Nem a duma teszi a szabadságharcost, csak a tettek számítanak, a tettek pedig magukért beszélnek. Egy jellemző idézet Orbán Viktor október 23-i beszédéből, amit újabb felhívásként vehetünk arra, hogy szavai súlyát a tettei mérlegére helyezzük. A miniszterelnök 1956 apropóján előadott üzenetében lényegében a Nyugatot és Ukrajnát állította be veszélyforrásként, a háborút elindító putyini Oroszországról rossz szót nem ejtett. Szerinte azzal, hogy Zelenszkij ukrán elnök meghívást kér a NATO-ba, annak a rémképe is felsejlik, hogy egyszer csak megint szláv csapatok állomásoznak hazánkban.
Ugorjunk vissza nem sokat, csupán bő három hónapot az időben! Júliusban a washingtoni NATO-csúcson egyhangú határozatban mondták ki, hogy Ukrajna euroatlanti integrációja, így a védelmi szövetséghez való csatlakozása visszafordíthatatlan. A tagországok megingathatatlan támogatásukról biztosították háborús erőfeszítéseiben az agressziót elszenvedő országot. Orbán Viktor tehát elkötelezte magát Ukrajna majdani NATO-tagsága és az ország háborús erőfeszítéseinek támogatása mellett.
A szövetség nem csatolt az állásfoglalásához menetrendet, vagyis nem tett olyan felelőtlen ígéretet, hogy a háború lezárulta előtt a sorai közé fogadja Ukrajnát. Ám a lényegen ez mit sem változtat. Orbán Viktor úgy hergelte Ukrajna NATO-tagsága ellen a híveit, hogy közben a kormánya nevében már – csatlakozási határidő megjelölése nélkül, de – jóváhagyta az ország meghívását. A folyamat visszafordíthatatlan.
Putyin háborújánál nem kell erősebb bizonyíték arra, hogy ostobaság Moszkva biztonsági garanciáiban bízni, a birodalom terjeszkedésétől csak a NATO-tagság óv meg. Svédország és Finnország csatlakozása sem volt visszafordítható, hiába erőlködött oly sokáig a magyar miniszterelnök. Aki a politikai cinizmus fekete öves harcosaként most, október 23-án is csak dumált, bohócot csinálva a hallgatóságából.
