
Kedden lesz négy éve, hogy Putyin elindította különleges katonai műveletnek nevezett háborúját Ukrajna ellen a területrabláson túl azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a nyugati integrációban gondolkodó kijevi vezetést. Ami azóta történt, annak újbóli igazolása, hogy minden elhúzódó háború egy kudarcba fulladt villámháborús erőfeszítés kínkeserves folytatása.
Négy év! Eddig tartott például az amerikai polgárháború, de az első világháború (a nagy háború) is csak néhány hónappal volt hosszabb. De ennyi sem kellett a Vörös Hadseregnek, hogy Moszkva alól Berlinig űzze a náci Németország seregét! Különös belegondolni a történelmi példákba. Segítenek abban, hogy meglássuk Putyin háborújának abszurditását, értelmetlenségét.
Négy éve néhány kelet-ukrajnai megye elfoglalásáért zajlik a vérontás, az oroszok által „felszabadítani” kiszemelt terület mára holdbéli tájként festhet; felfoghatatlan szenvedés, áldozat és (mindkét oldalon) óriási gazdasági kár a konfliktus „eredménye”. A krónikások 2014-re, a Krím annektálására teszik a háború igazi kezdetét, de mindannyian tudjuk, hogy valami minőségileg más kezdődött négy éve. Olyasvalami, amire Európában 1945 óta nem volt példa; ami alapvetően kérdőjelezi meg a szerződéseken, nemzetközi jogon és az egyenlő szuverenitás elvén alapuló világrendet. Amely messze nem volt tökéletes, az értékekre való hivatkozás oly gyakran volt fülsüketítően hamis. S bizony, abban a globális sakkjátszmában, amelynek Ukrajna a tétje, sem a Nyugat, sem az aktuális kijevi vezetés (a nyugati támogatások megcsapolása botrány, a szenvedő ukrán nép elleni gaztett) nem játszott mindig tiszta lapokkal. De semmi sem igazolhatja a moszkvai elit birodalmi gondolkodásából fakadó agressziót, népirtást!
Ha egyetlen tanulságot kell megfogalmazni a háború kapcsán – már azon túl, hogy: Ruszkik, haza! –, az roppant kiábrándító: a külvilág hamar megszokja a távoli frontról érkező szörnyű híreket. A politika pedig mások szenvedéséből is kampányfegyvert kovácsol. A Fidesz a második választást próbálja megnyerni háborús riogatással, az ellenfelét lényegében azzal vádolva, hogy mészárszékre küldené a magyar fiatalokat. Persze négy év alatt az állampárt háborús kommunikációja hosszabb utat tett meg, mint az oroszok a fronton. A kormány Ukrajna uniós csatlakozásának sürgetőjéből a folyamat blokkolójává, narratívájában Zelenszkij Nagy Imréből a magyarokat riogató plakátarccá, Kijev áldozatból ellenséggé lett. Az elmúlt napokban az ukrán energiarendszert pusztító putyini műveletben Orbán Viktor mintha megnyitotta volna a nyugati frontot.
Az ukrán háborúnak egyelőre nem látni a végét, az irtózatos veszteségek egyik felet sem látszanak megtörni; az egyetlen jó hír, hogy négy év alatt – retorikai fenyegetés ide vagy oda – nem lépett túl a konfliktus a regionális háború keretein. Nem kopogtat az ajtón a harmadik világháború, hiába sokkol ezzel a propaganda.
Nem túl szívderítő, de a sejtés az eltelt négy évben tudássá szilárdult: látjuk, kinek az oldalán áll, kinek a függésében vergődik Orbán és rendszere. Ebből sem kellene még négy év.