„Hitvány vasműves, amit te csodálsz, nevetséges az másoknak”! Így gúnyolódtak a kolozsvári professzorok és papok a „szegénylegény” Tótfalusi Kis Miklós „istenkísértő” igyekezetén, hogy megszabadítsa népét az „írástudatlanság mocskától”.
Pedig ellenfeleivel együtt tanult Hollandiában, Apáczai második hazájában, s szinte egyidőben szívták magukba az új, korszerű tudományt: Descartes filozófiáját és Coccejus teológiáját. S ezen felül a nyomdász Tótfalusit ekkor már Európa-szerte ismerték: Janus Pannonius óta e tájakról az ő nevét kapta leginkább szárnyra a világhír! Ám míg Janust belső hajlama indította írásra, az otthon megvetett nyomdászt és betűmetszőt külső ok: ellenfelei dühödt támadásai kényszerítették a toll fegyveréhez, hogy megvédje a véső, a testi munka becsületét. Új, eladdig nem ismert jelenség ez: egy iparosember, a vésőforgató mesterember kezében válik támadó eszközzé a toll, hogy meghirdesse: a jó nyomdász ér annyit, mint a jó prédikátor! A testi munkát éppúgy meg kell becsülni, mint a szellemit: mindkettőre szüksége van a társadalomnak!
Ezt a messze mutató igazságot csak ő mondhatta ki e században. Mert nemcsak arról van szó, hogy a páratlan tehetségű betűmetsző kezében arannyá vált minden: fejedelmi udvarok követei kopogtattak ajtaján, s néha „targoncával tolták” az aranyat házába. Ez csupán az érem egyik oldala: csak a szédületes hollandiai sikerekre ad magyarázatot, de nem az itthoni tragédiájára is. Pedig számunkra ez a lényegesebb: honnan merítette az erőt Tótfalusi, hogy a minden oldalról rázuhanó csapások között is egyenesen álljon és ne térjen le az útról, melyet helyesnek, szükségesnek ismert fel. Itt már jóval többről van szó, mint az anyagi érdekek védelme: az élete végéig „testi munkásnak” megmaradó Tótfalusi felismerte, hogy az egyéni képességek kibontakozása – ma így mondjuk, az ember „kiteljesedése” – nem valósítható meg kora társadalmában, s e felismerés eredményeként gyökeresen új világ körvonalait bontakoztatta ki, új emberi kapcsolatok képét vetítette elő a Mentségben. Ez lehetett az oka, hogy ellenfelei dühvei támadtak rá, de ez magyarázza meg helytállását is: tudta, hogy az ő útján jár majd a jövő! Most, amikor születése 325. évfordulójára emlékezünk, már világosan látjuk: az iparos Tótfalusi egyben gondolkodó fő is, s éppen az a döntő, hogy az első európai távlatokban gondolkodó magyar kézműves.
Mi hát a „tudománya” e kézművesnek? Milyen gondolatépítménnyé ötvöződött tudatában minden, amit látott, tapasztalt, tanult? Az életnek milyen új képe bontható ki botladozó, nehézkes, csikorgó mondataiból? Mert csak ekkor értjük meg talpon maradását, ha felismerjük: volt megindokolt, tapasztalatokra támaszkodó elképzelése az élet új formájáról. A Mentség egymásra hányt mondatai, mondatcsonkjai mögött a munkához való gyökeresen új viszony, új morál rejtőzik, s mégpedig tudatosan megvallott és vállalt. Ez adja meg a választ arra, hogy bár élete mélypontján kísértette a gondolat, nem követte azokat, akik elhagyták hazájukat, „ha életben maradtak is, bényeli őket az idegen föld, és édes hazájuknak csak hírét hallják nagy zokogva.” Kétkezi dolgozó most írta le először az „édes haza” kifejezést, mely itt a korábbinál jóval gazdagabb, teljesebb tartalmat hordoz: a hazaszeretet az ott lakók érdekeinek védelmét, azok jólétén való fáradozást jelenti. Ez az igazi, a tettekben megnyilvánuló hazaszeretet, mely sohasem szakítható el a haladás gondolatától.
Tótfalusival tehát új mondanivaló: a fizikai munka problémája jelentkezik irodalmunkban, s nem véletlen, hogy ennek megszólaltatására egyedül ő volt alkalmas. A Mentség rendkívül gazdag, sokrétű problematikájából itt most csak arra a döntő felismerésre szeretnék kitérni, amelyből megérthető Tótfalusi egész tevékenysége, s amely egyúttal azt is jelzi, rádöbbent, hogy az egyén kiteljesedése, „önmegvalósulása” szoros összefüggésben van a társadalmi viszonyokkal: ahol az egyén nem tudja kibontakoztatni belső értékeit, ahol nincs lehetőség az alkotómunkára, ott a társadalom egésze szenved: az egyénekben szunnyadó alkotóenergiák nem szabadulhatnak fel egészséges irányban, s vagy elpocsékolódnak vagy veszedelmes csapásra tévednek.
Ezt az életet megfordító felismerést számára is, akárcsak Apáczai számára, a polgárosult holland élettel való megismerkedés hozta meg. Apáczai esetében az Enciklopédia bevezetője tükrözi az életre szóló átalakulást: „Nekidühödtem az írásnak, hogy segítsek szülőhazámon”, így indítja el a fullasztó ütemű munkát, hogy népe fiainak kezébe adja a tudományt, amely – hite szerint – megfordítja sorsát.
Tótfalusi elsősorban nem az elméleti felismerés, hanem saját gyakorlati tapasztalatai oldaláról indulva ér el ugyanide.
Csak a kedvvel végzett, mert eredményes munka örömét már megtapasztalt ember írhatta le a Mentség alábbi sorait: „… én akkor állítom magamat élni, mikor munkálkodom, azaz éietemet a munkában helyeztetem, és abban, ha felöltött célom szerint nemzetemet ezekkel segíthetem.”
Óriási gondolat rejtőzik ebben a mondatban: az életet a munka teszi tartalmassá, az értelmes élet nem választható el a munkától, éspedig a közösség, a nép érdekében végzett munkától! Apáczai az elméleti tevékenységet, a nevelői munkát állította népe szolgálatába. Tótfalusi a fizikai munka számára követel érvényesülési lehetőséget és azonos rangot a szellemivel: egyik éppen olyan fontos a társadalom fejlődése szempontjából, mint a másik.
Apáczai és Tótfalusi jellemének, programjának eltérő elemei abból adódnak, hogy az egyik a szellemi munka, a másik a testi munka oldaláról érkezett ugyanahhoz a felismeréshez: otthon haszontalan ismereteket tömnek a tanulók fejébe, s ezért azok érdektelenekké válnak a tanulásban: otthon alábecsülik a fizikai munkát, amit nemcsak az ország szenved meg, de az egyén is tönkre megy belsőleg: „Hogy hazajövök pedig, azóta a sok zaklatás kimondhatatlan sok búba, és búskomorságba meríte” – panaszolja a Mentségben. Apáczai az elfecsérelt szellemi energiákat kéri számon, Tótfalusi a kibontakozni képtelen fizikai adottságokat siratja el. Nem meglepő hát, ha rátalálnak a megoldásra is: fel kell szabadítani a szellemi és testi energiákat azzal, hogy érdekeltté tesszük az embert munkájában, s ezzel értelmessé válik maga a munka! Ehhez a felismeréshez elméleti forrás, Descartes filozófiája is hozzájárult. Amit Descartes kifejtett elméleti síkon, igazolta számukra a hollandi gyakorlat: ahol az ember alkotóenergiái felszabadulhatnak, boldogul, gyarapszik az egyén, s a sok kiegyensúlyozott egyéni élet erős, egészséges társadalmat teremti.
Nemcsak a tudós Apáczainál, de a „rézműves” Mentségében is feltűnik tehát az alapvető descartes-i gondolat, mély filozófiai síkon indokolta a fejlődő polgárság igényét: szabaddá tenni az utat az egyéniség kiteljesedése felé, felszámolni az eszmei korlátokat, amelyek gátolják a változatos képességek kibontakozását. Descartes abból indui ki, hogy mindenkinek van valamire hajlama, mert a képességek a „legdemokratikusabban” vannak elosztva az emberekben. Ez a nagyerejű gondolat ott van a Mentség egyik mondatában is, persze még a vallás ruhájában: …„az isten, hogy mind embernek lenni megmutasson bennünket, nem ád senkinek itt e földön mindenben való tökéletességet, hogy el ne higgyék magukat, majd így folytatja: „nem szégyenlem, hogy a varga jobb sarut tud csinálni nálamnál, t. i. aki miben gyakorolja magát, abban lehet tökéletes”. íme a gondolat, mely ma is a pedagógia alapja: megteremteni a lehetőséget a mindenkiben ott szunnyadó, változatos képességek kibontakozására, mert így élvezetté válik a munka, minőségivé a teljesítmény, s a kedvvel végzett munka nyomán erős társadalom születik.
Itt van a döntő különbség Tótfalusi Kis Miklós és ellenfelei között, akik ugyanazt a polgárosulást ismerték meg, s ugyanazokkal a szellemi mozgalmakkal kerültek kapcsolatba. A főleg kisnemes származású kolozsvári professzoiok és papok Descartes és Coccejus tanításaiban azokat az elemeket ragadták meg, amelyek alapul szolgáltak elméleti kérdések (dogmatikai, tudományos. szervezeti) fölötti vitára, de nem érintették a társadalom szerkezetét, felépítését, míg az elnyomottak közül kiemelkedő Apáczai és Tótfalusi azt szűrte ki belőlük, amire osztályuknak szüksége volt: változtatni kell a társadalmi viszonyokon, hogy a képességek érvényesülhessenek. Számukra elkerülhetetlenné vált a feudális rend egész felépítményével való szembefordulás, amely nem a képességekkel, hanem a származással, az ősökkel mérte az ember értékét. Apáczaira jellemző gondolat felbukkan Tótfalusi tollán is a Mentségben: „ezt lobbanták a szememre, hogy én belgiumi rendet álmodok ebben a hazában, holott ennek jobb csak úgy maradni, amint eddig volt, mivel – úgymond – a mi atyáink megérték, nem szükség nekünk tovább iparkodnunk”.
A fejlettebb társadalmak talaján keletkezett eszmeáramlatok recepciójának lényeges törvényszerűsége ez: nem érvényesülnek mechanikusan a befogadó társadalomban, hanem hozzáidomulnak annak szükségleteihez: az átvevő társadalmi helyzete, műveltsége, egyéni sajátosságai meghatározzák, hogy mit hall ki, mit érvényesít belőlük. Tótfalusi ellenfeleit a holland erjedés a dogmák, az elmélet átalakítására serkentette; számára viszont a gyakorlat megváltoztatásának eszközévé lett, mert erre volt szüksége osztályának. Ez magyarázza a fékevesztett rágalomhadjáratot is, amellyel megsemmisítésére törtek ellenfelei: „tollaimat kitépték s azután szememre vetették, hogy csak a földön ballagok”!
Nincs a században mű, mely annyira leleplezné az uralkodó osztály népellenességét mint a Mentség. S ez nem is csoda, ha meggondoljuk, hogy új típus: az iparosember jelentkezik s követeli jogait a testi munkát lebecsülő feudális társadalomban.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 17. számában, 1975. április 25-én.