A XVI. században a népek „figyelő szeme” Németország felé fordult, ahol Luther fellépésével megkezdődött a burzsoázia első rohama a feudalizmus ellen. Mint századok múlva Párizsba, most Wittenbergbe zarándokoltak ezrével az ifjak, hogy megismerjék az új „tudományt“, amelytől emberségesebb világ megszületését remélték. Az új tudomány megismerésének vágya hozta Németországba a szász származású Heltai Gáspárt is, aki csak tizenhat éves korában tanult meg magyarul, mégis a század magyar irodalmának legjelentősebb prózaírójává lett Erdélyben.
De mi is volt a tudomány, amit Heltai és sok más társa megismert a német reformáció szellemi tűzhelyénél?
Luther manifesztuma a „keresztény szabadságról” valójában a német burzsoázia törekvéseit fejezte ki a vallás nyelvén: mindenki szabadon, saját lelkiismerete szerint értelmezheti a bibliát, s ebben nem lehet irányadó sem a pápa, sem a hagyomány, sem a zsinati végzések. Luther hallatlanul merész tettet hajtott végre ezzel: egyetlen mozdulattal leseperte az asztalról a feudalizmus századaiban kialakult tradicionális értelmezéseket, mert azok már nem feleltek meg a fejlődő polgárság érdekeinek. Valójában az idejétmúlt, a „megkopott” elméleten hajtott végre jelentős korrekciót: hozzáidomította a középkori katolikus vallást a burzsoázia törekvéseihez. Nem véletlen, hogy az „elmélet kopása” éppen most vált szembetűnővé: a német burzsoázia többé már nem fejlődhetett a feudalizmussal ezer szállal összenőtt római egyház szellemi diktatúrája alatt.
A „keresztény szabadság” meghirdetése valójában az egyén felszabadulásának deklarálása volt a korszerűtlenné vált hagyomány hatalma alól. Ezzel Luther olyan zsilipeket szakított fel, melyek hallatlan pezsgést hoztak Európa szellemi életében, mert a lelkiismereti szabadság általánosan meghirdetett tételét minden osztály, réteg saját érdekeinek megfelelően magyarázta, fejlesztette tovább, „alkalmazta” azokat. A német városi szegénység és parasztság úgy gondolta, hogy elkövetkezett a társadalmi szabadság ideje is: megindultak Münzer paraszthadai a várak, kastélyok ellen. A megrettent Luther erre felemelte szavát „a gyilkoló, pusztító paraszthordák” ellen: ez már nem felelt meg a burzsoázia érdekeinek. Ekkor már azt hirdette: aki helyesen értelmezi tanításait, nem fog fegyvert a felsőbb hatalmasságok ellen. A reformáció megmerevedett: megtagadta az alapelvet, amelyet maga hirdetett meg.
A németországi tűzhelyek felé özönlő ifjak, köztük Heltai Gáspár is, már a reformáció „megszelídített”, lutheri változatával találkozott. Ám így is revelációként hatott rá a reformáció alapvető tanítása az egyéni szabadságról, melyet nem köthetnek meg kodifikált nézetek. S éppen itt a döntő szempont Heltai értékelésében: hogyan alkalmazta az otthoni viszonyok között a megismert új gondolatokat? Igen fontos módszertani kérdés ez. Ismeretes
ugyanis, hogy ezekben a századokban az akkor fejlettebb nyugati társadalmak talaján bontakoztak ki a haladó eszmeáramlatok, és onnan hatoltak be a fejlődés alacsonyabb fokán álló társadalmakba. Természetes, hogy a Németországban tanuló ifjak azokat a műveket fordították le, vagy dolgozták át anyanyelvükre, amelyek ezen a fejlettebb talajon létrejöttek. Ha csak a források felől közeledünk e művekhez, az átdolgozások imitációnak tűnnek, s téves következtetésekre vezethetik az irodalomtörténészt: a kelet-európai irodalmak csak függvényei a fejlettebb Nyugatnak. Heltai Gáspárnak sincs egyetlen olyan műve sem, amely ne idegen forrásra menne vissza. Ebből azonban korántsem szabad az eredetiség hiányára, a minták szolgai utánzására következtetni.
Mint egyetlen valamirevaló író, Heltai sem fordított szolgaian; átdolgozta forrásait, vagyis „alkalmazta” a megismert új gondolatokat. S éppen ebben van eredetisége nemcsak Heltainak, de valamennyi kelet-európai irodalomnak. A lényeges: feltárni, mi az, amiben Heltai más, mint forrásai!
Hogyan jelentkezik hát az eredeti, tipikusan az erdélyi társadalomra szabott koncepció Heltai műveiben?
Heltai az egyetlen igazi városi polgár a reformáció írói közül, úgyszólván egész papi, írói, tevékenységét Kolozsváron fejtette ki, következőleg a „keresztény szabadság” azt jelentette számára, hogy ennek az osztálynak szemszögéből tekintette át az életet, s azt fejezte ki műveiben, ami ekkor osztálya érdeke volt. Nem az egyes, elszigetelt műveket kívánjuk felsorolni, hanem azt igyekszünk nyomon követni, hogy életműve egészében hogyan tükröződik a jómódú polgár koncepciója. Mert éppen ez a lényeges: van az írónak az élet egészére vonatkozó koncepciója vagy csupán egyes, nem is lényeges jelenségekre figyel fel? S az életnek ez a képe hol jelent elmozdulást mintáihoz viszonyítva?
Ha a hazai viszonyok felől közeledünk hozzá, folytonosan elmélyülő, az élet egészét szemmel tartó gondolatrendszer körvonalai bontakoznak ki műveiből: sajátos, eredeti életfilozófia, mely részben a szépirodalom eszközeibe burkolózik. Csak ha elszigeteljük egyik művét a másiktól, tűnik Heltai rapszodikus érdeklődésű írónak.
Ám ha a különböző tematikájú, más-más időben keletkezett műveket a bennük kifejezésre jutó felfogás szempontjából vizsgáljuk, kitűnik, hogy rendkívül tudatos író.
Felépítette műveiben az életnek azt a képét, amilyennek szerinte „lennie kellene”. A „kell” világa természetesen az erdélyi polgár óhajtott világa volt, s Heltai eredetisége abban mutatkozik meg, hogy ennek a sajátos helyzetben élő polgárságnak megfelelő világot bontakoztatott ki műveinek egészében. Ez az, amiben különbözik a német reformáció képviselőitől. Persze ahhoz, hogy Heltai osztálya érdekeinek megfelelő, összefüggő képet teremtsen az élet egészéről, a szépírói kvalitásokon túl gondolkodó főnek is kellett lennie, aki képes nemcsak a hazai, de az európai összefüggések figyelembevételével kialakítani az élet óhajtott képét. Ámde paradox módon a szépíró gyakran háttérbe szorítja előttünk a gondolkodót. A Dialógus, a Fabulák vagy a Háló egy-egy rendkívül érzékletes, szemléletes jelenete a „bűnös” abban, hogy megragadunk a részleteknél, s elfeledkezünk az egészről.
Pedig e részletek nem kismértékben azért hatnak ma is az olvasóra, mert olyan gondolatrendszer elemei, amely a feudálisnál emberségesebb viszonyok felé mutat. S Heltai érdeme, hogy e humánusabb viszonyokat korában egyedülálló szinten, jórészt a művészet eszközeivel fejezi ki.
Nem teóriát fogalmaz meg, hanem ábrázol, szüggesztív, érzékletes képeket alkot, s ebből bontható ki elvi álláspontja.
Már a hazai talajon keletkezett első jelentős művében, a Dialógusban (1552) a polgárság gyarapodása szempontjából igen fontos jelenségről, a részegségről szól: egy részeges és egy józan kolozsvári polgár beszélget napokon keresztül, míg végül is a részeges belátja, hogy meg kell változtatnia életmódját, mert a bor nemcsak anyagilag teszi tönkre, de egészségét is aláássa. Az érveket a bibliából meríti ugyan, de a probléma maga teljesen társadalmi, s az olvasó figyelmét nem a pap köti le, aki erkölcsi prédikációt tart, hanem az író, aki kellemesen, élvezetesen adja elő mondanivalóját. Az elbeszélőkedv és az élvezetes előadásmód már ebben a művében is Heltai szépírói képességeire figyelmeztet.
Míg a Dialógusban Heltai lényegében még a magánélet szféráján belül marad, amennyiben azt ábrázolja, hogy az ember hogyan megy tönkre saját fogyatékossága következtében, a Száz fabula mondanivalója már jóval összetettebb: hogyan lesz szerencsétlenné az ember kívülálló okok következtében. A szegények, elnyomottak bajait tehát most már kívülről közelíti meg, azaz lényegében az egyén és a tőle elidegenedett” hatalom, a hatalom és az igazság, a hatalom birtokosai és az abból kirekesztettek közötti viszony nehéz problémáiban mond véleményt. Érzi, hogy itt már veszélyesebb talajra lépett, s ezért a bevezetőben rövid mesét mond el az öreg emberről és a fiáról, akik elveszítették kis vagyonkájukat, mert nem saját fejük szerint cselekedtek, hanem másokra hallgattak, s mindenkinek eleget akartak tenni. Ez juttatta őket a tönk szélére. Heltai kategorikusan elhatárolja magát az ilyen emberektől, s kijelenti: „én megérem[-beérem] azzal, hogy jó szándékból és jó lelküsmeretből cselekszem…”
Látszólag csak egy, a többihez hasonló kis mese ez, valójában azonban sokkal többről van szó: a véleményalkotás szabadságának deklarálásáról Erdélyben. S hogy milyen tudatos író Heltai, az is bizonyítja, hogy éppen a fabulagyűjteménye élére helyezi ezt a mesét, ahol a legkönyörtelenebbül leleplezi az elnyomó hatalom visszaéléseit, a nvomorúság objektív okait. S leleplezésében Heltai könyörtelenül pontos és kíméletlen. Csak a fabulák olvasásában elmélyedve döbbenünk rá, hogy a „keresztény szabadság” lutheri tétele mennyire megtartalmasodott Heltai értelmezésében. Luther számára elsősorban ezt jelentette: szabad szembefordulni a pápával, s németországi exponenseivel az önálló német egyház megteremtése érdekében. Heltai a még jogokért küzdő – s ezért a másik nagy, elnyomott osztállyal, a jobbágysággal együttérző – polgárság fejével gondolkozik, s ezért számára a szabadság nem ugyanazt jelenti, amit a már jogokkal bíró német patrícius számára. A szabadság itt is annak kimondását jelenti, ami fáj, ám Heltainak az fáj, hogy a nagy „embermarók” róják, húzzák, vonsszák, mellyesztik a szegénységet. Míg Luther a bűnbocsátó cédulákról vitatkozik ellenfelével, Heltai arról panaszkodik, hogy „vagy vétkezett a szegény ember, avagy nem, de ő mindenkor bűnös.“
A hazai viszonyok felől közeledve érthető meg Heltai konciliánsnak tűnő válasza is a kérdésre, hogy mi a teendő: ,,e fabula arra inti a szegény együgyűeket, hogy az nyomorúságokat és istentől reájok bocsátott kereszteket békességgel elszenvedjék és a hatalmas kegyetlenek ellen fel ne berzenkedjenek és fel ne támadjanak, mert nem használnak véle, mert ez a világ a gonoszoknak és kegyetleneknek áll.”
Úgy látszik tehát, mintha a hatalommal szembeni magatartás kérdésében nem lenne különbség Heltai és Luther között, aki íme, így fogalmaz: aki helyesen értelmezi tanításait, nem lép az erőszak útjára. Az egyezés azonban csak látszólagos, ami menten kitűnik, ha az álláspontokat fejlődésükben, alakulásukban figyeljük. A német parasztháború kitörésekor Luther Münzer és követői ellen fordult, leszámolást sürgetve velük. A hatvanas években Erdélyben is éleződik az osztályharc, ami abban tükröződik, hogy egyre radikálisabb irányzatok tűnnek fel, s megjelenik a polgári reformáció leghaladóbb változata, az antitrinitarizmus, élén Dávid Ferenccel; s 1570-ben a Luther megindította mozgalom Erdélyben is fegyveres felkelésben tetőződik: kirobban a Karácsony György vezette népi reformáció. Ezek az évek Heltai eszmei radikálizálódásának évei is: 1568-ban antitrinitáriussá lesz, s érlelődik benne az eszmei szempontból legkiforrottabb műve: Chrónika az magyaroknak dolgaikról, mely már csak halála után egy évvel jelenik meg, s ahol igazat ad Dózsa parasztjainak! Mert íme, mit mond 1514-ről: „A szegény község felkele, és készek lőnek a törökekre menni, de az urak és a nemes népek otthon kezdőnek maradni. És azt kívánják vala, hogy a szegény község hadakoznék éröttök és megoltalmazná őket. A község látván, hogy a nemesek közül nem jőne senki melléjek, így választának maguknak hadnagyokat, papokat, barátokat, deákokat, vargákat… Miért hogy kedig ezek semmit sem tudnak vala a török ellen való hadakozáshoz, ezért haragudának a nemesekre, mondván: Ők szopták ennyi üdőtől fogva a mi veriténkeket és vérünket, immáron elbúnak és nem mernek országunkért víni a törökek ellen. Jertek, menjünk rájuk, a béka-vérekre. És úgy kezdik űzni, verni, vágni, nyársalni a nemeseket.” S miután elmondja a parasztháború lefolyását, így fejezi be ezt a részt: „És úgy tevék a nemesek a községet nemcsak jobbággyá, de rabbá is.” A kép teljes, pontos, az igazságnak megfelelő, az álláspont ellentétes azzal, amire Luther jutott Münzer paraszthadait illetően. Itt mutatkozik meg, hogy a Fabulák óta milyen változáson ment át Heltai koncepciója. Erről a magaslatról érthető meg: a Fabulákban nem azért biztat békességes tűrésre, mert a polgári vagyont félti, de mert az új osztály még nem elég erős arra, hogy fegyverhez nyúljon.
S hogy ez az álláspont mennyire tudatos, és mennyire összefügg Heltai egész belső fejlődésével, bizonyítja, hogy éppen ekkor csatlakozik Dávid Ferenchez, aki következetesen továbbvitte a wittenbergi deklaráció eredeti szellemét. Az ő mértéke sem a már „befutott” városi polgár, hanem az egyszerű nép. Az ő igényeihez, értelmi képességeihez akarja hozzáigazítani a kereszténység tanításait, s azért kel ki a szentháromság „szemfényvesztő” tanítása ellen, mert ezt az egyszerű ember nem képes felfogni. Ha ez szükséges „az idvességre, bezzeg soha egy szegény paraszt keresztyén sem idvezül, mert ő soha ezeket meg nem tanolhatja életében” – írja a Rövid magyarázat című művében.
Márpedig „nincsen senki oly keresztyén, kinek az isten annyi lelket (értelmet) nemadna, hogy a szentírásból meg nem érthetnéje, micsodák szükségesek neki idvességére”. A korabeli viszonyok között rendkívüli gondolat ez. A következő század új viszonyai között, más összefüggésben, majd Descartes tollán jelentkezik újból: „amit józan észnek, vagy értelemnek nevezünk – természetesen minden emberben egyenlő mértékben van meg, tehát véleményeink nem azért különböznek, mert egyikünk értelmesebb a másiknál, hanem azért, mert gondolatainkat különböző utakon irányítjuk, s nem ugyanazokat a dolgokat tekintjük. Nem elég ugyanis, hogy az ember elméje jó: a legfontosabb az, hogy jól alkalmazza”. (Értekezés a módszerről.)
Talán említenünk sem kell, hogy nem valami gépies párhuzam kedvéért említettük Dávid Ferenc mellett Descartes-ot, hanem mert mindkettőnél (s természetesen Apáczainál is) az ember képességeibe vetett bizalom nyilatkozik meg s egyben az is, hogy a lutheri tézis következetes alkalmazása szükségképpen vezet el az álláspontok differenciálódásához, hisz az általános tétel sajátos formát ölt a sajátos talajon, mert „nem ugyanazokat a dolgokat tekintjük” fontosnak. A véleménynyilvánítás szabadsága Heltai számára ezt jelentette: kimondani, ami a sok embernek, az elnyomottaknak fáj. Ezért tartjuk legjelentősebb teljesítményének a Magyar Krónikát: itt nemcsak a magánélet, vagy ez elnyomó hatalom vonatkozásában mond ki részigazságokat, hanem egy egész történelmi folyamatra alkalmazza az önálló véleményalkotás jogát. S itt az a döntően fontos, hogy ez a vélemény a haladás élén álló osztály perspektíváját érvényesíti. Ezért alkothatott merőben új koncepciót, mely alapvonásaiban ma is helytálló: azok az osztályok, rétegek, amelyek fosztogatták a szegényeket a XVI. században a felelősek a történelmi katasztrófákért; s azok vitték előbbre a fejlődést, akik szembefordultak velük. Ezért kerülnek e művek középpontjába a történelem valóban nagy szereplői: Hunyadi János és Mátyás; ezért tolmácsolja úgy az eseményeket, ahogy azok valóban történtek, s ahogy ma is látjuk őket: osztályának nem volt érdeke a szépítés, stilizálás. A híres kenyérmezei ütközet elbeszélésekor beszámol arról, hogy a románok, magyarok, szászok egymás kezét fogva megesküdtek, hogy nem hagyják el egymást. S a győzelem után az elesett hősöket közös sírba temették, s együtt örültek a győzelemnek, együtt élvezték annak gyümölcseit.
Íme, a múlt, mely megerősíti a ma konzekvenciáit: minden, ami érték ezen a tájon, az itt lakó népek közös erőfeszítésének eredménye. A múlt és jelen így kapcsolódik szerves egységbe: a haladó múlt előzménye a jelennek, s a jelen folytatása a múltnak. Heltai érdeme a többi között, hogy ezt a múltat mutatja fel követendő példaként a mának.
Halála négyszázéves fordulóján ezért idézzük tisztelettel emlékét.
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.