Szerkesztő: Tulajdonképpen Szele Tamás (kiváló újságíró) véleményéről van szó Havas Henrik (céleb) lidérces Facebook-bejegyzésére. Mielőtt még kiderülne, hogy „kivel tartunk”, íme betűhíven a két bejegyzés. (Tudni kell, hogy nincs szó semmiféle bosszúról, Sz. T. nem volt H. H. tanítványa.) Tanulságosak a hozzászólások Havas bejegyzéséhez!
Szele Tamás
Hát kérem. Életem folyamán eleget harcoltam álhírekkel, politikai manipulációval, dezinformációval, de ilyent még sosem láttam. Ez egy olyan írás, amiben sikerült elérni, hogy nem a kötőszavak, de még a névelők sem igazak. És semmi értelme nincs is. Világos, hogy a szerző – Havas Henrik – úgy hazudik, mint a vízfolyás, egyszerűen minden mondatát meg tudom cáfolni, reggel majd meg is teszem.
Azt nem értem, ezt mi a nagyanyám piros viganója miatt kellett leírja. Ugyanis a világon semmi, azaz semmi haszna nincs ebből a tökéletes hazugságból. Se politikai, se anyagi. Ennek semmi értelme nem volt.
Kicsit félek attól, hogy ez az ember újságírókat tanított és talán tanít most is. Hát miféle kollégák lesznek belőlük, ha a mesterük ocsmányul és ok nélkül hazudik?
Vagy lehet, hogy a tisztelt Havas úr úgy gondolja, hogy mi, akik Biharkeresztestől pár kilométerre keletebbre születtünk – ide értendő ab ovo Arany János és Ady Endre is – nem olvasunk magyarul, nem is írunk, és szőrös, kődobáló emberevők vagyunk a neandervölgyi szinten megrekedve, tehát hazudhat, amit akar?
Nem, nem értem. Oda kell vágni, ez világos – de nem értem, erre mi szükség volt és miért.
Nem értem.
https://www.facebook.com/drhavashenrik/posts/pfbid02PAhPvcHhPmyg4k3C61RzpaQijenphvCWXNQCM6nxSRzs8biVPHvyhECowLkBw7jnl
Havas Henrik
TELEFONTÖRTÉNETEK VIII. AZ ELCSERÉLT, ÁRVA FIÚ
Pontosan emlékszem, hogy 1966 nyarán egy budai, zenés-táncos hajón ismerkedtünk meg Lillával, akiről nagyon gyorsan kiderült, hogy kolozsvári. Táncoltunk, aztán hazakísértem Kispestre a vendéglátó rokonokhoz, és közben csókolóztunk. Afféle nyári szerelem volt, és a budapesti találkozásnak volt folytatása is.
Egy barátommal másodikos gimnazista korunk óta nyaranta lehúztunk egy hónapot a pesterzsébeti motoröntvény gyárban. Nehéz volt a munka, de egyrészt én rengeteget tanultam, másrészt felnőtt bért kaptunk, így aztán miután eldöntöttük, hogy a bolgár tengerpartra megyünk csajozni, nem stoppoltunk, hanem az akkoriban luxusnak számító expresszvonatokkal utaztunk.
Módosítottuk az útitervet, indulás után 2-3 napot Lilláéknál vendégeskedünk. A papa építészmérnök, a mama orvos. A ház kifejezetten nagypolgári volt, a barátommal külön szobában aludhattunk. Lilla már az első éjszaka meglátogatott.
Kolozsvár 1966-ban egészen különleges hely volt számomra. A pályaudvaron óriási Ceausescu-kép fogadott, viszont a csónakázó-tónál ittam életem első kóláját, az egyik moziban Elvis Presley-filmet játszottak, Lilla papája minden nap elmotorozott a friss sörért. A harmadik nap estéjére bulit szervezett Lilla, egy tömbházban jöttünk össze 8-an, 10-en. Mi kibontottuk az unicumos üveget, de volt inni-és ennivaló bőven. Megkérdezték, hogy átjöhetne-e a szomszéd, aki kicsit idős már, túl van a 30-on, de ahhoz képest, hogy román, nagyon jófej. (Ja igen, elfelejtettem, hogy a társaságban végzős gimnazisták meg kezdő egyetemisták voltak.) Na, átjött a szomszédból a román, akiről csak annyit tudtam, hogy Securitate-tiszt. Ő is hozott magával valami italt. Egy ideig meg sem szólalt, de aztán kitalálta, hogy megvenné a zoknimat. ’66 nyarán Budapesten több helyen is lehetett kapni olyan zoknikat, amik az egyes futballklubok színében pompáztak. Rajtam természetesen lila-fehér zokni volt ,,Újpest” felirattal. A román srác tökéletes magyarsággal közölte velem, hogy bármennyi pénzt megad a zoknimért. Egy idő után beláttam, hogy ahogy telik az idő, romlanak az esélyeim, mert a Securitate-tiszt egyre többet ivott, és egyre agresszívebb lett. Aztán már a házigazda is könyörgött, hogy adjam el neki azt a kurv@ zoknit, nehogy harag legyen ebből. Abban maradtunk, hogy átmegyek a lakásába, ő ad egy új, tiszta zoknit, és én 1 doboz cigarettát kérek csak. Átmentünk az addig már meglehetősen részeg srác lakására. Amikor lehúztam a lila-fehér zoknit, elsírta magát, és megcsókolta. Egy fotelbe ültetett, aztán felkapcsolt egy állólámpát, aminek kék-sárga-piros színű ernyője volt. Valamit tekert a lámpaernyőn, és az egyszer csak piros-fehér-zöld lett. Kinyitotta a bárszekrényt, hogy igyunk egy korty whiskey-t. Az italokat kék-sárga-piros égők világították meg. Megnyomott egy gombot, és hirtelen piros-fehér-zöld lámpák gyulladtak meg, aztán megnyomott egy másik gombot, és a bárszekrény belseje gyakorlatilag megfordult. Eltűntek a román gyártmányú italok, a helyükre barackpálinka, Lánchíd konyak meg Éva vermut került. Nem hittem a szememnek, de ez volt a valóság. A srác elmondta, hogy nem tudja, mi történt a szüleivel, de 5-6 évesen árvaházba került, és új, román nevet kapott. Jótanuló gyerek volt, a Rendőrtiszti Főiskolán szerzett diplomát. Aztán elmesélte, hogy nemrég, pár hete ölte meg a 11. románt. A kolozsvári pályaudvaron a frissen besorozott román meg magyar srácok szokás szerint összeverekedtek, ő civilben figyelte a fejleményeket. Azt mesélte, hogy amikor az egyik magyar srácot leszúrták, akkor ő közvetlen közelről tarkón lőtte a román fiút. ,,Ennek se lesz következménye”- tette hozzá. A magyar származása titokban maradt, senki nem tudta, hogy az egész életét a gyűlölet határozta meg.
Hát, ez a történet már jó 60 éves, sohasem meséltem el, de éppen ma olvastam a Facebookon, hogyan segített egy román kamionoson egy magyar valahol az M5-ösön, és hogyan csodálkozott a román pilóta.
A képen: Nicolae Ceausescu
