S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
(Nagy László: Ki viszi át a szerelmet)
Hodász András megrázó írása a Szemlélek blogon annyi dimenziót nyit ki, az ismert katolikus pap történetének annyi leágazása van, hogy hirtelen nem is tudom, merre induljak el. Talán a harag, az erőszak, az indulatkezelési problémák útvesztőjében érdemes egy kicsit bolyongani, hátha mutatja valahol a halvány fény a kiutat. Az erőszak jelenléte mostanában mintha nemcsak az elvont, hanem a fizikai valójában is egyre erőteljesebb lenne tágabb és szűkebb környezetünkben. A szomszédunkban dúló háború a legszélsőségesebb példa, ám itthon, egyszerű járókelőként is mind gyakrabban találkozni a társadalmi lecsúszás tüneteként zavartan viselkedő, az agresszió kitörésének határán billegő embertársainkkal.
De vissza Hodász Andráshoz, aki egy talán saját maga számára is váratlan indulati reakció nyomán tárta a nyilvánosság elé, hogy gyermekkorában zaklatta egy pap! Egyszerre lehangoló és vérlázító az ő esetén keresztül is azzal szembesülni, hogy az áldozatok – legyen szó családon belüli erőszakról, szexuális visszaélésről – sokszor (legtöbbször?) mennyire egyedül vannak és maradnak, mennyire hiányzik a segítség, az együttérzés. Sajnos a katolikus egyház első reakciójából sem az empátia süt, ám bőven van lehetőség a korrekcióra, ez a történet aligha áll meg itt.
Cinikusan lehetne azt is mondani, hogy Hodász András a krisztusi béketűrés jegyében tartsa oda a másik orcáját is, ám úgy érzem, legkevésbé a személyes elégtétel vágya, ami mozgatja. Hiszen eleve egy sorstársa, a molesztált, igazságot kereső, majd zaklatásért frissen elítélt Pető Attila ügyében emelt szót. Ami megtörtént, nem tehető semmissé, a gonosz ellen elsősorban azért kell küzdeni, hogy mások ne essenek az áldozatául. Bántalmazottak generációi szereztek rutint mifelénk hallgatásban, elfojtásban, hiába: ez nem hoz igazi megnyugvást. Végső soron az indulat elfojtása is indulatkezelési probléma.
Az igazságtalanság érzetétől olykor évtizedek óta gyötört áldozatot a részvétlenség, a hibáztatás vagy akár csak a bagatellizálás gesztusai provokálják, s néha elpattan a húr. Ami akár újabb traumához, nyilvános megszégyenüléshez vezethet. A jogos haragnak azonban valahogy utat kell törnie magának, ha elmarad az elégtétel.
Fontos lenne, hogy képesek legyünk megkülönböztetni az áldozat indulatát az öncélú vagy ártó erőszaktól, amelynek a zaklatás, az abúzus az egyik leggyalázatosabb formája. A valóságon túlinak is nevezett világban, ahol az örök értékek és erények is relativizálódnak, ahol Szabó Lőrinccel szólva: az igazság idegállapot vagy megfogalmazás, nem mindig sikerül elválasztani elkövetőt és áldozatot, bűnt és erényt, rosszat és jót. Ideje lázadni ez ellen.
Hiszen Hodász András kiállása is azt üzeni: ideje van a beszédnek, ideje a gyógyításnak.
