Az irodalomtörténetnek vannak olyan képviselői, akikkel mostohán bánt a sors: Balassi óriási alakja hosszú ideig eltakarta a nevelőét, Bornemisza Péterét, Rákóczi Ferenc híre-neve meg árnyékba borította Mikes Kelemenét. Pedig Péter pap zordon írása, az Ördögi kísértetek adja kezünkbe a kulcsot Balassi ellentmondásos költészetének megértéséhez, a Törökországi Levelek nélkül meg összehasonlíthatatlanul szegényebb képünk lenne a fejedelemről, akit „népének szeretete” tartott meg a szabadság ügye mellett haláláig.
Ilyesmi történt Vitéz Jánossal, Janus Pannonius nagybátyjával is: az unokaöccs mellett eltörpült ő, az úttörő, aki vállalta az első lépés merészségét, s a zseniális ifjú már az ő nyomdokain léphetett a hírnév magaslatai felé. Persze, érthető, hogy az irodalomtörténet-írás a csúcsokra figyel, de természetes az is, hogy ma már mind nagyobb erőfeszítések történnek a körülmények feltárására, amelyek közt megjelent a zseniális író, aki kora legmagasabb művészi szintjén szólaltatta meg a kor lényeges mondanivalóit. Persze, nem von le senki értékéből, ha egyes gondolatokról, amelyeket régebben pusztán az író zsenialitására vezettek vissza, kiderül, hogy kisebb jelentőségű kortársak műveiben már korábban is jelentkeztek. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Vitéz János egyike azoknak az íróknak, akikkel a legmostohábban bánt az irodalomtörténet-írás. A magyar humanizmus első szakaszának tárgyalásakor a figyelem – jogosan – Janus művére összpontosult, s Vitéz érdeméül jóformán csak azt említettük, hogy fogékony lévén az új szellemiség iránt, unokaöccsét Itáliába küldte a humanista műveltség elsajátítására. De hogy e külső kapcsolaton túl milyen belső összefüggések vannak Vitéz tevékenysége és Janus, valamint a későbbi korok íróinak mondani valója között, arról kevés szó esett. Valójában ezt csak most láthatjuk világosan, amikor magyar fordításban újból megjelent s szélesebb körben hozzáférhetővé vált Vitéz János Leveleskönyve, az alkotó humanizmus első magyarországi zsengéje (Magyar humanisták levelei; Gondolat Kiadó, 1971.).
Halála 500. évfordulóján e levél- és orációgyűjtemény indokán idézzük fel alakját, hogy jelentőségben Janus Pannonius mellé helyezzük. Hunyadi János, majd Mátyás kancellárjaként döntő része volt a Hunyadi-ház politikájának kidolgozásában, s eközben beleütközött azokba az akadályokba, amelyekkel évszázadakon keresztül viaskodtak a Duna-völgy kis népei, s amelyek e népek kimagasló íróinak is központi mondanivalóivá váltak. Vitéz János volt az első humanista, akinek gyökeresen új történelmi helyzetben kellett megkeresnie a megoldás, az előrelépés útját. S rá is talált a helyes útra: a gyakorlat által felvetett problémákra olyan választ adott, amely a legszélesebb közösség érdekeit szolgálta akkor. Ezért volt válasza helyes, és ezért nő meg alakja szemünkben éppen ma. Mert a társadalomsorsdöntő kérdéseire a korabeli viszonyok között lehetséges legpozitívabb választ adni nemcsak a műveltség, a politikai tájékozottság, de az emberi nagyság dolga is.
Két döntő jelentőségű esemény tette évszázadokra bonyolulttá a Duna menti népek életét éppen a XV. században. Az egyik a török nagyarányú előretörése Konstantinápoly eleste után, a másik, a fejlett polgárság ideológiájának terjedése kelet felé. A Duna menti kis népek valójában ettől fogva kerültek a két nagyhatalom, a német és török mérkőzésének erőterébe, s akarva-akaratlan belesodródtak küzdelmeikbe. Az övéknél jóval hatalmasabb erők sodrába kerülve, nem lehettek többé teljes urai sorsuknak, s szabadságharcaik magukon viselik a tragikum vonását: akár német segítséggel fordultak a török ellen, akár a törökre támaszkodva vontak kardot a kétfejű sas ellen, fizetni kellett a „támogatásért”. Itt a gyökere annak, hogy a fejlődésben elmaradtak Európa nyugati fele mögött, s a határokon lassan átszivárgó humanizmus a gyakorlat szükségleteinek hatására új tartalmi elemekkel telítődött, amelyeket másutt hiába keresünk. Vitéz János az első, aki öntudatosan átélte ezt a válságot, amely századokra meghatározta nemcsak a gazdaság és politika, de az irodalom alakulását, mondanivalóit, jellegzetességeit is e tájon.
Hogy hol kereste a megoldás útját Vitéz ebben az eladdig nem tapasztalt válságban, arra Leveleskönyve ad választ.
Az első humanista opus, az első modern könyv már tükrözi az egész későbbi magyar irodalom legfőbb jellegzetességét: a gyakorlati harc szükségletei hozták létre, ahol nem a forma, hanem a mondanivaló világos, érthető megfogalmazása volt a döntő. A Leveleskönyv megszerkesztését felvető Pál főespereshez intézett soraiban a következőképpen fogalmazza meg célját Vitéz: „Nem volt célom a levelekben szép stílusra törekedni, sem azoknak sorába betolakodni, akik az iskolás szabályokat követve, csipkelődő szócséplésekkel bűvészkednek – haszon nélkül. Munkámsorán egy szabályom volt csak: munkámból ne maradjon ki fontos dolog: áma művészkedésnek alárendelni, vagy üres csillogásba vonni semmit sem akartam. ” (3. lev.)
Íme, az első „ars poetica”, amely latin nyelven ugyan, de a magyar irodalom jellegzetességét vetíti előre: a harc eszköze, nem a puszta kedvtelésé! Az író egyszerre a kard és a lant hőse, s annyiban alkot maradandót, amennyiben munkájából nem marad ki „fontos dolog”. Azóta hányan teljesítették a Vitéz megfogalmazta programot! Mindjárt a következő nemzedék legnagyobb fia, Janus, aki már Itáliában így készült a hazai feladatokra:
Eljön még az idő, mikor érett férfikoromban
Bátran a harci mezőt zengem s a csaták zivatarját:
Nagy Hunyadit, hogy a vad törökök közt szerte miként dúlt,
És mély árkokat is hullákkal tölte színültig.
Két, tulajdonképpen ellentétes magatartásforma ötvöződik egybe ettől az időtől kezdve nagy íróink tudatában: a harc és a humanizmus egyet jelent! A humanisták nyugaton a polgárság fejlődésének fő akadályát az egyházban ismerték fel, s ezért ellene irányították támadásaik élét. Ezért lett a nyugat-európai humanizmus fő jellegzetessége a világiság. Ez az ideológia azonban nem hatolhatott be változatlanul az olyan országokba, ahol a polgárság fejletlen volt, s az idegen hódító jelentette a haladás fő akadályát. Aki itt a fejlődést akarta szolgálni, vállalnia kellett a török elleni küzdelmet. Az új ideológia, a humanizmus tartalmilag elmélyült a Dunatájon: az egész közösség érdekeit szolgáló török elleni harc eszközévé vált. Janus betegen is táborba száll, Balassi a vitézi élet szépségéről énekel, Zrínyi meg így vall magáról: „az én professiom, avagy mesterségem nem a poezis, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatjára annál”. A humanizmus a harc humanizmusa lett! Az emberség elengedhetetlen tartozéka ettől fogva a hódító elleni kérlelhetetlen küzdelem:
Az éles szablyákban örvendeznek
méltán, mert ők fejeket szednek,
Viadalhelyeken véresen, sebekben
halva sokan feküsznek,
Sok vad s madár gyomra gyakran
koporsója vitézül holt testeknek…
Valójában rettenetes a gondolat: Balassi örvendezik azon, hogy a katonák „fejeket szednek”, életeket oltanak ki. De tévedés lenne, ha nem ismernék fel, hogy ennek a magatartásformának objektív okai vannak: a XV. században bekövetkező megrázkódtatások óta telítődött a magyar irodalom ezzel a mondanivalóval! Ettől kezdve törvényszerű: aki nem akarta, hogy munkájából „a fontos dolog” kimaradjon, annak a harcról kellett szólnia, s nem „csipkelődő szócsépléssel bűvészkednie”. Vitéz ugyan azzal a szándékkal engedi megszerkeszteni a különböző alkalmakkor elmondott orációit, továbbá a Hunyadi János meg a maga nevében a pápához, Frigyes császárhoz és más egyházi és világi méltóságokhoz in tézett üzeneteit tartalmazó Leveleskönyvét, hogy az antik retorika mestereit, elsősorban Cicerót utánozva hazai földön is meghonosítsa az ókor klasszikusaiból táplálkozó humanista ékesszólást, ám ezzel az elsődlegesen irodalmi céllal csupán az első három levél készült. A 4. már a szerencsétlen kimenetelű várnai csata (1444) következményeit ecseteli, amikor „szerencsecsillagunk hanyatlását kellett elszenvednünk”. Ettől kezdve a „szép stílusra törekvés” háttérbe szorul, s az ország megoldhatatlan nehézségeinek hiteles ecsetelése válik fő céllá: a háború és béke problémája.
Különösen érdekesek ebből a szempontból a Hunyadi János nevében V. Miklós pápához intézett levelek (37, 38, 39, 46, 48 stb.), amelyek nemcsak Hunyadi és Vitéz késhegyig menő küzdelmére mutatnak rá, hogy megnyerjék a pápa támogatását a török ellen, hanem arra is, hogy a segítség elmaradása nyomán hogyan érlelődik meg Hunyadiban és Vitézben a felismerés: a belső erők összefogására kell támaszkodniuk a török ellen! Ennek gyakorlati megvalósítását keresve pedig olyan koncepcióig jutnak el, amely hosszú századokig példa nélkül áll a magyar történelemben. E koncepciót Vitéz a pápához intézett egyik levelében (63. lev.) a jubileumi búcsú kérdésével kapcsolatban fejti ki. Ismeretes, hogy a búcsún való részvétel nyomán járó bűnbocsánatot kezdetben csak a főpapoknak, báróknak, lovagoknak, főuraknak, nemeseknek és fegyvereseknek engedélyezték, de nem kapták meg az alsóbbrendű papok, polgárok stb. A kancellár Hunyadi nevében két, szokatlanul merész dolgot kér a pápától: ,,A jubileumi búcsú kegyelemeit odahaza is elnyerhessék”, továbbá „Senki se rekesztessék ki neme vagy társadalmi állása miatt, ha egyszer hazája egy, ügye azonos, hite közös.” (63. lev.)
A török és német hatalomközé ékelődött kis népek szellemi fejlődésének megértése szempontjából rendkívül fontos mozzanatot örökítenek meg ezek a sorok. Itt bukkant fel az objektív oka e népek irodalma „demokratizmusának”: itt a nép, a népköltészet sokkal nagyobb szerepet játszott a nagy művek létrejöttében, mint a korabeli nyugaton, ahol az idegen hódítás veszélye nem kényszerítette engedményekre az uralkodó osztályt az összefogás érdekében. A török előretörés, s ezzel párhuzamosan annak tapasztalása, hogy nyugatról nem várható segítség, az eszmélkedés olyan folyamatát indította meg, mely a középkori nemzetfogalom széttörését, a hasonló sorsban élő kis népek összefogását készítette elő.
Hunyadi és Vitéz óriási érdeme, hogy a valóságból indultak ki, s volt nemcsak áttekintő képességük, de merészségük is, hogy elvessék a régi normákat, amennyiben akadályozták az erők összefogását. Akinek „a hazája egy, ügye azonos”, azt nem szabad „neme vagy társadalmi állása miatt” kirekeszteni, mert éket verünk azok közé, akiknek az ügye közös. Ez a közös ügy pedig a haza megerősítése, aminek érdekében meg kell változtatni a régi szabályokat, ha ellentmondanak annak, amit a valóság követel.
Talán nem túlzás, ha így fogalmazunk: Hunyadi tanácsadójaként Vitéz János az első humanista, aki az idő követelményeihez alkalmazta a középkori felfogást, utat törve ezzel a nemzetfogalom modernebb formája felé. Ebben rejlik Hunyadi hadi sikereinek forrása, s a Hunyadi-kor humanizmusának ereje. Ez a koncepció tükröződik a kor minden jelentős írójának , elsősorban Janus Pannoniusnak művében. Elég, ha egyik antiklerikálisnak tűnő, de valójában mélyebb tartalmú epigrammáját idézzük, amely ugyanazt a gondolatot fejezi ki, amit Vitéz fenti levele:
Szlávok, hiszpánok, gallok, hunok, teutonok,
Mennyire ellepitek Péter arany küszöbét!
Mért töritek magatok, gazdaggá tenni a taljánt?
Hát a hazájában senkisem üdvözül-e?
Más verseket is idézhetnénk annak bizonyítására, hogy mindazok a pozitív gondolatok, amelyeket Janus szépirodalmi eszközökkel fejez ki, megtalálhatók a Leveleskönyvben. Ezért írtuk fennebb, hogy Vitéz János jelentősége jóval nagyobb, mint ahogy eddig feltételeztük: a gyökeresen új körülmények közé került ország számára neki kellett meg találn ia a járható utat. S azért találta meg, máig előremutató érvénnyel, mert a hazai szükségletekből kiindulva, merészen revideálta a kor uralkodó normáit. Nem a valóságot akarta belekényszeríteni a feudális jogrendszer pántjaiba, hanem azt igazította a valósághoz. Ma így mondanók: reálpolitikus volt – felismerte, hogy az ország legfőbb erő forrása önmaga, s erejének koncentrálása végett kezet emelt az összefogást gátló nézetekre. Ezért szállott szembe, Hunyadi nevében, a pápával, a császárral és mindenkivel, aki ezt valamilyen formában veszélyeztette. Hadd idézzünk egy részletet V. Miklós pápához intézett leveléből (46. lev.), amelyből az ország békéjéért, jólétéért felelősséget érző vezető bátor öntudatossága sugárzik:
„De mikor következetesen és nyomatékosan hozzáteszi azt az intelmét, hogy ezután a vereségünk után tartsuk fegyveres erőinket országhatárainkon belül – nem értjük világosan, mi céllal és mi jogon teszi ezt szentséged. Mi mindenkor békében, nyugalomban szerettünk volna élni, szentséges atyánk, ám olyan nyugalomban, mely hazánkat valódi békességgel ajándékozza meg. Hiszen ez ideig is elsősorban határaink oltalmazása végett hadakoztunk, vagyis azért, hogy a belénk mardosó ellenség fészkeit messzebbre vissza vethessük.”
Ezen az alapon érthetjük meg a magyar irodalom legfőbb sajátosságait is: nagy írói számára fegyver volt a toll, melyet az idegen hódítók ellen, a társadalmi haladás érdekében forgattak képességeiknek, hajlamaiknak megfelelő műfajokban. Milyen világosan tükrözik e jellegzetességet a Leveleskönyv anyagát összegyűjtő Ivanich Pál zárószavai (82. lev.) Vitéz János írásmódjáról: „ … többet törődött a korral, mint a művészi külsővel, többet a tényekkel, mint a szavakkal… gyakorta idézte előttünk egy hajdani mester szavait, mondván: víz és szél elhordja az olyan dicsőséget, amit a csupán csillogó szavakkal szerzett hírnév jelent.”
A tényekre s nem a szavakra építő társadalmunkban íme milyen időszerű Vitéz János ars poeticája!
Megjelent A Hét III. évfolyama 32. számában, 1972. augusztus 11-én.