember, másodsorban jó ember szeretne lenni. De mivel az apja német anyanyelvű és az ő neve is német, ezért besorozták a német hadseregbe, és ő vállalta is ezt a sorsot, de mindjárt az első pillanatban elhatározta, hogy ő csak jót fog tenni, bármi történik, kitart a jó mellett. S ez a luxemburgi aztán csakugyan együtt volt velünk jóban-rosszban, együtt beszéltük meg a hadieseményeket, együtt örültünk, amikor Hitler seregeit jól elpáholták, és ő tetejében még a menázsiját is megosztotta velünk. Mindig nagyon keveset evett és a kenyerét, szalámiját annak adta oda, akit a legéhesebbnek látott, és aki közülünk a legszánalomraméltóbb volt.

A két kapitány mosolyogva hallotta a luxemburgiról szóló beszámolót, majd rövid jegyzőkönyvet készítettek, és ezt én az aláírásommal szentesítettem. Aztán már kinn álltunk a börtön előtt, együtt a luxemburgival és összecsókolóztunk, abban a biztos tudatban, hogy ebben az életben többé nem látjuk egymást, de ezt a pillanatot, ezt a szabadulást, ezt a sírást soha többé nem felejtjük el.

S a következő héten még sikerült kihalásznom más börtönökből is a jó embereket, így például Rudolfot, a rajnai kocsmárost, a kiöregedett, de még mindig nagyon erős birkózót, akivel együtt jöttünk, egy marhavagonban Auschwitztól Kauferingig, ő a fakorláton túl, mi meg innen, aki mindig gondoskodott arról, hogy legyen friss vizünk, s aki amikor megérkeztünk a kauferingi állomásra, megkérdezte tőlünk: „Sind Sie mit mir zufrieden?”

Ez a Rudolf, amikor már túlvoltunk a börtönön s mindenen, cédulára fölírta nekem a rajnai címét, mert mit lehessen tudni, egyszer még eljuthatok oda, és a Rajna vidékén senkinek sincsen olyan bora, mint neki.

Azután Jilemnitzkyt, a szláv nevű, de német artistát is kiszabadítottam, aki azzal maradt meg emlékezetünkben, hogy amikor a Moll-cég a téli nyáklevest meg akarta vonni, ő nem engedett, addig harcolt, kilincselt, amíg újra osztani kezdték.

Ám Schneider Hansot sehol nem találtam. Sem a kolostorokban, sem a kaszárnyákban, sem a parókiákban. S a szívemhez közel álló SS-legény talán még élt és szerencsésen bujdosott valahol, de az is lehet, hogy meghalt flekktífuszban, és a halálos csípéseket a mi tetűinktől kapta, amikor bennünket a hátán hordott.

De engem már megszállt a honvágy és egész éjjel Ilonkáról s a hazaszállító vonatról ábrándoztam, s Schneider Hans már csak mint mellékszereplő, az álmaim szélén, az álmaim gödreiben bukkant fel néha-néha, s a kutatást már csak azért is abba kellett hagynom, mert az az értünk küldött hazai vonat csakugyan megérkezett.

Ott állt gőzben úszva, útra készen Feldafing muskátlis, repkényes állomásán, s a peronon a mozdonyvezető, Cernescu Ioan bácsi, a fűtő, Rusu Péter s a kedves kolozsvári, marosvásárhelyi és váradi vonatkísérők fogadtak bennünket. S akkor a közönség szeme láttára nagy csókolózások folytak, s lázas kérdésekkel árasztottuk el a hazaiakat. És a jóságos Cernescu bácsitól akkor tudtam meg azt, hogy Ilonka él, és egy kis kolozsvári szobácskábán, tiszta fehérneművel s egy öltöny ruhával vár rám, s neki külön megbízatása van arra, hogy engemet hozzon haza, és ha kell, hordágyon toljon be a vagonba.

– Na most azért ne legyél türelmetlen, én a mozdonyomat Rusu Péterrel együtt rendesen kezelem és ünnepélyesen becsületszavamat adom neked, hogy legkésőbb egy héten belül Kolozsváron leszünk – szólott az öreg.

Elfogódottan néztük a berakodást, és segítettünk is. Megérkeztek a gyalogos vándorok kis motyóikkal, meg az erőszakkal elhurcolt román parasztok, meg a német fogságból épen kikerült katonák, meg a lányok. Vízért szaladtak a csörgőhöz, és átkiáltottak egymáshoz – valamennyien szépek voltak, nevetősek, és annyira megnőtt a hajuk, hogy a peronról feléjük bámuló polgárok ilyeneket mondottak róluk: – Ó, hát ezek az aranyos kis zsidólányok otthon mind férjhez fognak menni, mert milyen a fiatalság? Bohó, pillanatnak élő, és új boldogságában, gyerekneveltetési gondjaiban elfelejti azt, amit átélt.

Mit tudták ők, hogy ezek a szegény teremtések testvérek, szülők, vőlegények sírjait hordták magukban, és a nevetésük bánatot legyőző, hősies gesztus volt, de a szomorúság még ott ólálkodott szíveik körül, s bármely pillanatban fölfakadhatott.

Ilyen gondolatokkal indultunk el, eleinte lassan, lopózkodva, aztán egyre gyorsabban, hegyeknek gyürkőzve, völgyeknek nekiiramodva. Családi vonat volt ez, az otthoniak küldték értünk és mi otthon éreztük magunkat. Frankovits Pista bányamérnök vagonról vagonra járt és keresett engem, s amikor megtalált, fölújítottuk egész ismeretségünket, a kezdet kezdetétől véges végig. A 110/17-es bácskertesi században egy szakaszban szolgáltunk, egy fekvőhelyen aludtunk, olyan szűken voltunk, hogy csak élen fekve fértünk el és ez kölcsönös gyűlöletre adhatott okot, de mi szerettük egymást, és egész éjszaka kalandokról és tanulságokról s a legintimebb családi dolgokról beszélgettünk, s amikor a századot leszerelni vitték, útban Várad felé, beszállt a gyönyörű felesége és a két, sokat ígérő, csinos süldőlánya, akkor már négyesben folytattuk ugyanezeket a bizalmas beszélgetéseket.

– És én voltam az, aki meglestem a ti Kolozsvárra befutó gettó-vonatotokat, szólítottalak és megtaláltalak. Én Nagyvárad bombázása után egy romeltakarító munkásszázaddal dolgoztam az állomáson.

– Igen, igen, erre csakugyan emlékszem, s a nyugati invázió felfrissítő újságát is tőled tudta meg az egész vonat. És ezt most utólag köszönjük neked.

Mérnök barátom azt is bevallotta nekem, hogy ő nemcsak miattunk lett vonatkísérő, hanem önmagáért is. Kereste feleségét s a kislányait.

– Apró jelek után menve, nyomozok utánuk, ahogy régebben cinket, aranyat kutattam, de egyelőre semmit se találtam.

Eltűntek ők nyomtalanul.

Mélyen benn jártunk már Bajorországban. Balra tőlünk, azok a buksi hegyek, az a meseszerű pályaudvar, azok a napfénnyel elöntött és árnyékokkal megszabdalt tiroli házikók, én úgy képzeltem, hogy ez csak Obermergau lehet, a helység, amely valamikor okos parasztjairól és krisztusi passió-játékairól volt híres. De hát hol volt már az a szív, az a keserves érzés Krisztus szenvedései miatt? És mivé lett az a Krisztust játszó paraszt?

Lábunkat a marhavagon kijáratánál lógatva, fejcsóválva néztük a lebombázott Németországot, a béna víztornyokat, a szénné égett erdőket, a romvárosok árnyképeit, melyek mintha nem is kültelkek, hanem hazajáró lelkek lettek volna, melyekben csak a szél járt ide-oda, meg egy kutya szaglászott ismerős emberi nyom és rég elhullajtott falat után. Vajon mikor lesznek itt megint házak, hát utcák, hát terek, hát sétáló, padokba kezdőbetűket faragó szerelmespárok? Egy hang azt mondotta a lelkünkben: soha, soha. Aztán mégis bizakodni kezdtünk, mert a romok között guberáló emberek bukkantak föl, és egy gyerek sóskát talált, és néhány munkás félmeztelenre vetkőzve a teherautókra törmeléket dobott föl. Tehát mégiscsak történt valami. És láttam az anyát is menni, a kisfiát gyermekkocsin tolva, az el-elmaradozó nagyobbik gyermeket szidva-szólongatva, ki tudja, hány száz kilométer volt már mögöttük, és ki tudja, mennyit kellett még megtenniük.

És láttam a családot csorgónál hűsölni – a nagyapát törődötten, a többieket elég frissen –, de legalább a katonák kivételével megvoltak mind. És láttam a magányos fiúcskát, hátizsáktól púposan, kopott biciklin karikázva – ki tudja, milyen roncs családból árvult le s menekült idáig, egymaga, egy magányos hátizsákkal, egy kopott biciklivel. És mint a mesében, egész Németország föltarisznyázva ment, mendegélt, és egész Európa ott baktatott velük. A mi vonatunk kelet felé ment, ők pedig nyugat felé igyekeztek, de a sorompónál összetalálkoztunk, és üdvözöltük egymást.

És nem tudom, hány órai döcögés után, úgy délután két óra felé, megérkeztünk egy nagy virágtenger kellős közepére, ahol a méhek virágemeletekre álltak be és fejjel lefelé néztek a szédítő mélységekbe, és akkora volt a dolgos zaj és a csend, hogy mi is szédültünk.

Cernescu bácsi szaladt az irataival az állomásra, és nemsokára visszatért, s aprólékosan bekiáltott a vagonokba:

– Na, lányok, itt kiszállhattok és napozhattok is, mert innen csak reggel hat órakor megyünk tovább. Most tudtam meg, hogy elhagytuk Németországot, és Ausztriában vagyunk, Berchtesgadenben, vagyis nem messze attól a helytől, ahol, mielőtt lebombázták volna, a führer kacsalábon forgó kastélya volt.

A lányokat cseppet sem zavarta az, hogy ezen a helyen nemrég egy kefebajuszú ember kutyájával és Braun Évájával játszadozva világhódító terveket szőtt. Ők igenis szépnek, nyugalmasnak találták a világ eme zugát, és leszállva a vonatról, kimosták a ruháikat, áttört selyemharisnyáikat, rugalmas bugyijaikat, formájukból sokat eláruló kombinéjaikat kiteregették az ösvényekre meg a virágok tetejére.

Ekkor a nagysomkúti parasztok meg az auschwitzi veteránok nagy tüzeket raktak és hórákat jártak, dojnákat énekeltek, s a rőzsetűztől, a csepegő pecsenyétől, az őszi kikericsektől, az égerfáktól s a hóráktól olyan erdélyies lett a hangulat, mint hogyha Hátszegen vagy Vajdahunyadon vagy a retyezáti Havasalján lettünk volna.

Cernescu bácsit vonzotta a váltóőr barnára festett, lombfűrésszel kicsipkézett házikója, meg a leghorn csirkék az udvaron, meg a kiskert virágágyásai s a lelkesen kiáradó, nagy port és zúgást kavaró rovarármádiák, és intett nekem, hogy menjek vele. Először azt hittem, hogy tolmácsnak hív magával, de aztán, ahogy szóbaálltunk a váltóőrrel, kiderült, hogy Cernescu bácsi tud németül, valamikor, még 18-ban egy dési nuscsu-regimentben szolgált.

A kicsi, szürke hajú váltóőrt mézesbödöneivel, fedelező-kaparó szerszámaival, füstölőivel a lefüggönyözött kamarában találtuk. Ő is méhész volt és hozzá még vasutas is. Mindjárt megtalálták a közös nyelvet, fölváltva forgatták a pergetőgép karját.

Fél óra múlva a váltóőr, nem annyira munkadíjként, mint inkább a növekvő és egyre fokozódó barátság jeléül nagy darab lépesmézekkel kínált bennünket. Cernescu bácsi német–magyar–román kaszárnyanyelven dicsérte a méz minőségét, a vadrózsás várárkokat, a napsugarak és árnyékok tömkelegét és a berchtesgadeni méhlegelőket általában.

Később mind a ketten rágyújtottak, és engem is kínáltak, de én nem tudtam részt venni társas örömeikben, mert túlságosan elfogódott voltam, és nagyon is átéreztem azt, hogy ezek az emberek túlvoltak már árkon-bokron, és nagy türelmükkel, jó idegeikkel, kézügyességükkel s halhatatlan rovar-ármádiáikkal a béke első mézét szüretelték.

Megjelent A Hét 6. évfolyama 35. számában, 1975. augusztus 29-én.

IV.

Reggel Cernescu bácsi hosszú szerelvényével beállott a harmatos kis állomásra a galambdúc és a víztorony közé. S a félkarú állomásfőnök meg a peckes forgalmista késedelem nélkül hozzánk csatolta a prágai étkezőkocsit, melynek lépcsőin fehér kötényes cseh lánykák állottak, nagy merőkanalakkal tisztelegtek nekünk, s nemsokára megkezdték a forró kávék, a prágai sonkás, a liptói túrós zsemlék kiosztását.

A prágai lánykák megjelenése nemcsak meglepett, de elbájolt bennünket, és annak bizonyítékát láttuk benne, hogy nemcsak a mieink, de mások is gondolnak ránk.

Már indulóban volt a vonat, amikor a váradi, kolozsvári, a marosvásárhelyi lányok besereglettek újdonsült cseh barátnőikhez, s magukra kötényt véve mosogatni kezdtek, répát, krumplit hámoztak. Én is beszálltam közéjük, cseh beszédemmel dicsekedve, egy-egy prágai tréfás kifejezést kiragadva a régiek közül. És szitakötős állomások, elhagyott gyártelepek, néptelen munkásnegyedek suhantak felénk, és mindegyik egy-egy mesezuhatag volt, egy-egy vakondtúrás, egy-egy rovás az emlékezet későbbi pásztorbotján. És egyre újabb emberek kérezkedtek be hozzánk, a kopogtatás ürügyével és néha még félszegen is, holott pusztán a kíváncsiság vagy a szeretet hozta be őket.

És az étkezőkocsi nemsokára népeket közelítő táncteremmé, majálisi tisztássá változott át és nagysomkúti legények táncoltak pardubicei munkáslányokkal és prágai gépírókisasszonyokkal. S a kolozsvári, marosvásárhelyi, nagyváradi lánykák egy ideig csengő szopránjaikkal támogatták az általános lampionos hangulatot.

Mindenki táncolt, csak ki nem, én, aki sohase táncoltam, aki a táncolókat rajongva néztem, és Frankovits Pista, aki az övéit gyászolta.

Pista később az egyik fekete varkocsú Boriskára mutatott, aki az ő kisebbik Liájának volt a játszótársa – együtt rajongtak József Attiláért, együtt mentek az első bálba, együtt voltak az auschwitzi 3-as számú lágerben, mígnem erőszakkal elválasztották őket, s Lia eltűnt. Pista később elmesélte Boriskáról, hogy Léda családjából való, egy kis magányos, életben maradt Léda.

Aztán a hazai lányok egyre jobban kitettek magukért. Félcipőben, napernyőben negédesen sétálva, önnönmagukat s az egész életet karikírozva előadták a feldafingi várárokban begyakorolt és többször előadott darabjaikat, a Szép Heléna egy részletét, egy kettőst a Csárdáskirálynőből, egy valódi, csókolózós perinicát. És magyarul, románul, németül, franciául folyt a barátkozás, melyeknél gyakran én voltam a tolmács.

És még egy csalánnal felvert falucskát hagytunk el magunk mögött – lakói eltűntek, talán nem is voltak már életben –, aztán egy alagúton bújtunk keresztül, és már búcsúztunk is a hozzánk hasonló sorsú, bátran felénk néző osztrák őzikéktől, mert ami ezután következett, az már Csehország volt.

És itt a Mányák, Bozsenák, Jarmilák átváltoztak hazájukat magyarázó, bennünket kalauzoló húgocskákká. Én egy ideig hangosan figyeltem rájuk, és gyönyörködtem abban a kislányban, aki az egyik állomáson várt bennünket és nővérének kis csomagot nyújtott át, aztán a sok látnivalótól megittasodva és azoktól el is álmosodva úgy látszik, elszenderedtem, és egy nagy vizet láttam s a partokban, a folyókanyarulatok minőségében s a fűzfák odvaiban felismertem a Vltávát.

A parton csavargőzös várta az utasokat, s túlnan egy sziget volt, költői komppal és fejjel lefelé álló fákkal, meg egy ciprusi örökzöldre emlékeztető, szokottnál is fölnyurgultabb jegenyével.

A szigeten meztelen, kisportolt fiúk és lányok állottak, fejest ugrottak, rögtönzött úszóversenyeket rendeztek – én is ott voltam, hasonlóan szépen és kisportoltan –, s egy fa alatt a cseheknél szokatlan barna lányka, a meztelenség vonzerejéről semmit sem tudva, fedetlen kebellel fésülködött.

És egyszerre csak fölnéztem, és láttam, hogy az a rezzenéstelen víztükör, az a rakpart, az a ciprusi örökzöldre emlékeztető jegenyefa a húsz év előtti helyén áll, tehát én megálmodtam Prágát, és Prága engedékenyen, teljes szépségében odajött elém.

Cernescu bácsi elővette a nagy vasutasóráját és azt mondotta, hogy öt és fél órát engedélyez nekünk Prágára, és ha nekem csakugyan ez a város az ifjúságom, hát gyalogoljak bátran belé.

★

Prágában a villamoson ingyen utaztam, a sapkás, fürge kalauznőnek egyenesen a szemébe néztem, s töredékes cseh nyelvemen elmondottam neki, hogy rabságból érkeztem, és Erdélybe sietek haza, s négy és fél órám van, hogy körülnézzek ifjúságom színhelyén, mert Prágában voltam nyolc esztendeig diák.

– Sztarij prazski student, sztarij prazski student – kiáltotta áradozva az egész kocsi, az öregasszonyok, a kezeslábasba öltözött prolik engem néztek. Prága a szabadság mámorában élt, és mindenkit testvérnek fogadott el, bennem pedig különösen testvért láttak. A kalauznő kivett a bukszájából egy húszast és átnyújtotta, de nem fogadtam el. Egy idősebb kopasz úr odajött hozzám, valamit mondott csehül, aztán németül folytatta tovább, s elmesélte, hogy ő cseh ember, de német egyetemet végzett, mégpedig orvosit, s úgy látszik, egyidőben velem, mert nagyon ismerős vagyok neki. S az egyetem tanárairól mesélt. A gonosz, reakciós, minden csehet, franciát, zsidót gyűlölő Tschermak von Seyzenegg nem érte meg a felszabadulást, Schloffer professzor, a sebész, harmincnyolcban halt meg, Kohn Alfréd, a Löb rabbira emlékeztető zseni, az epitél-testecske felfedezője, a teresienstadti gettóban fejezte be életét.

– És én is voltam Dachauban, húsz másik cseh orvossal együtt, és azok közül csak hárman jöttünk haza.

A cseh orvos most már nem tágított mellőlem, jött, jött, mintha Prágát most fedezné föl magának is. A Staromesti Namestin, a négyszáz éves óratorony előtt megvártuk, míg az óra tizenkettőt üt és kijönnek az apostolok az élet összes jelképeivel, meg a halál kaszájával.

Kollégám s most már barátom elvezetett a helyre, ahol a hóhér Heydrichet bombával s revolverrel kivégezték az ellenállók, aztán elvitt a templom pincéjébe is, ahol ugyanezek a hősök elsáncolták magukat és az utolsó golyóig harcoltak. Prága tele volt vértanúhelyekkel, vértanútáblákkal és tízszer annyi halálra, kivégzésre, áldozatra emlékeztető új tábla volt, mint amennyit régebben szegeztek föl.

S a Vltava partján az egykori Pecsek bankházat is meglátogattuk, ahol a Gestapo garázdálkodott, s a rémület paragrafusaival és falragaszaival irányította a várost. S én, mintha véletlenül ötlött volna föl bennem, elkezdtem mondani, hogy Julius Fučikkal és Iván Sekaninával diákoskodtam, én a magyar nyelvű kommunista ifjúsági lapban cikkeztem, Fučik a Tvorbát szerkesztette.

– Sem Fučik, sem Iván Sekanina nincsenek életben – felelte a kalauzom.

– Az egykor Kostufra (Kommunisticke Studenske Frakce) cseh tagjaiból alig maradt valaki élve. Fučik börtönnaplóját egy Prohaska nevű börtönőr mentette meg, ő adott papírt neki, ő csempészte ki lapról lapra, ő őrizte meg az utókornak.

És megvolt az ötszáz éves zsidó temető is – a németek meghagyták, ők tudják, hogy miért – és a szomorúfűzeket szél kaparászta, valamilyen héber dallamot zsolozsmázva, de már valahonnét virágport is magával hordozva.

Az Edison kávéházban mindent a helyén találtam. Helyükön ültek a bélyeggyűjtők, a semmibe meredő újságolvasók, a képeslapokkal ábrándozók, az illusztrációkhoz megjegyzéseket fűzők, sőt a sakkozók is megkezdték délutáni szolgálatukat. És egy diákforma ember is bejött, borzos hajjal, vizsla tekintettel, körülnézett a combjaikat felvillantó hölgyek között, azt remélve, hogy most találja meg azt, akit szeretni fog, aki szeretni fogja őt, akinél végre szerelmi révbe jut.

Csak az én ifjúságom nem volt sehol, annak a hordóját szétverte az idő, ráfjai meggyengültek, és rozsda telepedett rájuk. És megvolt az a márványasztal a karikatúrákkal, technikai illusztrációkkal, ahol Franz Werfel is sokat ült és Egon Erwin Kisch, barátjával, Forbáth Imre költővel, örökké anekdotázva, örökké fontos, világraszóló eseményeken rágódva. Itt történt életemben az a fontos esemény, vagy húsz esztendővel ezelőtt, amikor Egon Erwin Kisch a szomszéd asztal mellől maga elé citált, mert ő még egy ilyen bizonytalan sorsú esetleges féltehetségre is kiváncsi volt.

Új barátommal együtt elzarándokoltunk a Rieger-parkba, kerestem azt a fát, ahova Mányával, a világ legolvasottabb, minden Upton Sinclair regényt kívülről ismerő cselédlányával együtt bicskával bevéstük nevünket a fa kérgébe – és megtaláltuk azt a fát, de a beírás nem volt sehol. Hát hogy lehet ez? A megszállók figyelme ilyesmire is kiterjedt voina, és a Mánya nevet, mivel csehül hangzott, levakarták?

Még gyorsan elvillanyosoztunk Liebenbe, a kopott mállott falazatú ház elé, ahol Törzs Kálmánné, született Kominik Heddával éltünk szegénységben évekig. Nem mertem megkérdezni a lakóktól, hogy Heddával mi lett. Hogy a teresienstadti gettóba szállították, és onnan tovább? Inkább a bizonytalanra, a talán-talánra bíztam magam és hagytam, hogy álomképek vezessenek.

A Narodni trida végén, a legendás cseh irodalmi kávéházzal szemben egy műkereskedésben parkot ábrázoló képet pillantottam meg. Tíz lépésről megismertem Foltýn cseh festő művét. Hiába telt el azóta tizenhat-tizennyolc esztendő, lelke a régi maradt. Foltýn a mi kávéházi társaságunkban töltött néhány esztendőt, és a kommunistákkal dolgozott.

Beszaladtam a műkereskedésbe, elkértem Foltýn vidéki címét, néhány sort írtam egy felbélyegzett levelezőlapra, és evvel már el is búcsúztam Prágától.

★

Sokáig nem vettem észre semmit, de Pesten már a vak is látta, hogy körülöttünk a vagonban, az étkezőkocsi lampionos hangulatában, az erdei és városi állomásokon szerelmek dúlnak, és suttogó hangok mondják el azt, amit ilyenkor mondani szokás. És ez Pesten abban nyilvánult meg, hogy a kis Sch. Jutka nem akart kiszállni szülővárosában, valami olyasmit mormogott, hogy neki itt már senkije se él, összesen huszonhat hozzátartozóját irtották ki, tehát ha kiszáll és körülnéz, csak rossz emlékeket találhat. A férjével is csak húsz hónapig éltek együtt, de ebből beszédes testi együttlét, a jóllakásokkal, tűnődésekkel, okos beszédekkel együtt, összesen három hét volt, a többit elvitte az ukrajnai elhurcolás s a deportálás, tehát ő tulajdonképpen kis híján még leány, és ha először a boldogságot elszalasztotta, másodszor nem fogja elszalasztani Edével, ő bizony Marosvásárhelyig nem száll ki a vonatból, és egy-kettőre megesküsznek, megtanul románul, mégpedig nemcsak beszélő, hanem irodalmi nyelven, és együtt gyermekeket állítanak elő, egy fiút meg egy lányt, ezt ők már megbeszélték, és lehet, hogy gépelő lesz valamelyik irodában, de az is lehet, hogy szövőnő egy gyárban, de ő a kínálkozó boldogságot semmi esetre sem szalasztja el.

★

Másodszor a magyar határon, közvetlenül Várad szomszédságában tapasztaltam azt a kapkodást és boldogságszomjúságot. Itt meg Vas Péter, a Zsibó környéki állatorvos kezdett reszketni az egyik nádszál derekú, égszínkék szemű, aranyszőke hajú Jarmila miatt.

És Vas Péter elkezdte mondani, hogy ő nem megy haza, ő visszautazik a cseh kocsival Prágába, és feleségül veszi Jarmilát, ő is az egyszer elérhető és soha meg nem ismétlődő boldogságról dadogott valamit. És azt is megemlítette Péter, hogy ő az első feleségével a téglagyárban esküdött meg – gimnazista osztálytársnők voltak a koszorúslányok –, mézesheteiket a téglaszínben töltötték, a takaró alatt, és néhány boldog napjuk még a gettóvonatban is volt. De ezután már mindjárt az özvegység következett, mert az asszonyka a szüleivel együtt balra került, és a boldog percek és órák, a boldog mézeshetek már csak a szívben, szinte kőtáblára vésve éltek tovább, és ő a nem röpke, az örökké tartó boldogságot Jarmilánál találta meg, aki szintén egyedül maradt, mert szüleit megölték a németek.

Cernescu bácsi erre a beszédre azt felelte: ő ugyan megérti a fiú mostani lelkiállapotát, és nem csak hogy nem haragszik érte, de teljes mértékben helyesli azt – hasonló esetben maga is így cselekedne –, de hát mégsem illik, mégsem lehet, hogy az ember cserben hagyja az övéit, azokat az embereket, akik vonatot küldtek érte és tejben-vajban fürösztötték az egész úton. A rendes, tisztességes eljárás az lesz, ha hazajön, lejelentkezik, megnézi, ki van otthon az övéi közül, közben pedig Jarmilával levelezés, fényképek, könyvbe préselt virágok segítségével folytatják az enyelgést, aztán majd meglátják, hogy lesz tovább, hiszen a szerelem áttöri az országhatárokat, és különben is két testvéri ország gyermekeiről van szó. A fiúval mások is beszéltek, én is szóltam hozzá, a végén megnyugodott, elcsendesedett, és már csak a búcsúcsókba, az emléktárgyak kicserélésébe, az integetésbe foglalta bele, amit még e szerelmi aktához csatolni kellett.

A kolozsvári állomáson Tóth Pista bácsi virágos kocsival és a régi lóval várt engemet. Megálmodta, hogy jövök. Kezdő orvos koromban Pista bácsihoz kapcsolódott az én első, komoly páciensélményem. Nála tapasztaltam először a modern szívszerek, a legendás légzésjavító injekciók óriási hatalmát.

Mentünk, mentünk a csodalóval, a csodafiákerrel Ilonka felé, aki mikor meglátott engem, Pista bácsi segítségével levette rólam a ruhát, és csók helyett szappannal és kefével esett nekem, mintha nem szerelme, nem a férje, hanem gyermeke lettem volna. Körös-körül, a kicsiny szobácskámban rend, tisztaság honolt, a virágok a vázában, a Tolsztoj-regény az éjjeliszekrényen, a frissen vasalt kartonruhácska a fogason Ilonka lelkét foglalta magába.

S a következő héten aludtunk és lustálkodtunk, álom és ébrenlét között bolyongtunk, és ebben az állapotban fogadtuk a látogatókat. Megérkeztek a Patak utcai kőművesek és ácsok, meg a Dermata gyár suszterei és tímárai, s a Szántó utcai zenészek és a kishivatalnokok, az egykori helyi vezetőség tagjai, mert én egyszerre voltam a cigányok, a hivatalnokok, az illegálisok meg a lányok orvosa.

És nemsokára a 16-os számú hadbírósági zárka egykori lakói is ott voltak nálam. Ők mondották el azt, hogy az Auschwitz-ból küldött, Waldsee-ből keltezett életjelt adó levelezőlapomat megkapták, ami nem csekély izgalmat keltett a zárka lakói között és az összes börtönökben.

Egy hét múlva Facsetre indultunk, már hogy bőrönddel és ajándékba kapott holmikkal, Ilonka látni akarta a szülőfalumat.

Kora reggel az udvari kocsisom, Tóth bácsi vitt ki minket az állomásra.

Kolozsvár után a tájak, a falvak őszi színben jöttek elénk, őszi folyókon, őszi kanyarulatokkal, őszi szekerekkel. A kukoricások ősziesen, szedésre éretten zengtek-csengtek a szélben. A réteken sarját, lóherét és lucernát kaszáltak izmos férfiak, és minden olyan volt, minthogyha a háború már húsz évvel ezelőtt elmúlott volna.

Szalonta után vadász szállt fel a kocsinkba, hátizsákjában lógó fejű, véres nyúl volt: békebeli megdöbbenést éreztünk. Arad, Temesvár, gyermek- és diákkori állomások már csak pillanatok voltak.

És Lugoson máris benn ültünk a vén, Facset felé vivő vicinálisban. Elzúgtak Bethlenháza gyümölcsöskertjei, szélben úszó, napfényes virágágyásai, szelíd, őszi kikericses libalegelői. S az állomáson ácsorgó, valakit váró, régimódi ruhába öltözött sváb asszony szeme is tünedezőben volt már, mégis, ahogy zakatolt a vonat, úgy ringatott bennünket, minthogyha Schneider Hans hátán ültünk volna.

Facseton a kékre festett fejű libák az állomás és a kispark közötti téren gyűlést tartottak, a gúnár vezér szónokai kiadták az utolsó utasításokat, majd látható élvezettel s maguknak nagy reklámot csapva repültek a Hajnes őrház felé. S a kispark fái megnőttek, megférfiasodtak, egészen elrugaszkodtak a gyermekkortól. A parkon túl, a parkforgó után, a kőhíd alatt a kis víz most is a kékítőtől és szappanlétől buzgott. Itt korcsolyáztunk mi télen, alig huszonöt esztendővel ezelőtt, volt, aki csúszkált, volt, aki fél korcsolyával keringett, a másikat a testvére csatolta fel, és itt esett be a Makkfalvi Vilmos nyakig, hogy már kész tüdőgyulladással vittük haza. És jobbra ott volt a vásártér, a temetővel. Ide kísértük el Bunda Jánost, akit Zsigó Feri, az erdész fia, vadászfegyverével véletlenül lelőtt, és ide vittük ki a skarlátban elpusztult Hammel Vupi koporsóját, itt volt az a vidám vásártéri kerítés, amelyen minden gyermeknek futva kellett végigrohannia, ha egyáltalán facseti gyereknek akart számítani. És itt, e kerítés felett, folytak a versenyek is, stopperóra segítségével, itt törte össze magát a fiús gyönyörű Hadán Nuki kisasszony, a facseti kerítésvilágbajnokság döntője alkalmával. Csupa gyerekszerencsétlenség, gyerekhalál járt a fejemben, és mégis olyan nyugodt voltam, olyan csendesség volt körülöttem és Ilonka is csak a csendességet érzékelte.

S a Volk vendéglő és mozi előtt a székek kinn voltak a járdán, s a polgárok, vasárnap lévén, bor mellett, ingujjban ütötték a blattot és csattogtatták a dominóköveket, s ezzel is az idő múlását, egyúttal az örökkévalóságot éreztették.

Mikor engem a facsetiek megláttak, fölállottak s körültapogattak, és a mostani bőröm mögött fölismerték a gyermekkort összes viszontagságaival. S Ilonkát is jól megnézték, s dicsérték is.

Facset semmit sem tudott a haláltáborokról. Vagy talán tudott volna, s tetették magukat?

★

Az idősebb sváb anyák csakhamar értesültek rólam, hogy odahaza vagyok és arra is visszaemlékeztek, hogy mi a svábsággal mindig igen jóban voltunk Az anyámnak sváb barátnői voltak, a Kepplerek, a Wesztermayerek összejártak velünk.

A vasárnapi zsúrokon versenyt dicsérték egymás tortáit, dunsztosait. A rekkenő hőségben az asszonyok, gyerekek, az öregek a mi fürdőházunkban vetkőztek le, s a mi lovaink, könnyű bricskánk vitte ki őket a Paphegyre, a paduricára s a világon páratlan tisztásokra, a mogyoróbokrok, a pillangók és a rezzenéstelenül eltünedező vízisiklók közé. S mindezeket fényképek örökítették meg, s a fényképek még ott voltak a falakon.

Megjelent A Hét 6. évfolyama 36. számában, 1975. szeptember 5-én.

Szilágyi András (Facset, 1904. ápr. 25. – Kolozsvár, 1984. dec. 10.): romániai magyar író, műfordító. A prágai egyetemen szerzett orvosi diplomát; ugyanott került kapcsolatba a munkásmozgalommal és a nemzetközi avantgárd irodalommal. Első verseit a Bécsben megjelent Akasztott Ember című avantgárd folyóiratban tette közzé. A költészettel azonban hamarosan felhagyott. Erdélybe hazatérve orvosi állást vállalt. A Korunk táborához csatlakozott. Első regénye: a még Prágában elkészült Új pásztor Romániában nem kapott kiadót, ezért 1930-ban a Barbusse által irányított párizsi Monde kiadó magyar könyvsorozatában látott napvilágot, majd német és szerb fordításban is megjelent. Az idő katonái (Kolozsvár, 1931) című regénye az I. világháború katonáinak forradalmi feleszmélését és átalakulását mutatja be. Mindkét regényét kitiltották Mo.-ról. Ezután egy újabb regény megírásának szándékával gyalog járta be Erdély vidékeit, tapasztalatairól 1932-ben Gyalogszerrel Erdélyen át c. riportsorozatában számolt be a Bukaresti Lapokban. A harmincas években kommunista agitáció vádjával két ízben is börtönbe került, írói tevékenysége ezután főként publicisztikai írásokra szorítkozott. 1944-ben a dachaui koncentrációs táborba hurcolták, hazatérése után 1948-ig Kolozsvárott orvosi gyakorlatot folytatott, majd az Utunk belső munkatársa lett. Főként riportokat írt, ezeket Hazai képek (Bukarest, 1955); Pista és Ilie (Bukarest, 1958); Gyalogszerrel (Bukarest, 1961); Agronómus menyecske (Bukarest, 1964) c. köteteiben gyűjtötte össze. A halhatatlan fűkaszás (Bukarest, 1977) c. kötetében önéletrajzi elbeszéléseit és karcolatait jelentette meg. Román és német írók műveit fordította magyarra. – Irod. Abafáy Gusztáv: Sz. A. írói útja a felszabadulásig (Korunk, 1959); Kántor Lajos: Sz. A. riportjairól (Korunk, 1959); Marosi Péter: Sz. A. 60. születésnapjára (Igaz Szó, 1964); Sándor László: A 80 éves Sz. A. köszöntése (Élet és Irod., 1984. 17. sz.); Bodor Pál: Sz. A. halálára (Élet és Irod., 1984. 50. sz.).

A szerkesztő megjegyzése

Ötven éve A Hétnél lélegzetvisszafojtva vártuk és olvastuk Szilágyi András, az Új pásztor híres szerzőjének sorozatát: „gyalogos emlékeit” iniciatikus hazatéréséről a nyolcvan éve felszabadult dachaui koncentrációs táborból. Lapunk négy részletben közölte a megrázó epizódokat, a – bár ismert, kedvező kimenetelű – történetek sűrűségükkel, drámaiságukkal döbbenetes élményt jelentettek, különösen számunkra, háborűban született fiatal szerkesztők számára.
Az író hazatalált, sokan, rengetegen a társai, ismerősei közül nem tértek haza, elpusztultak. Írótársai is, gondoljunk Szerb Antalra, Radnóti Miklósra, az erdélyi Karácsony Benőre. Tudtuk azt is, hogy kedves barátunk, munkatársunk, Erdélyi Lajos a Szilágyi Andráséhoz hasonló „hazautat” tett meg Marosvásárhelyre; és Halász Anna, a mi Anikónk is Nagyváradra, akinek az alkarján láthattuk „a számot”…
Ma sem tudhatunk fontosabb következtetést levonni: soha többé fasizmust!