„Ha a régiek mindent fel is fedeztek volna: mindenkor új lesz mégis a mások által felfedezettek használata.” (Az Enciklopédia mottója)
Ha élete külső adatai felől közelítünk hozzá, legyőzhetetlen nehézségekbe ütközünk: születési évén, a hollandiai tartózkodás idején, beköszöntő beszédeinek és halálának dátumán kívül alig tudunk valamit pontosan róla. Még származását, családi viszonyait sem ismerjük eléggé: egyesek jobbágy, mások nemes szülők gyermekének tartják. Valószínűleg Bethlen Miklósnak van igaza, aki szegény, de szabad szülőktől származtatja.
S még hányszor kell bizonytalanságra utaló kifejezésekhez folyamodnunk: valószínű, hogy 1643 őszéig végzi tanulmányait a kolozsvári reformátusok középfokú iskolájában, ahonnan a gyulafehérvári főiskolára kerül; valószínű, hogy betegsége miatt kell itt kétszer is megszakítania tanulmányait; valószínű, hogy dolgoznia kellett Hollandiában, hogy fenntarthassa magát; nem tudjuk pontosan, milyen körülmények között ismerkedett meg Descartes és a puritánusok nézeteivel: nem ismerjük az okokat, amiért csak 1653 nyarán indult haza családjával Erdélybe; nem tudjuk pontosan, hány részt készített el az Enciklopédiából Hollandiában, és milyen körülmények között kezdte el kinyomatását; nem ismerjük az Enciklopédia belső felépítésének eredeti tervét sem (a szakirodalomban van olyan vélemény, mely szerint a jelenlegi rövid VIII. és IX. rész helyén olyan nagy terjedelmű résznek kellett volna következnie, mely a VI–VII. részben tárgyalt elméleti természettudományok ipari-mezőgazdasági alkalmazását ölelte volna fel, ismertetve azokat a munkaeszközöket és műszereket, melyeket e tudományok gyakorlati alkalmazása során az akkori tudomány és technika igénybe vett, s talán azokat a legfontosabb használati tárgyakat is, melyeket a fejlődő polgári manufaktúra előállított); azon is vitatkoznak: independens nézeteket vallott-e vagy presbiteriánus volt, ahogy maga állította a gyulafehérvári vitán, vagy hogy komoly volt-e II. Rákóczi György fenyegetése, hogy a „toronyból hányatja le“, ha mást mer tanítani, mint amit engedélyeztek; nem tudjuk, mi lett védekező iratainak sorsa, s mit tartalmazhattak; valószínű, hogy a fejedelem dühét anyja közbelépése csillapította le, s ezért nyerhette el kolozsvári állását 1656-ban. Itt ismét függöny ereszkedik a kutató szeme elé: hogyan élt, hol lakott, kik támogatták, kik támadták? Hogyan teltek élete utolsó, lázas tevékenységgel teljes évei? Hol van a sírja? Mi lett családjával? Megannyi kérdés, melyre talán sohasem kapunk pontos választ. Élete telve van megoldatlan, megoldhatatlan kérdésekkel. Valóban „rejtőzködő“ élet az övé.
A tények közötti helyes, azaz lényeges összefüggéseket kell tehát felderíteni, mert ezek az igazi tények, nem az elszórt adatok. Az összefüggések helyes feltárása azonban már a szemlélet kérdése, s a hozzá kapcsolódó módszeré. A köztudatban nagyrészt ma is töredezett Apáczai-kép él, melyet az egyes részadatokra támaszkodva alakítottunk ki: a nevelő, a tudós, az iskolaszervező, az első magyar enciklopédia szerzője, az anyanyelvű oktatás szorgalmazója, Descartes követője, az akadémia szervezésének sürgetője stb.
Ez természetesen mind igaz: mindezeken a részterületeken jelentőset alkotott Apáczai. Ő azonban több, nagyobb jelentősebb, mint ami e részletekből kiadódik. Erre csak akkor derülhet fény, ha a részletek elemzése nyomán eljutunk az egészhez, mert az egész több, mint a részletek összege. Az egész derít fényt a részletekre: felvillantja a magyarázó elvet, melytől függnek a részletek, mely összefüggő egésszé szervezi az életművet.
Természetes, hogy Apáczai polgári méltatói nem juthattak el e módszer döntő fontosságának felismeréséig. Ez magyarázza, hogy a részletekre alapozó Apáczai-képünkre hamis színek is kerültek: egyesek szemében minden eredetiség nélküli kompillátor, mások bizonyos „kultúrfölény“ bizonyítékát keresték az Enciklopédiában, volt olyan kutató, aki jobbágyellenességet olvasott ki a kolozsvári beköszöntő beszédből, s akadt olyan is, aki az „etikai nacionalizmus“ ősét kereste benne. Természetes, hogy utat vesztünk, ha csak a részletekre támaszkodva vonunk le általános konzekvenciákat, de nem keressük: mi a részlet szerepe az egészben. Ismeretes, hogy kolozsvári beszédében súlyos bírálatot mond azokról a jobbágyifjakról, akiket nem a tanulás vágya, hanem a nyomorúságtól való félelem kergetett az iskolák padjai közé. Ha ezt az adatot valaki kiszakítja az egész összefüggéséből, eljuthat a jobbágyellenesség feltételezéséig. Ám a következtetés hamis, mert e részlet jelentése csak az egész összefüggésében válik érthetővé, csak így fedhető fel igazi jelentése.
Mindebből természetesen következik, hogy ma, amikor az objektív körülmények lehetővé tették a tudományos kutatás módszerének megismerését és alkalmazását is, hitelesebb képet alkothatunk múltunk nagyjairól: rá tudunk tapintani a központi gondolatra, melynek alapján eljuthatunk Apáczai sajátos, eredeti gondolatrendszeréhez. Hogy erre a központi gondolatra, az egész életmű rendezőelvére rábukkanhassunk, Apáczainak a létre, az emberi élet egészére vonatkozó felfogásából, azaz filozófiai koncepciójából kell kiindulni. A döntő kérdés: eljutott-e Apáczai olyan felfogásig, mely a múlthoz viszonyítva alapvetően módosította a létre, az élet egészére vonatkozó álláspontot? Nézetünk szerint van Apáczai gondolatrendszerében olyan elem, mely a múlthoz viszonyítva minőségileg új fejezetet nyit a magyar filozófiai gondolkodás történetében: a dualizmus tételének elfogadása és következetesen végiggondolt alkalmazása a hazai viszonyokra.
Ismeretes, hogy mestere, Descartes, a létet két ellentétes, egymásból nem levezethető princípiummal, a szellemivel és az anyagival magyarázta. A francia polgárságnak ebben a kompromisszumos ideológiájában nagy lehetőségek rejtőztek: az anyagi világ jelenségeit ki lehetett vonni a teológia ellenőrzése alól, s a ráció számára szabaddá vált az út az anyag mozgástörvényeinek kutatására. Ha ugyanis a kétféle princípium nem vezethető le egymásból, akkor külön törvényszerűségeik vannak, amelyeket különböző módon kell feltárni: az anyagi világ jelenségeiben az ész az irányadó, a szellemi princípium (az ember és viszonyai) területén a hit az irányadó. Descartes hatására a természettudományok területén Apáczai is (mechanikus) materialista, a társadalomtudományok vonatkozásában pedig idealista nézeteket vallott. Ezen az alapon új szempontok szerint rendezhette át a tudományokat. Ismeretes, hogy gyulafehérvári beszédében kifejti: a jelenségekről kétféle úton szerezhetünk biztos ismereteket: az ész vagy a hit segítségével. Az anyagi világ jelenségeit illetően akkor igazodhatunk el, ha a rációhoz folyamodunk, mely a „dolgok természetét“ kutatja; az emberi élet jelenségeivel kapcsolatban pedig a biblia tanításai, vagyis a hit szava az irányadó. Az ész felszabadítása a teológia bilincseiből a természetkutatás terülétén – íme az új, amit Apáczai hozott a hazai gondolkodás történetébe! A rációt, egyelőre ezen a területen, ki kell vonni a teológia ellenőrzése alól, hogy megkötöttségek nélkül tevékenykedhessék! Ezzel Apáczai a gondolkodás első nagy korrekcióját végezte el hazai földön, S nemcsak elvégezte, de le is vonta minden konzekvenciáját.
Ez a korrekció elsősorban a tudományfelfogásban jelentett minőségi változást a múlthoz képest. Addig a tudományszemléletben – a természet jelenségeit illetően is – a hit szava volt az egyedüli tekintély. Apáczai szabad tevékenységi területet biztosít az észnek, amikor kijelenti: van emberi bölcsesség, mely a természet jelenségeit kutatja, és isteni bölcsesség, melynek terrénuma az emberi élet, a társadalom. Logikusan következik ebből, hogy az alapvető ismeretelméleti kérdésben is fordulatnak kellett bekövetkeznie: hogyan szerezhetünk biztos ismereteket, ismereteink megfelelnek-e a valóságnak vagy tévesek? A régi szemléletre épülő ismeretek nem biztosak, segítségükkel nem szerezhetünk megalapozott tudást. Az egész oktatási rendszert át kell tehát alakítani, ahol helyet kell kapniuk a hitre támaszkodó tudományok (etika, ökonómia, politika, jogtudomány és teológia) mellett a természet jelenségeit, azok tulajdonságait vizsgáló új tudományoknak is. Erre alapozva hirdeti meg az egész erdélyi oktatási rendszer átalakításának szükségszerűségét, mert másképp csak hamis ismereteket szerezhetünk a világról. Ez nemcsak új tárgyak beiktatását jelentette, de új szemlélet elfogadását is, mely a tudományok nagy csoportját szabadította meg a teológia gyámságától.
Persze az is világos, hogy sem Descartes-nál, sem Apáczainál nem merül fel tudatosan a teológiaellenesség gondolata. Ők csak korrekciót végeztek a korábbi istenhiten: az isten maga ruházta fel az embert a természet kutatására képes értelemmel, az embertől függ tehát, hogy éljen ezzel az adománnyal. Más szóval: hozzáidomították a korábbi istenképet a fejlődő polgárság igényeihez: kutassa bátran a természet jelenségeit, mert minden új felfedezés az isten dicsőségét szolgálja, hisz ő ruházta fel az embert ilyen képességgel. Az isten csak a hit igazságainak kutatását tiltotta meg, de a természeti törvényekét nem. Itt a kíváncsi emberi értelem szabadon tevékenykedhet, s éppen ez a képesség különbözteti meg az embert az állattól: „a bölcsesség vonzó erejét, szépségét és részeinek összhangját csak az emberi természet viseli homlokán“ – mondja Apáczai kolozsvári beszédében.
Ámde a tudományszemléletben bekövetkezett eme gyökeres változás fordulatot hozott az emberszemléletben, s talán éppen itt a legradikálisabbat. Ha a világról alkotott eddigi ismereteink hamisak, mert „a sok eleve való ítéletekkel félen fordíttattunk az igaznak megismerésétől“, akkor a legfontosabb feladat: „minden tudománybeli dolgokról ügyekezzünk kételkedni, valamelyeknek bizonytalanságok felől csak kevéssé gyanakodhatunk is“ – fogalmazza meg a korszerű ember belső portréját Apáczai az Enciklopédia első részében. A régi típusú diák, tudós, aki a memóriára támaszkodva, az elődök által felhalmozott ismeretek elraktározására fordította erejét, egy csapásra időszerűtlenné vált. A korszerűtlen, mert az életben nem hasznosítható ismereteket csak új módon gondolkodó fő tudta felcserélni használhatókkal. Olyan, aki a ráció szabad tevékenységére alapoz a tudományok egyik területén. Ez az emberről alkotott hagyományos felfogás gyökeres átalakítását feltételezte: a múltat szolgai módon követő embertípust fel kellett váltania a mérlegelő, a kereső, az új igazságokra törekvő tudós típusának. Ha a régi úton haladva nem juthatunk biztos ismeretekre, meg kell keresni azt az eszközt, amellyel helyes ítéleteket alkothatunk a jelenségekről. S itt van Apáczai gondolatrendszerében, emberfelfogásában is a legmodernebb vonás: mivel a dolgok tudatunktól függetlenül léteznek, csak akkor ismerhetők meg, ha magukat a jelenségeket tanulmányozzuk, s nem előítéletekkel közeledünk hozzájuk. Ezért nem véletlen, hogy ő az első magyar tudós, aki számára alapvető kérdéssé vált a logika tudománya, a helyes gondolkodás tudománya. S a korabeli viszonyok között a korszerű választ is megadta: a logika, amennyiben „forrása a természet“, képes a jelenségek valóságos arcának felfedésére. Az anyagi világ jelenségeit illetően a logikus gondolkodásról azt tanította, amit Bacon és Descartes: nem egyéb, mint a dolgok természetének megfelelő gondolkodás.
Apáczai gondolatrendszerének sarkalatos pontja a Descartes hatására visszavezethető isten-, ember- és tudomány-koncepció. Ez azonban csak kiindulási pont: eredetisége abban mutatkozik meg, hogy a „mások által feltalált igazságokat“ a hazai viszonyokra alkalmazta. S az alkalmazásban rendkívül fontos szerepe volt a hollandiai tanulmányút (1649–1653) tapasztalatainak. Itt két dolog lepte meg Apáczait: a holland ifjak anyanyelvükön tanulják a rációra épülő természettudományokat, továbbá, hogy Hollandia rendkívül gazdag, civilizált szabad állam, ahol jólétben él a lakosság. S e kettős élmény összekapcsolódott tudatában: azért erős, hatalmas, művelt a nép itt, mert vannak anyanyelvű iskolái, ahol az életben hasznosítható ismereteket tanítanak. Kézenfekvő hát a feladat: át kell szervezni az erdélyi közoktatást holland mintára, mert ez az elmaradottság felszámolásának biztos útja. Ezért válik számára életbevágó feladattá az Enciklopédia megszerkesztése: legyen miből tanulnia a hazai ifjúnak korszerűen gondolkozni! Ha ugyanis az isten ajándékozta meg az embert a természet kutatására képes ésszel, s ha ezen felül ez hozzájárul a hazai elmaradottság felszámolásához, akkor csak tőlünk függ, hogy éljünk a lehetőséggel: emelkedjünk az élen haladó népek sorába! S itt ismét aktuális elemre bukkanunk Apáczai gondolkozásában: a tudomány akkor érdemli meg e minősítést, ha hozzájárul a társadalom fejlődéséhez, ha elősegíti a nép jólétének emelését. A tudós akkor érdemli meg e nevet, ha tevékenységével hozzájárul a gyakorlat megváltoztatásához, az élet átalakításához.
Ebben az összefüggésben válik meg okolttá, hogy miért fordul olyan elkeseredetten terveinek kerékbetörői ellen: makacskodásukkal jóvátehetetlen kárt okoznak, mivel állandósítják a lemaradást, a „barbár“ viszonyokat. Aki pedig nem tud felzárkózni a fejlődés élén haladó népek mögé, elpusztul: „Teljesen elveszünk, ha még idejében észre nem vesszük magunkat“… „Szem nélkül a test a megtestesült sötétség, ész nélkül az ember oktalan állat” – kiáltja hallgatói felé kolozsvári beköszöntő beszédében. Az ész, ha helyesen alkalmazzák, képes a haladás biztosítására, a „rosszul kormányzott közügy“ megjavítására! S mindennek letéteményesei az iskolák: az alsó-, a középfokú iskolák és az akadémia. Logikus hát, hogy olyanoknak kell helyet kapniuk az iskolák padjai között, akik kiváló szellemi képességekkel rendelkeznek, de egyben a nagy erőfeszítéseket is képesek vállalni, hogy a régi tudományok mellett az újakat is elsajátítsák. Ezért nem valók az iskolákba azok a jobbágyifjak, akiket nem a tudomány szeretete, hanem a nyomorúság kergetett a tudomány házába: s ugyancsak ezért nem becsüli semmire a nemest sem, aki őseivel s nem saját képességeivel akar kitűnni: „…nem azokat tartom igazán nemeseknek, akik aranyláncot kötnek nyakukba, akik palotáik falait és előcsarnokait tisztességre emelkedett őseik képeivel díszítik, hanem azokat, akik igazi javakkal: valójában saját javaikkal akarják feldíszíteni önmagukat és hozzátartozóikat, vagyis műveltséggel, jó erkölccsel és ékesszólással… A szerencse ajándékai – mint az országok, városok, testi szépség – múlandók, de amit erény és munka szerzett, az maradandó. Ezt a vagyont nem pusztíthatja el sem vas, sem láng, sem rabló, sem mostoha idő.“
Íme az új értékrend, mellyel méri Apáczai kora emberét, s ezt a mértéket felfelé és lefelé egyaránt alkalmazza: a közösség javát szolgáló tudás ad rangot az embernek! Számára a tudomány a földi boldogságot is előkészítő eszköz, s ennek érvényesítése érdekében hajtott végre korrekciót kora emberszemléletén is. Ám nemcsak emberszemléletén, de a történelemszemléleten is. S ez különös erővel bizonyítja, hogy a mások által feltalált igazságokat alkotó módon alkalmazta. A hollandiai és hazai viszonyok összehasonlítása ugyanis szükségszerűen vetette fel számára a kérdést: mi a hazai elmaradottság oka? Ha egyebütt a „helyesen alkalmazott“ értelem a műveltség mellett jólétet is teremtett, az itthoni mostoha állapotok oka: nem fejlődhetett jó irányban az értelem. Következőleg a történelem folyamán azok a népek jutottak a fejlődés legmagasabb fokára, ahol biztosították a ráció helyes használatát. Az emberiség történetében azt kell hát figyelni: hol fejlődhetett helyesen az emberi és isteni bölcsesség, mert ez ad választ a kérdésre: honnan a fejlődésbeli különbség az egyes népek között? A gyulafehérvári beszéd nagy kultúrtörténeti áttekintése valójában Apáczai új történelemszemléletét tükrözi. Hallatlanul újszerű feladatra vállalkozik itt: bemutatni „a különböző tudományágaknak különböző népeknél való különböző művelését és fenntartását a világ kezdete óta“. Látszólag a hagyományos történelemszemlélet vonalán mozog: a bibliai teremtéstörténetből kiindulva kíséri nyomon a bölcsesség „korunkig való továbbfejlesztését“. Ámde hamar kiderül, hogy merőben új felfogást érvényesít: új isten- és emberkoncepcióját visszavetni a történelem egész menetére, s e rendező elv alapján veszi szemügyre az emberiség történetét. Apáczai istene a bűnbeesés után nem vonta meg teljesen támogatását az embertől: a gyulafehérvári beszédben kifejti, hogy ezután is birtokában maradt „a gondolkozás természetes képessége, melynél fogva érzékelésével, másvalaminek közvetítése nélkül, fel tudta fogni akár az önmagukban, akár okozatokként jelenvaló, érzékelhető dolgokat, még ha azok előbb ismeretlenek is voltak számára, a megfigyelés által és az érzékelés útján felfogott dolgokat és azoknak kezdeti fokon lévő ismeretét gondosan megjegyezte s emlékezetében tartotta, indukció által gondosan összevetette az érzékelés útján gyakran felfogott és megfigyelés útján emlékezetében tartott dolgokat, és ebből biztos következtetéseket vont le, végül pedig kísérlet által… ezeket a már biztos ismereteket gondosan és alaposon felülvizsgálta“. Így azután az isteni adományok közül „… a fennebb leírt módon valami kis részt, igen nagy fáradsággal, küszködéssel ugyan, de mégis visszaszerzett“, s utódait is „megtanította a legtöbb olyan dologra, amelyet maga talált fel“.
Az ember nem passzív tényező tehát a történelemben, mert megmaradt „kiváló értelmi képessége“, melynek segítségével kutathatta a dolgokat, s fejleszthette adottságait. Következőleg, elvileg minden nép számára megvolt a lehetőség arra, hogy a fejlődés magas fokára jusson. S hogy ez a lehetőség nem vált mindenütt valósággá, azért az ember a felelős: a háborúk pusztításai, az irigység, haszontalan civódások, amelyek nem élezték helyes irányban az értelmet, megakadályozták a tudományok s vele a jólét szüntelen fejlődését. Ezeket az emberi okokat kell tehát kiküszöbölni, s ki is küszöbölhetők. Itt mutatkozik meg a minőségi különbség a XVI. századi prédikátor és Apáczai felfogása között a nyomorúság, a bajok, az elmaradottság okait illetően. A prédikátor a török pusztításokat isten akaratára vezette vissza, aki így bünteti az embert bűneiért. A feladat tehát: „megutálni“ bűneinket, s az isten törvényei szerint élni, amelyeket a biblia tartalmaz. Ez a szigorú felfogás, amely természetesen a XVI. századi viszonyokat tükrözte, nem adott lehetőséget az ész szabad tevékenységére, hisz ez elsősorban a dogmák „érinthetetlensége“ szempontjából jelentett veszélyt. Az anyagi és szellemi szféra határozott elkülönítésével viszont lehetővé vált az ész aktivitása: az anyagi szférát illetően Apáczait belsőleg nem korlátozta az ortodox kálvini tanítás: az ember saját erejéből képtelen a jóra. Szerinte az ember „nagy fáradsággal visszaszerzett“ sok mindent az elveszett isteni adományokból, s fiait is megtanította „a legtöbb olyan dologra, amelyet ő talált fel“. A XVI. századi prédikátor befelé fordította az ember figyelmét: újjá kell születned, fordítsd erre energiádat! Apáczai már a külső világra figyel: fordítsd javait, az ész segítségével, saját hasznodra!
S az Apáczai-értékelés kulcskérdése szerintünk ez: az ő rendszerében jelentkezik először az erdélyi gondolkozás történetében, hogy sorsa alakulásán a saját erejéből képes munkálkodni az ember! S ez már filozófiai, ismeretelméleti kérdés: képes-e az ember, s milyen feltételek mellett arra, hogy a világról megalapozott ítéleteket szerezzen?
A Logikácska, meg különösen a beköszöntő beszédek tükrözik, hogy Apáczai úgy vélte: rátalált arra a módszerre, a gondolkozásnak arra a formájára, amely lehetővé teszi, hogy hiteles képet szerezzünk a jelenségekről, hogy megkülönböztessük az igaz véleményeket a hamisaktól. Az iskolák szükségességéről mondott kolozsvári beszédében így fogalmaz: „az ilyen iskolákban készítjük azon eszközöket, melyek által az Ádámban elveszett adományokat visszaszerezhetjük, már amennyire ez halandó és esendő életünkben lehetséges; azokat az eszközöket, melyek által felderülhet a bölcsesség régi fénye és lassanként újra felemelkedhetünk arra a méltóságra, amelyből egykor kicsöppentünk. Mert ha ismerjük a latin és görög nyelvet, akkor behatolhatunk a bölcsesség nagy mestereinek fáradságot igénylő műveibe. Gyönyörűséggel szemlélhetjük az igazságnak hol itt, hol ott felbukkanó építményeit és mindazokat a nagyszerű dolgokat, amelyeket a tudományokról érzékelés, tapasztalás, megfigyelés és indukció alapján írtak, és az utókorra hagytak. Mindezt Prometheus égből lopott tüzének, ti. a logikának segítségével meg is vizsgálhatjuk és hasznunkra fordíthatjuk“. Az „égből lopott tűz“, a logika, pedig „olyan tudomány, mely megtanít a dolgoknak közönséges tekinteteknek [=viszonyok] feltalálására és azoknak jól megítélésére“. A tanulás által nyújtott „legfőbb jó“ éppen az okok állandó kutatása és megtalálása – amint mondja ugyancsak a kolozsvári beköszöntőben.
A logika megtanít a dolgok okainak, összefüggéseinek, viszonylatainak feltalálására, s az iskola feladata, hogy ilyen gondolkozásra nevelje a diákot: ez az értelem helyes felhasználásának módja!
Mennyire modern, ma is érvényes nevelőelv! Ezért mondtuk fennebb, hogy a magyar gondolkozástörténet első nagy korrekciója Apáczai nevéhez fűződik: érvényesítette a korszerű tudományos gondolkozás módszerét, ismérveit – egyelőre ez anyagi világ jelenségeit illetően. S ennek az alapja: filozófiai koncepciójának elmozdulása, melynek következtében megváltozott az istenről, valamint az emberről és viszonyairól vallott felfogása is. A korabeli leghaladóbb filozófia hatására „félig“ maga is felszabadult a teológiai gondolkozás kötöttségeiből, s ezért hirdethette meg az egész szabadságharcát a természetkutatásban. Ebben áll modernsége, s minden egyéb (az Enciklopédia, az új iskolaszervezés, új tantárgyak, új embereszmény stb.) csak ennek a következménye. Ha Apáczai egyes tevékenységi területeit elszakítottan vesszük szemügyre, nem derül ki, hogy aktivitása összefügg gondolatrendszerének ezzel a lényeges mozzanatával: az új (polgári) módon gondolkozó ember új módon akar nevelni, élni, új viszonya van embertársaihoz, új felfogást alakít ki istenről, a történelem menetéről, a fejlődés és lemaradás okairól, az értékről. Ha az értelem helyes használata biztosítja a fejlődést minden nép életében, akkor a történelemben azok az uralkodók, közéleti férfiak a fontosak, akik hozzájárulnak ehhez, s azok az események kerülnek negatív megítélés alá, melyek hátráltatták ezt a folyamatot. Ezért gondolkozik Apáczai világtörténelmi távlatban: tudósok, művészek, írók, gondolkodók (pogányok és keresztények egyaránt) kerülnek előtérbe szemléletében.
Ezért siratja el drámai erejű szavakkal az alexandriai könyvtár pusztulását, ezért ítéli el a háborúkat, melyek jóvátehetetlen károkat okoztak. A fejlődés végtelen perspektíváit sejtette meg: az egymást váltó nemzedékek tovább folytatják az elődök munkáját, s újabb eredményekre jutnak! A fejlődésben nincs megállás: aki nem alkalmazkodik a gondolkozás korszerű igényeihez, elpusztul. Ő már határozottan hirdeti: akik „azt sugdossák…, hogy az ősök szokásain nem kell változtatni, azoknak tudniuk kellene, hogy az ősi szokáshoz való ragaszkodás semmi más, mint a tévedések káros belénk rögzítődése. Figyeljenek az ilyenek azokra a változásokra, amelyek napról napra szemünk láttára születnek mind a politikai és házi életben, mind az egyházban és másutt – az iskolában is“. Mi más lenne ez, mint a fejlődés dialektikus menetének megsejtése: ami egy adott korban időszerű volt, az újabb fejlődési szakaszban meghaladottá válik s a hozzá való ragaszkodás a haladás korlátjává lesz! Az utókor az így gondolkozókat, „akik haladásunkat készakarva akadályozzák, a pokolra fogja kívánni “.
Ma, amikor nemcsak a természet, de a társadalom jelenségeit illetően is parancsoló szükség a tudomány törvényszerűségeihez való igazodás, tisztelettel emlékezünk Apáczai Csere Jánosra, születésének 350. fordulóján. Ő sejtette meg először: a fejlődés az ember műve, s ebben döntő szerepe van a korszerű tudománynak.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 24. számában, 1975. június 13-án.