A csorbítatlan (nemzet)állami szuverenitás olyan, mint propagandista szerint a független újságírás: nem létezik. Az, hogy sok tollforgató el sem tudja képzelni az autonóm (szuverén) szakmai létezést, nemcsak az ő problémájuk, de ennek az írásnak nem ez a témája.
A szuverenitás az orbáni politika kulcsfogalma, ezért érdemes konkrét példák, a gyakorlat alapján megvizsgálni, mennyiben hiteles az erre való szüntelen hivatkozás. Természetesen egy ország önrendelkezését eleve korlátozzák nemzetközi szerződések, különösen azok, amelyek valamilyen szövetségi rendszerhez kötik. Ilyenkor azonban önkéntes, a nemzeti érdekeket is mérlegre tevő döntés alapján korlátoz, illetve gyakorol közösen másokkal egyes állami jogköröket a szerződő fél. Mint Magyarország az Európai Unió esetében. Amely szervezet nem birodalom, de több államok laza együttműködésénél.
Feltűnő, hogy az Orbán-kormány az ország szuverenitását, annak védelmét mindig csak Nyugat felé fordulva hangsúlyozza, veszedelmet csak onnan tapasztal. Mintha kizárólag a papíron szövetségesnek számító országokkal, szervezetekkel állna konfliktusban. A barátok pedig vagy a nyugati világ kisebbségéhez vagy máshova tartoznak, rossz esetben kifejezetten a Nyugat ellenségei. A törekvés, hogy a szövetségi rendszereken kívüli erőközpontokkal is jó kapcsolatokat ápoljon az ország, elsősorban gazdasági téren, a mozgásteret növeli, a nyugati világban is természetes, ám a Fidesz jócskán túllép ezen, amikor egyre kevésbé titkoltan politikai mintákat is keres arrafelé.
Könnyen leleplezhető az orbáni hatalom aszimmetrikus szuverenitásfelfogásának hamissága. Nyilvánvaló a kettős mérce jelenléte: minden nyugati bírálatot a nemzeti önrendelkezés elleni támadásként kezel, s a legrosszabb szélsőjobb hagyományt követve az ellenzéket lényegében idegen érdekek kiszolgálójának, vagyis nemzetárulónak, a szuverenitás alá ásójának tekint. Csakhogy maga is rutinszerűen avatkozik be több környező, balkáni ország belpolitikai ügyeibe, a rendszerhez kötődő bank még a francia szélsőjobb elnökjelölt kampányát is hitelezi.
Ellentmondásos az is, hogy a miniszterelnök azért nem tartja szuverén államnak Ukrajnát, mert a Nyugattól kapott fegyverekkel védekezik az agresszor ellen; a magyar kormány eközben az EU-tól várja a pedagógusok méltó bérezéséhez hiányzó forrást. Ennél érdekesebb, hogy miközben a szuverenitás bajnokaként harcosan és büszkén elutasít mindenfajta gyarmati, félgyarmati függést, a politikája sokszor éppen az efféle kötelékek szorosabbra fonását eredményezi.
A német autóiparnak tett gesztusok, de különösen az orosz energiafüggőség lazításának nyilvánvaló szabotálása olyan kényszerpályán tartják az országot, amely szűkíti a kormány mozgásterét. Paradox módon azzal, hogy vonakodva vagy egyáltalán nem akar a hatalom eleget tenni a jogállamisági elvárásoknak az uniós pénzcsap megnyitása érdekében, önmagát szorítja sarokba. Friss EU-s pénzek híján csak felárral jut hozzá az ország finanszírozásához szükséges forrásokhoz, ami korlátozza a pénzügyi, gazdasági mozgásteret.
Az öngyarmatosítás legfrissebb példája az ország felkínálása a kínai akkumulátoriparnak. Itt sem az a baj, hogy a kormány benevez ebbe a versenybe; a mértékvesztés, az ész nélküli igyekezet, a mindent egy lapra feltevő kockázatos stratégia, a természeti erőforrások veszélyeztetése az, ami nem egy felelős, szuverén kormányzatról árulkodik. A Direkt36 tényfeltáró anyaga már egy olyan tervet mutat be, amely hazánkat a kínai vegyi anyagok európai logisztikai központjává tenné; egyelőre bizonytalan ennek megvalósítása. Mindenesetre a csecsemők is tudják, hogy Kína a világ gazdasági gyarmatosításában Amerika legfőbb versenytársa. Mintha ezzel a ténnyel, az ebből fakadó kockázatokkal nem törődne a kormány.
A nemzeti helyébe lépett orbáni szuverenitás lényege egyszerűen összefoglalható: övék az ország, ők bocsátják áruba.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 26. számának (június 30. – július 6.) nyomtatott változata.
