Tragikus fordulatokban bővelkedő életére visszatekintve így foglalja össze orvosi tevékenységének lényegét: „… a magyarnál azelőtt egyáltalában soha nem taposott útra léptem”. Ezzel megfogalmazta az igényt, amely a XVII. század első évtizedétől kezdve parancsoló szükségszerűséggel lépett fel: változtatni kell gondolkozásunkon, végre kell hajtani a „magunk revízióját.” Az európai történelem folyamán talán most lépett fel nálunk a legáthatóbb erővel a gondolat: „valahol utat vesztettünk”. A fejlődés dialektikája minden nemzedéket rákényszerít a felismerésre: változtatni kell a régin. Ám, a századforduló évtizedei eladdig nem tapasztalt igazságra döbbentették rá a tömegeket: nincs keresztény szolidaritás! A kelet-európai kis népek, amelyek a Habsburgokkal szövetkezve próbálták lerázni a török jármot, megdöbbenve ismerték fel: a Habsburg versenyt pusztít a törökkel. A keresztény szolidaritás csődje általános életérzéssé vált, s a század gondolkozó fői új utak fürkészésére kényszerültek. Európa országútjai benépesülnek kíváncsi diákokkal: hogy élnek, hogy gondolkoznak másutt.
Nem túlzás, ha az útkeresés századának nevezzük a XVII. századot, amikor a vallásos ember számára döbbenetes felismerés nyomán elháríthatatlanul vetődött fel a kérdés: hogyan tovább? Mi az érték kritériuma, ha a régiben csalódtunk?
Szepsi Csombor Márton az első, aki nyitott szemmel, minden új iránt érzékeny lélekkel lépi át hazája határát, hogy vándorbottal a kezében „bujdossék” egyik országból a másikba. Meg is mondta, hogy miért: „Az miképpen az méh… nemcsak az ő urának kertjében szedi az hasznot, hanem még szintén idegen határokban is elmegyen és édességgel megterhelt lábakkal tér meg, csakhogy az ő gondviselőjének kedveskedhessen.”
Micsoda pompás kép! Egy egész század programját sűríti össze: édességgel megterhelt lábakkal hazatérni! S milyen érzékletes egyben: a szellemi erőfeszítések mellett az országutak vándorainak testi megpróbáltatásait is sejteti: gyakran kegyelemkenyéren tengették napjaikat, csakhogy minél többet gyűjthessenek a mézből – másoknak. Ez hajtotta a kortárs Apáczait is, aki a polgárosult Hollandia láttán nem tudta fékezni indulatát: „nekidühödtem az írásnak, hogy segítsek szülőhazámon”. De ő már azt is látta, hol vesztettünk utat: otthon nem fejlesztik helyes irányban az értelmet, otthon nem gondolkoznak helyesen! Ám a gondolkozás csak akkor logikus, csak akkor vezet el az igazsághoz, ha „forrása a természet.” A század legnagyobb vívmánya ez: nem a dogmára, hanem az értelem „velünk született erejére” kell támaszkodni, ha az igazsághoz el akarunk jutni. Ő is érezte, hogy „soha nem taposott” útra lépett: Enciklopédiáját „újfajta” munkának nevezi.
Az útkeresők e hosszú sorába illeszkedik be Pápai Páriz Ferenc is, a kartéziánus Mihail Halici barátja. Nem választhatók el tőle elődei, mert a század ugyanazt a feladatot tűzte minden író elé, s ez sajátságos írótípust formált ki, amely már nem aszerint ítéli meg az embert és viszonyait, hogy mit mond róla a vallás, hanem hogy mit mutat a gyakorlat. A gondolkozás „elvilágiasodását” szoktuk emlegetni, bár a forma nem fedi pontosan a tartalmat. Nem spontánul bekövetkező folyamatról van szó, hanem kényszerű fordulatról: a tapasztalat arra szorítja a század emberét, hogy változtasson meggyökeresedett nézetein. Modern kifejezéssel élve: nyilvánvalóvá lett az „elmélet kopása” a XVII. században is: a gyakorlat meghazudtolta a róla korábban kialakított nézeteket, következőleg azokat hozzá kellett idomítani a gyakorlathoz. Ez volt a század parancsa, amelyet végre kellett hajtani az élet minden területén. S minél inkább átlátta horderejét az író, annál fullasztóbb iramú lett munkájának üteme.
Persze a tudat átalakítását érezte a legsürgősebb és elháríthatatlan feladatnak, aki felismerte: népe léte forog veszélyben, ha a gondolkozás nem alkalmazkodik a fejlődés üteméhez. Alant a feudalizmus és kapitalizmus küzdelme folyt, a felszínen, a tudatban ez a küzdelem a hit és az ész párviadalaként tükröződött. A polgárosodó viszonyok az ésszerűség érvényesítését követelték, s a régi felfogásnak vereséget kellett szenvednie.
A XVII. századi „magunk revízióját” Bocskai István kezdi el állampolitikában: az események logikájának engedve kiegyezik a törökkel, akit pedig minden keresztény „nyomorbúl gyűlölt”. Ha a keresztény szolidaritás csődöt mondott, ha a német nem tud vagy nem akar segíteni, azt kell tenni, amit a megmaradás parancsa diktál: ki kell egyezni a törökkel. A korszerű gondolkozás mellett hallatlan bátorság is kellett ehhez a lépéshez: kezet emelni arra, ami már idejétmúlt, de még erős gyökerekkel kapaszkodik a lelkekbe.
Ugyanolyan áttekintő képesség, a gondolkozás hasonló merészsége kellett ahhoz is, hogy Apáczai kimondja: „az egész élet hazudik”, mert az iskolákban helytelen irányban nevelik az értelmet. A letűnt kor immár időszerűtlenné vált eszméit népszerűsítik, s a korszerűtlen nevelés eredménye a korszerűtlen ember. „Teljesen elveszünk, ha még idejében észre nem vesszük magunkat” – kiáltja hallgatói felé kolozsvári beköszöntő beszédében. Ő látta századában a legvilágosabban: elvész a nép, amely lemarad a fejlődésben! Ezért olyan kíméletlen, sürgető a hangja. A tapasztalat munkál Zrínyiben, amikor eposzában ilyen szavakat ád a török követ szájába:
Bízol-e németben, te okos horvát bán,
Hogy hamar segítséget küld neked talán?
Német, mely tégedet az föld alatt kíván
Lenni, segítséget hoz kárával talán?
– s ez a kegyetlen igazság vezeti az ésszerű, az élet logikájával harmonizáló programhoz: össze kell fogniuk azoknak, akiket a török nyomorgat, s érdekeltté kell tenni a népet is az összefogásban: könnyíteni kell sorsán. A csalódás nehezedhetett Pápai Párizra is, amikor Baselból Erdély felé indulva ezt jegyezte naplójába:
„Vígy haza békével édes hazámba, hogy kezem munkája által, neved dicsértessék, sok nyomorultak erőt vegyenek.” Mert mit is látott Pápai Páriz a „tudományokért idegen földön való bajos utazásában”?
Mindenütt a háború „mételyét”, mely különösen Franciaországot, „az egész kereszténységnek köszörülő műhelyét” árasztotta el. Nem véletlen, hogy elsősorban erre figyel fel utazásai közepette, hisz hazája nyomorúságának is ez volt a fő forrása. De ő már más konzekvenciára jut, mint a XVI, századi prédikátor. Ő már levonja tapasztalatai logikus következményeit: „A pogány, látván a keresztények egymás ellen folytatott ádáz harcát, a talált résen behatolt, s egyik részt a másik nevetségére megverte, s ma már nem bírnak vele. Átkozzák, s azt mondják róluk, hogy az ördögnek áldoznak, de a keresztény nem azt teszi-e, amikor keresztényt öl?” Itt már a ráció világos szava érvényesül: Pápai hozzáigazította a megkopott elméletet a gyakorlathoz.
A sokoldalú tudós, Pápai Páriz Ferenc az élet más területének „racionalizálását” vállalta: a betegséggel, a gyógyítással kapcsolatos régi nézetek felszámolását. Végső fokon ezen a területen is a hit és az ész birkózása zajlott: isteni beavatkozásra gyógyul-e meg a beteg, vagy az ember tudása is hozzájárulhat felépüléséhez?
Főművében, a Pax Corporisban határozottan válaszol: „istentelen” az olyan vélemény, mely szerint a csodában kell reménykedni; mindent meg kell tenni a természetes gyógymódok alkalmazására. Talán nem túlzás a párhuzam: a Pax Corporis ugyanazt a szerepet töltötte be az orvoslás területén, mint Bocskai merész lépése a politikában, és Apáczai Enciklopédiája a „modern” oktatási rendszer megteremtésében: a gondolkozás revíziójának kikényszerítését minden területen. S abban is rokonok mind, hogy szemhatárukba már bekerült az elnyomott nép is: Bocskai a hajdúkra támaszkodva vívja csatáit, Zrínyi rádöbben, hogy „a pór jobb katona amaz eltunyult nemesnél”, Apáczai és Pápai Páriz pedig „nem a tudósoknak értelmeket” akarja megfogni. Apáczai a Logikátskában „könnyű és többnyire gyermeki példákkal igyekszik közel vinni Ramus logikáját a gyermekek lelkéhez, Pápai meg a házi cselédes gazdáknak, az ügyefogyott szegényeknek ír, akiknek nincs mindenkor keze ügyében orvos, s ezért különösen rá vannak utalva a természet kínálta gyógyítási lehetőségek igénybevételére.
Pápai Páriz Ferenc születésének háromszázhuszonötödik évfordulóján nem arra törekedtünk, hogy történeti érdemeit újból felelevenítsük. Az irodalomtörténet feladata ma már nem az elsősorban, hogy rekonstruálja a kort, s visszahelyezze, visszatemesse az írót korába, hanem hogy kiemelje: mi a mához szóló üzenet művében? A letűnt kor írója akkor él, akkor válik értékké, ha a késő utódoknak is mond valamit. S Pápai Páriz az ilyen írók sorába tartozik. Mert lám, hogyan fogalmazza meg „ars poeticáját” egyik írásában: „szokjunk le már valaha ama haszontalan, koczódó írásokról, melyeknek sem az írói, sem az olvasói soha semmi hasznát… nem vötték. Ha tanítunk, tanítsunk úgy, amint mi is tanulni kívánnánk, mutogassuk a valóságot…”
Ez a lényeges, ez a ma is élő elem írói programjában: a valóságból kell kiindulni, nem idejét múlt nézetekből. Pápai Páriz olyan nemzedék üzenetét kiáltja felénk a múltból, amelynek volt bátorsága a gyakorlattal mérni s félretaszítani azokat a nézeteket, melyeket a tapasztalat megcáfolt.
Ma, amikor újból és újból időszerű a tudat felzárkózása a gyakorlathoz, tisztelettel emlékezünk azokra a néphez hű értelmiségiekre, akik a maguk korában nem haboztak rálépni a „soha nem taposott” útra. A „homo humánus” hosszú sorát nyitották meg történelmünkben.
Megjelent A Hét V. évfolyama 20. számában, 1974. május 17-én.