Az elkövetkező harminc évben az emberiségnek többet kell építenie, mint egész eddigi történelme során – állítják Lord Llewellyn-Davies és Peter Cowen építészek. F. Rafeiner hamburgi mérnök szintén harminc évben állapítja meg azt az időt, amely alatt az épületek számát meg kell kétszereznünk. S ha e szükséglet teljesítése a kapitalista világban esetleg megkérdőjelezhető, ahhoz nem fér kétség, hogy a szocialista társadalomban erre megvannak a reális lehetőségek, Ezt bizonyítja városaink és falvaink gyors ütemű fejlődése, az a tény, hogy az elmúlt huszonöt év folyamán hazánkban ipari célokra több légköbmétert építettünk be, mint amennyit örököltünk, ami viszont a lakásépítést illeti (ahol köztudomás szerint nagy a lemaradás), már a jelenlegi ötéves terv alatt több mint félmillió lakás fog épülni állami költségen, ami a jelenlegi városi lakásoknak körülbelül egynegyed része. S ha ez így van, akkor kétségtelenül érdemes ilyen nagy horderejű kérdésről beszélni. Már csak azért is, mert amit a következő harminc év alatt építeni fogunk, annak – legalábbis nagy részben – még száz-kétszáz év múlva is használhatónak kell lennie.
De hiszen elég sok szó esik az építészetről. Építészek és más szakemberek az építőtelepen, a tervezőintézetben, a szakegyletekben és legkülönbözőbb konferenciákon, a szaklapokban, sőt a hetilapok és napilapok hasábjain is mindennapi gondjaik között tudják az építészet kérdéseit.
S foglalkoznak építészettel a politikai vezetők a tervezés fő irányvonalainak megalapozásával. És építő bírálattal jelölik ki a feladatokat e téren. Csak éppen az érdekeltek, akiknek a részére építünk, éppen ők azok, akik nemigen hallatják szavukat. Pedig minket, szakembereket nagyon is érdekelne a véleményük. És szocialista rendszerünkben a véleménycserére nemcsak szükség van, de erre tág lehetőség is nyílik. Nálunk ismeretlen az a veszély – amely miatt például nyugatnémet és svájci kollégáink keseregnek –, hogy bizonyos csoportérdekek miatt a közérdekeket semmibe veszik, a „nagyközönség” pedig hiába nyilvánítja hozzászólását.
S akkor mégis miért lehet az, hogy munkánkban csak kismértékben igyekszik segítségünkre az érdekeltek véleménye-tanácsa?
Ennek bizonyára több oka van, melyek közül kettőt emelnénk ki. Az egyik az, hogy a véleménykutatást hiányosan sikerült megszerveznünk. Erre még visszatérnénk. A másik az – s most erről essék szó bővebben –, hogy „nyelvi nehézségeink” vannak. Nem értjük meg egymást kellőképpen.Persze a nyelvi nehézségeket nem is olyan könnyű áthidalni. Az építészetnek igen sokrétű funkcióköre van: hasznosnak kell lennie, azaz meg kell felelnie céljának, rendeltetésének: műszaki-tudományos kívánalmaknak kell eleget tennie, azaz állékonyságát az időjárás és az idő múlása sem szabad hogy befolyásolja; s végül – művészi igényeinket is ki kell hogy elégítse.
Az építészet logikus, tiszta gondolkodást, műszaki tudást, művészi tehetséget és mindezeken felül nagy-nagy gyakorlati tapasztalatot kíván meg művelőitől.
Az építész már sok ezer évvel ezelőtt, a rabszolgatartó társadalomban is különös megbecsülésnek örvendett. S a görög Kallikratész és Pheidiász nevének ragyogása nem homályosult el a mai napig – talán többen ismerik, mint a korabeli uralkodókét. Az a tény, hogy a népi építészet remekműveinek sok ezer névtelen alkotója nem rendelkezett még középiskolai végzettséggel sem, nem cáfolja a dialógus-igény jogosultságát. A megépítendő objektumok kivitelezéséhez szükséges műszaki tudást a sok száz éves tapasztalat biztosította, így a művészi tehetség éppen olyan erővel jelentkezhetett, mint a népművészet más ágaiban és a gyakorlat apóról fiúra szállva megsokszorozódott. De akinek az apja még minden igénynek megfelelő falusi házat tudott építeni, annak a fia városi házáról, amelyet más tervez és más épít fel, ma már – sajnos – épkézláb kritikát sem tud mondani, nemhogy annak építését helyesen irányíthatná. Valahol nagy szakadás történt. Szinte hihetetlen és mégis igaz, hogy a város, amely nem utolsósorban épületei lenyűgöző méreteivel, arányaival és szépségével vált valamely vidék lakosságának nagy részét magába tömörítő centrummá, a bekerülő falusit megfosztja építészi képességeitől. Példák erre a nyugati nagyvárosok slumjai, de sajnos, nálunk is (vidéki városainkban, a fővárosban, de még falun is) rengeteg nemrég épült vagy most épülő magánház nem felel meg rendeltetésének és esztétikailag is csapnivaló. Még jó, ha állékonyságuk kielégítő.
Hogyan lehetne segíteni ezen a helyzeten? Meglehet, könnyebb egy házat megépíteni, egy megfelelő hangulatú teret vagy helységet a gyakorlatban is megkomponálni, mint azt szavakban leírni, vagy megbírálni. Nem is beszélve az elgondolások rajzi kifejezéséről (amely bizony még sok szakembernek is nehézséget okoz!)
E téren igen érdekesek azok a kísérletek, amelyeket Párizsban folytattak 8-13 éves gyerekekkel. A célnak megfelelő méretű és alakú, könnyű (de szilárd) műanyaghab idomdarabokból a gyerekek kedvük szerint saját maguk alakíthatták ki környezetüket. S tették ezt rendkívül leleményesen és meglepő öntudatossággal. A kialakított teret pedig – céltudatosan és következetesen – az általuk elképzelt módon használták fel; fantáziájuk szárnyakat kapott és nyilvánvalóan más irányú (például zenei) alkotókészségüket is felfokozta.
A kísérletvezetők – Jeon Boris és Genevieve Hirschler – feltételezik (s nem indokolatlanul), hogy a felnőttek is hasonló módon viselkednének, ha környezetük formagazdagsága megfelelő lenne, ha urbánus életterük alapjában emberi kritériumok szerint épülne.
Amszterdamban Pieter van Leeuwen építész és munkacsoportja folytatott kísérleteket 7-15 éves fiatalokkal, akik egy 20×30 méter területen fekvő, 6 méter magas acélcső vázra különféle anyagokból játéklakrészeket építettek. Meglepő leleményességről, feltalálói készségről tettek tanúbizonyságot, a formákat, anyagokat, színeiket bámulatos érzékkel kezelték, alkotásaik változatosságukban messze fölülmúlták a szokványos tömbházaikat, a blokk-építkezések utánzatait. Talán érdemes volna felnőttekkel is kísérletezni?
El tudom képzelni, hogy az államnak s az egyéneiknek, de ugyanakkor az építészet fejlődésének is komoly hasznára válna, ha az állam bizonyos kísérleti telepeken nem véglegesített lakásokat adna át, hanem csak a tartóvázat, és csupán azokat a beszerelési munkáikat (víz, csatornázás, villany, fűtés, telefon stb. bevezetése) végezné el, amelyeket szakképzettség nélküliekre nem lehet rábízni.
Ha válaszfalakat, padlóburkolatot, tapétákat és sokféle „beépíthető” bútort, homlokzati elemeiket, ablakokat, ajtókat bocsátanának rendelkezésükre, a leendő lakók nyilván ízlésüknek és szükségleteikneik megfelelően rendezkednének be. S ez lenne az igazi véleménykutatás!
Ha pedig mégsem vezetne célra az ilyenszerű kísérlet (vagy maguk a lakók tartanák szükségesnek, mivel az idők folyamán az igények is megváltoznak), a kialakított lakásokon bármikor lehet változtatni, hiszen az utólagosan beépített szerkezeteknek nincsen tartószerepük.
Amikor arra készülünk, hogy a meglevő lakásállományt megkétszerezzük, és legalább száz évre szóló beruházásokat eszközöljünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az állandóan változó, növekvő szükségletet. Beláthatatlan, milyen igényei lesznek unokáinknak és dédunokáinknak.
Éppen ezért, ha nem akarjuk, hogy ők majd felrobbantani kényszerüljenek, amit mi most építünk (esetleg már hősz-huszonöt év múlva!), akkor feltétlenül át kell térnünk a vázas szerkezetekre, amelyeknél oszlopok, pillérek hordják a terhet és veszik fel a fellépő erőket, s mind a külső, mind a belső falakat csak önhordó könnyű szerkezetként kell elképzelnünk. Ennek pillanatnyilag még bizonyos műszaki és gazdasági akadályai vannak, de addig is, amíg az akadályok elhárítására lehetőség nyílik – legalább kísérleti telepeken – be kellene vezetni az említett „véleménykutatási” módszert.
Minden bizonnyal kitűnő módja volna az építész és a közvetlenül érdekeltek között elveszett kapcsolat újrafelvételének.
Megjelent A Hét II. évfolyama 49. számában, 1971. december 3-án.