A négyszáz éves Szenczi Molnár Albert emléke
Amikor a tihanyi várőrség kapitánya a tizenhat éves Szenczi Molnár kezébe adta az útlevelet, ajánlva, hogy „a bírák, esküdtek, polgárok, hídőrök bocsássák át mindenütt békességgel a bővebb tanulásra menő ifjat“, nem gondolhatta, hogy a magyar irodalom legnagyobb peregrinusa előtt nyitja meg a sorompót. Talán az egész európai irodalomban nincs hozzá hasonló vándora az országutaknak. Aki megkísérli, belefárad a számbavételbe: hol bujdosott, mennyi ideig tartózkodott itt meg ott, milyen távolságokat járt be Szenczi Molnár. Élete felét úton töltötte. Szerb Antal „szellemi csavargó“-nak, „finom kéregető“-nek nevezi, aki sohasem vette túlságosan igénybe támogatói jóakaratát: amikor felismeri Rómában, hogy vendéglátói már a türelem határára érkeztek, egyszerűen „visszagyalogol“ Heidelbergbe, ahol „nagy szerencse“ éri: pestisjárvány dühöng, s egyik elhalt diák helyére bejuthat a kollégiumba. Itt végre kipihenhette fáradalmait.
Ma talán már nem elégít ki Szerb Antal metaforája: a szellemi csavargás lehet egyéni kedvtelés, különcség, kíváncsiság is, mely elhárítható, elkerülhető. A kép éppen a lényeget nem érzékelteti: ez az életforma kényszerűen vállalt, belső parancsra magára öltött, tehát elháríthatatlan. Nem is érthető másként, hogy valaki mérföldek ezreit járja be bottal a kezében a rablók ellen, s tarisznyával a hátán, benne pár darab száraz kenyér meg a század nagy könyve, a biblia. Az igazukban fanatikusan hívő tudósok magatartásformája ez. Bornemisza Péteré, aki fél századdal azelőtt „rettenthetetlen“ szóval feddi Bécsben katolikus ellenfeleit, s az érve: „ha nem teszem, oldalamon folyt volna ki a szó“.
A belső parancsra vállalt életforma sajátja ez: szólnia kell, ha ellenfelei letiporják is. Bornemiszának nem volt más választása, Apáczainak s utána annyi másnak sem.
Belső kényszer hajtotta hát Szenczit egyik országból a másikba, de miért? Az a magyarázat, mely szerint célja az volt, „hogy a protestánsok közös szellemi kincseit magyarra ültesse, ezzel a magyarság szellemi nívóját a nyugathoz emelje, viszont a nyugati nemzeteknek ugyanakkor bebizonyítsa a magyarság képes a szellemi emelkedésre“ (Szerb), igen általános. Való, hogy Szenczi a protestánsok közös szellemi kincseit ültette át magyarra, de mit jelentett ez otthon? Mi volt a tartalma a szellemi nívó emelésének a valóságban? Mit jelentett magyarországi viszonyok között a biblia újrakiadása, Kálvin fő művének, az Institutionak, meg a zsoltároknak a lefordítása? A protestantizmus alapvető ideológiai művei milyen érdekeket szolgáltak odahaza? Szenczi jelentőségének felismeréséhez azt kell megállapítanunk: mi volt vallásosságának konkrét tartalma. Ha megrekedünk az általánosságokban, és summásan megállapítjuk: Szenczi a kálvinista irodalom vezéregyénisége volt, hibás konzekvenciákra juthatunk: Szenczi „opusa elavult és a nagy hidat sem építette meg“. De ha a mű elavult, miért kell foglalkozni vele? Ha ma nem támaszt visszhangot bennünk, nincs miért visszatérni rá. Csak történeti értéke van. E távoli kor megközelítésének kulcsa: ekkor még a vallás volt a legfőbb tudatforma, s a biblia a legfőbb elméleti fegyver, melyből érveket meríthettek a hatalmasok törekvéseik alátámasztására.
A biblia, a régi zsidó és görög irodalom legjelentősebb műveinek foglalata, természetesen emberi alkotás, s akárcsak a régi magyar irodalom, különféle korban keletkezett, különféle érdekeket képviselő szövegeket tartalmaz, amelyek alapján az elnyomást, s az ellene való harcot egyaránt igazolni lehetett. Szkhárosi Horváth András művének funkciója lényegében nem különbözik az ótestamentum prófétáiétól, amikor kora elnyomóit istennel fenyegeti, akárcsak Jeremiás, Ézsaiás meg Habakuk:
Érccé válik fejed felett a szép csillagos ég.
Vassá válik talpad alatt az nagy jó zsíros föld.
Természetesen nem arról van szó, hogy vitába szálljunk az előttünk járókkal. Könnyű lenne ma számon kérni azt, amit ők még nem láthattak: az irodalmi folyamatot a társadalom mozgásának egészébe ágyazva kell szemlélni, nem feledkezve meg arról, hogy a társadalom osztályokból és rétegekből áll. Csak így dönthető el: van-e keresnivalója a századokkal ezelőtti műnek köztünk.
Kinek az érdekében forgatta hát a vallásos irodalom fegyvereit Szenczi Molnár Albert, az első magyar „ingázó“? (Talán ezzel lehetne helyettesíteni Szerb Antal metaforáját; ez kifejezi a kényszerhelyzetet, a kényszerítő körülményt is: nem tud elszakadni otthonától, mégis el kell mennie, hogy jövőt biztosítson azok számára, akiket félt! S ennek a kényszerű pályának roppant íve van: Kolozsvárt és Heidelberget, Fogarast és Nürnberget, Szencet és Rómát köti össze, s Szenczi még a tizenévesek korosztályába tartozik, amikor 1590-ben átlépi hazája határát, hogy egy hónap múlva Wittenberg kapujához érkezzék. Amint a hídon a passzusát vizsgálja az őr, egy ember jő vele szemben – írja naplójában –, akit arca magyarnak mutatott. Megszólította hát magyarul, s az megértette: Ungvári András volt, egy másik „ingázó“, aki elvitte Szenczit a magyar diákok egyletébe, ahol megkezdhette olyan tudományok elsajátítását, „amelyekkel legtöbbnek használhasson az mi nyomorgó hazánkban“.) És mire volt szüksége „a nyomorgó hazának“?
Amikor Szenczi külföldre indult, éppen abban az évben tér haza Balassi Lengyelországból, hogy csatlakozzék az általános felbuzduláshoz: német segítséggel megszabadulni a töröktől! Az 1593-ban meginduló törökellenes háború valósággal a „népek csatája“ volt: magyarok, románok, szerbek gyülekeztek „a keresztény szolidaritás“ zászlai alá, hogy Habsburg irányítással szabaduljanak meg az apáik életét is megkeserítő töröktől. Ám a remény csalókának bizonyult: Bécs csak a maga hatalmát akarta növelni. Az ellenszegülő Mihai Viteazullal bérgyilkosok végeznek 1601-ben, Báthori Zsigmondnak pedig kényszerlakhelyet jelöl ki Bécs Csehországban. A feudális katolikus előretörés megkezdődhetett: Basta „megfeneklett“ Erdélyben, s „vonítósan“ szólott az urakhoz, akik „szárnya alá sugorodának oltalomért“.
S ha ehhez még hozzátesszük, hogy a Mihai Viteazul meggyilkolása előtti évben égettette meg az inkvizíció Giordano Brunót Rómában, képet alkothatunk magunknak a politikai és szellemi atmoszféráról nyugaton és keleten egyaránt: a tőr, a máglya, a méreg mind alkalmasnak bizonyult a polgárosodás törekvéseit tükröző ideológiák, s az észre támaszkodó új tudomány megfojtására. Ilyen körülmények között kellett a kor írástudóinak megtalálni népük számára a fejlődés járható, s nem illúziókat kergető útját. Ez pedig nem az ösztönös ráérzés kérdése volt, hanem az áttekintő képességé, a korabeli erőviszonyok józan felméréséé, s természetesen a perspektíváé: mit kell tenni, hogy az a „legtöbbnek használjon“. A feudális támadás együtt járt a katolikus vallás előretörésével, s ez meghatározta az ellenállást is: elsősorban a protestantizmus erőire támaszkodott. Az övéitől véglegesen elszakadni nem akaró, de hazájában eredményes tevékenységet kifejteni nem tudó Szenczi számára szükségképpen adódott a megoldás: „ingajáratot“ szervezni Magyarország s a kálvinizmus nyugati őrhelyei között, hogy hazai és külföldi támogatói segítségével eljuttassa honfitársaihoz az elméleti fegyvereket, amelyekkel hite szerint kivédhették az ellenség támadását: a biblia újabb kiadását, a zsoltárok és Kálvin fő művének magyar fordítását, továbbá szótárát és nyelv tanát. Nem általában felvértezésről volt tehát szó, hanem Bécs és a szolgálatába szegődött magyarok elleni harci fegyverek alkalmazásáról. A XVII. század első évtizedei Pázmány és az előretörő katolicizmus kora! Magyari István elhallgat, a nemes Rimay János birtokaira vonul, és onnan figyeli a vihar tombolását, a molnárivadék Szeneinek azonban szólnia kellett, tehát a vándorbotot vette kezébe. Mutatis – mutandis, ilyenszerű viszonyokat talált otthon a fogságból hazatérő Kazinczy is. A járható utat kellett neki is megkeresnie: fordítani kezd a polgárosultabb irodalmakból, hogy az olvasó legalább így ismerje meg a fejlettebb népek gondolkozásmódját, intézményeit, szokásait, erkölcsét.
A fordítás akkor még több volt, mint az eredeti mű, mert ez a másutt már meghaladott feudális viszonyokat tükrözte volna vissza. Lényegében azt teszi ő is, amit Kazinczy: fordít, hogy a tisztultabb, mert emberségesebb viszonyokat tükröző gondolkodásformát megismertesse honfitársaival. Fejedelmi pártfogók segítségével kiadja Nürnbergben (1604) nyelvtanát és szótárát, melyben számottevő enciklopédikus ismeretanyagot is közvetít a legjobb német és francia szótárak alapján. Akkor az íróknak még pártfogókhoz kellett folyamodniuk. Jellemző Szenczire, hogy a csehországi száműzetésben levő Báthori Zsigmondot is felkeresi, és elbeszélget vele az erdélyi viszonyokról. Legművészibb formában zsoltárfordításában (1607) közvetítette korszerű mondanivalóit. Ebben nyilatkozhatott meg leginkább a személyes lírai hang, amelynek kifejezésére már bizonyos terminológiai hagyományt is hasznosíthatott. Hiába akarta a hivatalos egyház misztikus, allegorikus értelmezésekkel elhomályosítani a zsoltárok valódi társadalmi-emberi mondanivalóját, a nagy haladó korszakok (a reneszánsz, a reformáció, az angol polgári forradalom) újból és újból erőt merítettek e szövegekből. Ezt a mélyen reális mondanivalót teljes hűséggel fejezte ki a Szenczinek forrásul szolgáló zsoltárfordítás: a Clément Marot és Théodor Béze zsoltárai. Ha meggondoljuk, hogy Marot és Béze verses szövegei a XVI. század második felében jelentek meg, amikor százával égették meg Franciaországban az „eretnek“ hugenottákat, világossá válik, miért vállalkozott Szenczi a fordítás emberfeletti feladatára: százharminc művészileg kiképzett, s ugyanannyi dallamtól determinált versképletet kellett átültetnie, hogy közvetíthesse hazájának az üzenetet: a zsarnokok előbb belefáradnak a kínzásba, semmint az üldözöttek a megpróbáltatások elviselésébe. Nem kisebb bátorság kellett Kálvin Institutiójának lefordításához sem, amely tudvalevőleg az angol polgári forradalom ideológiai fegyvere volt.
Ma már világosan látjuk a történelmi érdemek mellett Szenczi jelentőségét is: összefüggésben gondolkozó fő, aki a magyarországi viszonyokat nem elszigetelten, hanem az európai fejlődés egészébe ágyazva szemléli. Ez a perspektíva irányítja arra a területre, amely a lehetőségeknek s egyéniségének leginkább megfelelt. Az is modern vonás benne, hogy felismeri: aki lemarad a fejlődésben, elpusztul. A tennivaló tehát: felzárkózni a fejlődés európai élmezőnyéhez, elkerülni így a történelem kérlelhetetlen ítéletét, megszólaltatni az akkor leghaladóbb gondolatokat magyarul. Mit sem változtat érdemein, hogy ezek a gondolatok még csak a vallás nyelvén szólalhattak meg népe számára is megközelíthető formában. A lényeg: ezzel bekapcsolta hazáját az európai haladás népeket átfogó táborába.
Életének utolsó éveit Kolozsváron töltötte, küzdve bajjal, nyomorúsággal, s a kínzó gondolattal, hogy nem szolgált eleget korának.
Megjelent A Hét V. évfolyama 37. számában, 1974. szeptember 13-án.