Az ujságírás, azt mondják, nem irodalom, mert pusztán mulandó napi igényeket elégít ki, hiányzik belőle a maradandóság kritériuma, eleve lemond a halhatatlanságról, nem tarthat tehát arra sem igényt, hogy az irodalomtörténész, az irodalmi halhatatlanság ügyvivője, számontartsa és a jövendő részére konzerválja.
Vasárnap délelőtt, mikor a nagy pesti hagyományokhoz híven, a kávéházban végigolvasom mind a lapokat, amelyeket a pincér figyelme elém hordott, olyan melankólia fog el, mint ugyancsak vasárnap délelőttönkint, tavasz vége felé, mikor kint sétálok a szabadban és látom, hogy hullatják el a gyümölcsfák rövidéletű, szép virágukat. Nincs az az ősz a szőlőhegyen, vagy az az etruszk temetőváros Itáliában, amely annyira az enyészetet juttatná eszembe, mint a vasárnapi ujságok. Mennyi gondolat, ötlet, tudás, mennyi szerencsésen megfogalmazott ritka mondat tűnik itt a semmibe – mert hétfőn ez a sok tudás és művészet már a kutyának se kell.
A színész és a táncos művészetében van valami olyan tragikusan mulandó, mint az ujságíróéban. De íme: a színész és a táncos művészetének művészet-voltát senki sem vonta kétségbe azért, mert alkotása nem maradandó, még annyira sem, mint az ujságíróé, akinek munkáit a kutató mégis megtalálhatja, bár nagyon poros állapotban, a könyvtárakban; – sőt az újabban komoly tudománnyá fejlődött színháztörténet gondoskodik róla, hogy a színház nagyjaiból mentse, ami menthető az utókor számára. Senki sem fogja kétségbevonni, hogy az a megborzongás, az a „thrill”, amely a nagy színészek játékának élvezése közben átfut rajtunk, embervoltunk legértékesebb megrendülései közé tartozik, jóllehet csak pillanatnyi és többé talán meg nem ismételhető jelenség volt, ami kiváltotta, egy hanghordozás, egy mozdulat. De pillanatnyisága és azután teljes elmúlása csak mélyíti az élmény kontúrjait. Hát akkor mi jogon bánunk mostohán az ujságcikkel, amely aktualitása pillanatában esetleg éppoly megrendülést vált ki belőlünk?
És ehhez gondoljuk hozzá még azt is, hogy minálunk az ujságírásnak kiváltképpen fontos irodalmi szerepe és hagyománya van, sokkal inkább, mint a legtöbb külföldi országban. Legnagyobb neveink és történelmünk legnagyobb eseményei összefüggnek valahogy az ujságírással. Az időszaki sajtó megteremtése nálunk II. Rákóczi Ferenc nevéhez fűződik, az ő hadjáratainak eseményeit volt hivatva mindenkinek tudtára adni Esterházy Antal kuruc tábornok Mercurius Hungaricusa 1705-ben. A XVIII. század végén, mikor a magyar szellem hosszú álmából új életre ébredt, az akkor keletkező magyar lapok, Ráth Mátyás, Kultsár István és társaik ujságjai igen nagy, egészében még fel nem mért szerepet játszottak a nemzeti eszmélkedésben. A XIX. században jóformán minden nagy emberünk ujságírással is foglalkozott: Kossuth Lajos legjobb írásai a Pesti Hírlapban megjelent cikkei, Széchenyi István gróf a napisajtó hasábjain hadakozott Kossuth Lajos ellen, Arany János a nép számára való lapot szerkesztett, Kemény Zsigmond a szabadságharc után, mint a Pesti Napló szerkesztője önt lelket a nemzet passzív ellenállásába, ujságírók legnagyobb elbeszélőink, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán és azóta Ambrus Zoltán, Herczeg Ferenc, Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor és annyi más, legjobb neveink.
Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a magyar ujság – ezt igazán minden nemzeti elfogultság nélkül megállapíthatjuk – irodalmi szempontból magasabb nívójú, mint az angol, francia, olasz, amerikai. Amivel nem azt akarjuk mondani, hogy a magyar ujság, mint ujság jobb a nyugatiaknál. Lehet, hogy hírszolgáltatása kevésbé fürge, külpolitikai és közgazdasági tájékozottsága nem olyan messzemenő, mint az övék. De a magyar sajtó a külföldi lapok mennyi rossz tulajdonságától ment! A francia ujságok, az előkelő kitűnő reggeli lapokat nem számítva, jóformán csak reportaget tartalmaznak, külpolitikai részük elfogult, sokszor hisztérikus, akármiről van szó, mindíg éppen uszít valami ellen, a tömegszenvedélyeket szolgálja ki. Még különösebb érzés olasz ujságot olvasni. Végtére mi magyarok is tüzesvérűek vagyunk vagy mi; de hol van a mi tüzes vérünk egy olasz ujságíróétól? Az olasz ujságíró mindíg eksztázisban ujjong és mindíg van oka rá. De mindez semmi az angol ujságokhoz képest. Az angol ujságok nagyrésze óriásira duzzadt vasárnapi gyermekmelléklet. Közli a királyi család minden egyes tagjának minden egyes mozdulatát, közli a társaság fontosabb eseményeit, közli, hogy miben volt a menyasszony és mit érzett a vőlegény. Néha nagy emberekről, művészekről és tudósokról is ír, de csak „emberi érdekességű” (human interest) dolgokat, tehát hogy hogyan golfozik és mit szeret reggelizni. Közölnek azonkívül beküldött leveleket is, amelyekben az előfizető megkérdi, vajjon másnak a kiskutyája is szokott-e fütyülni, mint az övé – a világeseményeket pedig néhány sorban intézik el.
Nálunk minden valahogy irodalmibb. Jellemző, hogy a magyar lapokban mennyivel több névvel jelzett cikk van, ami már magában is a lap, az ujságírók és a közönség nagyobb irodalmi becsvágyát mutatja. A magyar ujság szépirodalmi anyagban, tárcában, krokiban, színes, lírai elmefuttatásban, versben még az olasz ujságnál is gazdagabb, pedig az olasz lapok a politikai diszkusszió hiánya miatt kénytelenek nagy mennyiségű irodalmi anyagot hozni.
Annyira irodalmiak a mi lapjaink, hogy szinte már veszedelmesek is a könyvirodalom számára.
Nem tudjuk tehát elfogadni azt az álláspontot, amely az ujságírást kirekeszti az irodalom történetéből. Az esztétikai értékelés szempontjából sem fogadhatjuk el, mert az ujságírás bizonyos területein a multban is és napjainkban is feltétlen íróművészetet láthatunk munkában. És nem fogadhatjuk el azért sem, mert az irodalomtörténésznek az irodalmon keresztül a magyar társadalom tudattartalmát és szellemi életét kell megrajzolnia és ábrázolásában kevés jelenségre építhet annyira, mint az élet minden mozdulását hűségesen nyomon követő és sok tekintetben irányító ujságírásra.
1938
