Igazmondáson kapták Orbán Balázst, amikor Lánczi Tamásnak a SZUVHIV elnökévé jelölését, illetve kinevezését evvel a fondorlatos frame-mel igazolta: „Nekünk nem az volt a fontos, hogy közel áll a Fideszhez, hanem hogy közel áll a magyar szuverenitáshoz.” Talán még Orbán Balázsnál is közelebb, pedig ő is testközelből ismeri a szuverenitást, lévén jelenleg is a szuverenitás politikai igazgatója.
De valóban nehéz lett volna a szuverenitáshoz közelebb álló embert találni a védelmére rendelt magas hivatal élére, mint Lánczi Tamást, aki elvégre is éveken át a szuverenitás beszédírója, gondolatainak hű tolmácsolója, a szuverenitás szócsöve, ügyintézője, eszköze, bizalmasa, kinevezettje − úgyszólván a szuverenitás robotosa volt. Ki mást is nevezhetett volna ki saját védelmére a szuverenitás, mint árnyék-énjei egyikét? Ne feledjük: a szuverenitás maga által írt és kőbe vésett törvénye értelmében egyedül ő jogosult kinevezni a védelmére felállított Hivatal elnökét. Még szép! Ha képernyőn, ha távolból, mi is nap mint nap látjuk és csodáljuk őt, látjuk ezt a szuverenitást, ahogy Hegel látta egykoron a Világszellemet Jénába lóháton bevonulni.
A magyar szuverenitás azonban már nem lóháton közlekedik, igaz, nem is egészen gyalogosan – hol repül, hol gurul. Begurul a meghódolt Brüsszelbe, egyszer-kétszer rácsap a reszkető brüsszeli nagyurak asztalára, aztán hazagurul. Jól van ez így. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a SZUVHIV elnöke ennek a guruló szuverenitásnak körömszakadtáig elszánt védelmezője lesz.
Csak az a kár, hogy nem kapott tőle botot, amivel az ezer szállal nemzetközi szervezetektől és szerződésektől, ENSZ-től, Európai Uniótól, NATO-tól, Oroszországtól, Kínától, Törökországtól stb. stb. függő ország – Magyarország – szuverenitásának a nyomát üthetné.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 3. számának Páratlan oldalán 2024. január 19-én.
