alkalmából tartott állami díszünnepségen a Múzeumkertben 2024. március 15-én. (MTI/Máthé Zoltán)
Más korszak, más műfaj, más helyzet; mégis, az 1998-as választási kampány Horn Gyula és Orbán Viktor közötti vitáját idézte fel bennem az idei március 15. Akkor a még ereje teljében lévő és abszolút esélyesnek számító, rutinos szocialista miniszterelnök mérkőzött meg fiatal kihívójával, és függetlenül attól, hogy ki mit gondolt az érveikről, a többség a múlt és a jelen összecsapásaként látta a vitát. Ettől még kis szerencsével a Horn vezette koalíció akár meg is nyerhette volna azt a választást, de, mint tudjuk, nem így történt.
Orbán Viktor pusztán az életkorát tekintve ma sem számít idős politikusnak, pártja pedig a lemorzsolódó szavazók ellenére még mindig a közelgő európai parlamenti választás toronymagas esélyese, ám az ünnep alkalmával elmondott beszéde egy önismétlésekre hagyatkozó, az újdonságot fenyegetőzéssel helyettesítő vezető képét mutatta. Egy menthetetlenül korszerűtlen és unalmas miniszterelnököt láttunk, akinek nincs érdemi mondanivalója az országot valóban feszítő problémákról, s akitől így ezekre már megoldást sem érdemes várnunk. Otrombaságában a legkevésbé sem az erőt, inkább a félelmet éreztem: mi lesz, ha a kegyelmi botránnyal elindult folyamatot nem tudja megfékezni? Mi lesz, ha a szokásos hatalomtechnikai trükkök, unásig ismert propaganda-mutatványok most mégsem működnek?
A nyeretlen kétévesként színpadra lépett Magyar Péter nem csupán az érdeklődés tekintetében verte meg saját pályáján a kormányfőt; a friss mondanivaló a döntő elem, mint volt a ‘98-as Orbánnál. Amit mondott, abban kevés újdonság volt az ellenzéktől már hallottakhoz képest, a kormányfő szövegével ellentétben viszont korszerű, érvényes. Az, hogy ebből mi következik, talány. De hogy országos az érdeklődés az iránt, hogy mi lesz a folytatás, abban biztos vagyok.
A király még a (telj)hatalma csúcsán trónol, ide-oda rakosgatja a bábfiguráit, és suhogtatja a varázspálcát, ami eddig oly sokszor segített neki. Hiába azonban a valójában az elbizonytalanodottaknak címzett fenyegetés, úgy érzem, a legelkötelezettebb híveket leszámítva mindenkiben, még a saját táborában lévőkben is tanyát vert a kétely: a közelmúlt után az övé a jövő is?
