Az ötszáz éve halott Janus Pannonius arra volt büszke, hogy elsőként hozta a Duna mellé a görög múzsákat, azaz bekapcsolta hazáját a világirodalom nagy áramába. Ő érezte meg először, hogy együtt kell lélegezni a korral, s az író kezében itt fegyverré válik a toll. Csak az utána következő legnagyobbakhoz mérhető: Balassi, Csokonai, Petőfi. Ady. József Attila. Századok ékelődnek közéjük, mégsem homályosul el. Ami azonos bennük: koruk problémáira válaszoltak, határozottan, világirodalmi színvonalon. Nem perdöntő, hogy a sor élén álló Janus latinul írt, s horvát kisnemesi családból született a Dráva mentén. Mégis a magyar irodalom legnagyobbjai között tartjuk számon, s az sem zavaró, hogy a horvátok is irodalmuk élére helyezik. Nyilván, mert az életnek olyan „modellje” rejlik verseiben, mely áttöri a nyelvi határokat s dacol a századok múlásával. S ez az örök érték: ő mondta ki először Magyarországon a költészet nyelvén a reneszánsz forradalmi igazságát: az élet központja az ember.
Ma már tudjuk, hogy ez a manifesztum, melyet egy század múlva Balassi kiáltott el magyarul, valóban világtörténelmi fordulatot jelentett: az Isten detronizációját és az ember trónra emelését. E hallatlanul merész tettnek az előfeltétele a tudat forradalmi átalakulása. A jelszó akkor is ez volt: új módon gondolkozni! S a feladat: hozzáidomulni a gyorsuló élet üteméhez. Janus érezte meg először a Duna-tájon, hogy aki nem alkalmazkodik, lemarad, s viselnie kell a következményeket.
Ma minőségileg magasabb szinten vetődik fel a tudat átformálásának szüksége, de azért különös érdeklődésre tarthat számot, hogy az emberiség fejlődésének addigi legjelentősebb szakaszán milyen választ adott a líra nyelvén e kérdésre Janus, a régi és új birkózásában hogyan foglalt állást az új mellett. Válasza langyos tétova, egérutat kereső volt-e, vagy perzselő, kategorikus, egyöntetű. Ez nemcsak az emberre vet fényt, de megérteti művészete jellemző vonásait is.
Janus határtalanul modern világnézetről tanúskodó költészete Itáliában bontakozik ki, ahol gyilkos epigrammák sorát irányítja a haladás fő ellensége, a régi hit és annak képviselői ellen. Mondanivalójának kerete itt a legracionálisabb műfaj, az epigramma. Az ész talajáról támadja a babonás hiedelmeket az „agyrémektől rettegő” tömeget, s a kor sarlatánjait: a „szószátyár”, „vénasszonyi könnyeket vadászó” pátereket. A hideg gúny, a hetyke tónus, a kíméletet nem ismerő nyíltság jelzi, hogy Janus már határozottan döntött az új mellett, de egyben azt is, hogy a kívülálló szemével mérlegelt. Humanizmusának teherbírása itt még nem mérhető le: a jellempróbája akkor következik el, amikor a hazai viszonyok között kell megküzdenie a régivel, ahol az ember trónra emelését a belső akadályok mellett külső is nehezítette: a török.
A több mint tíz évi itáliai tartózkodás után hazatérő költő első benyomásait még epigramma keretei közé fogja, ám a hangnem már más: a hetykeség, kötekedés, magabiztosság eltűnik, hogy helyet adjon a lírai tónusnak, a reflexiónak, mely az eljövendő belső szenvedések hírnöke:
Ezt a csomó epigrammát küldöm a mély Duna mellől,
hol csupa jég a határ s zajlik a víz komoran.
Gyönge sorok, de azért ne csodálkozz rajtuk!
E föld itt barbárabb, s ez is úgy érzik a műveimen.
Hidd el, a környezet is befolyásolhatja a költőt.
Hozd ide bár Marot, recseg itt Marot csuda lantja,
Jöjjön a nagy Cicero, s néma leszen Cicero.
A „barbárabb” valóság érintésére fájdalmas felismerés a válasz: itt nem lehet úgy énekelni, mint a napfényes olasz tájon. Ez már sejteti, hogy belső vívódások korszaka következik, s az új mondanivaló számára már nem lesz megfelelő keret az epigramma. A gyötrődő lélek vergődését hitelesebben tükröző műfaj szükséges ehhez: az elégia. Formai síkon a műfajváltás tükrözi, hogy az elmaradt viszonyok nem a lebecsülést, lenézést, hanem a megdöbbenés érzését ébresztették fel benne, s a hazája helyzetén érzett gyötrődés új műfaj felé hajtotta, mely alkalmasabb volt gondjai keretbe fogására. Míg Itáliában a szúrásra kihegyezett epigrammák éle az egyházat vette célba, itt a törökben ismerte fel a fő ellenséget. A helyzet villámgyors felmérésében és a feladathoz való alkalmazkodásban a jellem ereje mellett a gondolkodó Janus is megmutatkozik: teljesen új körülmények között kellett döntenie arról, hogy mi itt a humanista feladata.
Az itáliai humanisták számára a török veszély fel sem merült, s ezért problémává sem válhatott. Kelet-Európában azonban központi kérdés volt, s hogy ez került Janus költészetének tengelyébe, azt bizonyítja, hogy a helyzet elemzésében helyes konzekvenciákig jutott: a közügy legbensőbb magánügyévé vált. Felismerte, hogy az új kultúráért a hazai viszonyok között más módon, más eszközökkel kell hadakozni. Ezzel vált Janus valóban nagy költővé, a magyar irodalom kiszakíthatatlan részévé is, hisz hazája magyarok, románok, szlávok földje volt, s a félhold rohamának megállítása közös érdek. A dal valóban „fanyarabb” lett ajkán, s a lant „recsegővé”, de ilyenné kellett válnia, hogy ne csak korának, de hazájának is hű fia maradhasson.
Az első akadályok felismerése nem töri le, sőt teljes belső hittel veti magát a küzdelembe: elhinteni az új kultúra magvait, hogy hazája bekapcsolódhassák a világirodalom folyamatába. Már látja is az új országot, mely az új kultúra révén válik híressé:
Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!
Ez már újfajta epigramma: a hazai föld sugallta. Az itáliai epigrammák hideg, a régi rombolására kiélezett szenvedélyét a megfontolt, céltudatos építés mozdulata váltja fel. A vers belső egyensúlya, a hangvétel magabiztossága jelzi, hogy a költő nyugodt szívvel ment a feladat elé. Ám az öntudat és büszkeség alapja már nem a hiszékeny, az „agyrémektől rettegő” tömeget megvető humanista elkülönülése, hanem a közösség ügyével összeforrott ember belső megelégedettsége, aki arra büszke, hogy hasznára van hazájának.
A törökellenes háborút szolgáló, hatalmas érzelmi telítettségű epigrammákban azonban mind erőteljesebbé válik a bénító félelem érzése: a hirtelen rátört kór végét szakítja életének. S itt tűnik elő humanizmusának ereje: nem rettenti meg a halál közeledése, érzi, hogy nem élt hiába:
És hogy névtelenül ne feküdjem a sírnak a mélyén,
Álljon e végső vers porladó csontjaimon:
Itt nyugszik Janus, aki először hozta az Ister
Partjaihoz Helikon zöldkoszorús szüzeit.
Ez már az új ember hangja, aki tudja, hogy a halhatatlanság nem az isteni kegyelem, hanem az ember műve. Itt sejlik fel először a modern gondolat a líra nyelvén: az ember a történelem formálója, önmaga továbbalkotója. A reneszánsz e leghatalmasabb gondolatára Janus tapintott rá először a Duna-tájon.
Az új világ féltése a végső oka annak is, hogy élete végén szembekerül Mátyással. Janus Hunyadi János politikájának híveként a törököt tekintette fő ellenségnek, s elutasította ura csehellenes háborúját: a keresztény hatalmak viszálya közvetve a törököt erősíti. Az élet logikája szerint gondolkozott most is, ám e drámai küzdelemben belsőleg összetört: megszakadt kapcsolata a közélettel, önmagába roskadt, s új téma, új mondanivaló tolult verseibe: korán érkezett erre a tájra. Hazatértekor még arról énekelt, hogy Pannónia is ontja a szép dalokat, s most felszakad lelkéből a rettenetes felismerés: nincs ki szakítson a „roskadozó gyümölcsfáról”, a hirtelen kivirágzott mandulafácskát eléri a téli zimankó. Érdemes volt-é, nem jobb-é a meddőnek?
Janus az első, aki a Dunához hozta a múzsákat, s az első, aki átélte itt a „korán jött gondolat” tragikumát is: Dávid Ferenc, Apácai, Tótfalusi Kis Miklós fájdalmát. Ő a líra nyelvén „ismeri fel”, hogy a Duna menti kis népek közös baja a lemaradás, meg a háború, melybe belesodorja, akarva-akaratlan a nagyok viaskodása. Akárcsak századok múlva Ady, ő is versben éli át a Sorssal való birkózás fájdalmait. Ezért lesz tragikus veretűvé lírája ebben a szakaszban: népek gyötrődése tör fel benne, amelyeket „fogai közé kapott a történelem”, s nem menekülhetnek szorításából. A magyar líra Janustól Adyig húzódó nagy ívének fő mondanivalója ez. Egy nagy fejlődési szakasz szélső pontjai ők: Janus előre mutat Ady felé, s a „magyar ugar” előképe már Janusnál felrémlik.
Ebből a perspektívából szemlélve a költő egyik nagy, talán legnagyobb verse egy rövid epigramma: Mars istenhez békességért. Itt körvonalazódik a leghatározottabban e tragikus helyzet megsejtése. Az imaformát választja mondanivalója keretéül a költő, s ez sugallja, hogy a megszólított korlátlan úr, aki előtt csak egyfajta magatartás lehetséges: a meghajlás, a magasztalás. S az első szerkezeti egység jelzői, jelzős szerkezetei valóban ezt fejezik ki: „súlyos léptű Úr”, „titán-rettegtető”, „égi őr”,„férfit ékesítő”, „héroszt szentelő”, mind-mind a háború istenének hatalmát érzékeltetik.
De íme, a vers második felében minden a visszájára fordul: az ima átokká torzul:
Te súlyos léptű, talpig vasba öltözött,
Határt kipusztító, várost leromboló,
Ki által árva lesz a föld és telt a Tartarus,
Te szörnyű vérivó, halottra éhező,
Te férfiromlás, asszonyoktól átkozott,
Szegénynek kincset adsz, kifosztasz gazdagot,
Te békegyűlölő, vad éhhalál szülője,
Szerzője rettenetnek, pánikindító
Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet!
A jelzőkön túl, amelyek funkciója itt a leleplezés, a mondanivaló lényegét a szerkezet hordozza: a háború, mely másutt férfit ékesít, héroszt szentel, itt éhhalál szülője s rettenet szerzője. És a zárómondatban mégis ismét imára kulcsolódik a kéz: „Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet”.
Ez a logikailag és lélektanilag indokolatlan, érthetetlen utolsó mozdulat sugallja: a vész fölött nincs hatalmunk. Kiszolgáltatottak vagyunk.
A mából visszatekintve megértjük, hogy a Duna menti népek eljövendő nagy kérdésére tapintott rá Janus: a török és német nagyhatalom közé ékelődött népek nem teljes urai sorsuknak, háborúkba sodródnak, melyet nem kerestek. Másfél század múlva Pázmány fogalmazta meg prózában ezt a tragikus élethelyzetet: „mint küszöbön, ajtó között lévő ujj, úgy vagyunk mi a hatalmas császárok között, és mind oltalomtól, s mind ellenségtől romlanunk kell, ha békességben nem maradunk…”
Ezért vált itt minden nagy író tollán súlyossá a szó: béke. A haldokló Janus is hozzá intézi utolsó fohászát:
Harc, szomorúság dúlja a békét s csörgeti kardját
Mars is, amerre rohan. Pusztul az élet, Uram.
Áldd meg a földet, atyám, nyugalom kell végre a népnek,
Fájnak a harci sebek, s oly szomorú a halál.
Latinul énekelt, de szlávok, magyarok, románok közös bánatát panaszolta fel. Ezért idézzük emlékét mi is, halála félezer éves fordulóján.
Megjelent A Hét III. évfolyama 14. számában, 1972. április 7-én.