Fónagy Iván A mágia és a titkos tudományok története című könyvéhez
Sok régi monda beszél elsüllyedt városokról, amelyek most a tenger fenekén fekszenek. Holdfényes éjszakákon néha lelátni a tengeralatti palotákra, márványterekre; és végzetes órán a tengermélyi harangok hangját is lehet hallani.
Egy ilyen elsüllyedt várost hord magában minden ember. Szellemi téren a múlt századnak talán legnagyobb felfedezése az a felismerés, hogy vannak másféle emberek is, mint mi vagyunk. Nem úgy másfélék, mint amennyire nemzetek, fajták, felekezetek, kultúrák szerint különbözik az ember egymástól, hanem sokkal mélyebb, sokkal alapvetőbb másságok szerint. Ez a másfajta ember az, akit a tudomány sokáig primitív embernek nevezett, a mienktől teljesen elütő lelkiségét „primitív mentalitásnak”, „praelogikus gondolkozásnak”. Mert ennek a másfajta embernek a másvoltában a legmegdöbbentőbbek bizonyos gondolkozási sajátságok: legelemibb igazságok sem igazak a számára; az ő világában kétszer kettő öt lehet és egy dolog azonos lehet egy más dologgal ugyanakkor, amikor nem azonos önmagával. A „primitív” szóban van bizonyos lekicsinylés. A primitív ember „kezdet”-leges, tehát egy korábbi állomás a mai ember felé vezető hosszú és fáradságos úton. Feltételezi a fejlődés fogalmát: az emberek valamikor mind primitívek voltak és a ma élő primitív népek megrögződtek egy régebbi fejlődési fokon.
Ma már nem vagyunk teljesen bizonyosak ebben a fejlődési rendben. Sok tudós hajlandó azt gondolni, hogy az a bizonyos ember nem egy korábbi állapota a mai embernek, hanem csakugyan másfajta, mint ahogy egyik állatfaj különbözik a másiktól. A fejformája, alkata, agyberendezése is nagyon más lehetett. A ma uralkodó embertípus, a „homo faber”, a fúró-faragó eszközzel élő ember, és az a másik, amelynek oly kevés gyakorlati érzéke volt, de annál több érzéke, ösztöne titokzatos irányítások megértésére, a „homo divians” vagy „homo magus”. Nem kétséges többé, hogy ez a másfajta ember, aki egykor a föld ura volt, ha technikai szempontból és az ésszerű gondolkozás szempontjából nagyon kezdetleges is a mai, a történelmi emberhez képest, messze tökéletesebb más szempontokból; tudott olyan dolgokat, amelyeket mi nem merünk és nem akarunk tudni, mert tudásunk ellenkezésben áll ésszerű világrendünkkel és alapjaiban támadná meg azt.
Ez a másfajta ember nálunknál sokkal közvetlenebb összeköttetésben állt azzal a nem-emberi világgal, amelyet érzelmesen Természetnek, és nagyhangúan Kozmosznak szoktak nevezni. Sejtései, megérzései oly távolhatóak voltak, mint a magasrendű állatoké, azzal a plusszal, hogy amellett ember is volt: emlékezni tudott. És mert ember volt, a homo sapiens bizonyára számunkra ismeretlen módon befolyásolni is tudta a nem-emberi világot: mágus volt, varázsló.
Nemcsak mondák tanúskodnak erről, hanem az emberi ősvilág jó néhány fennmaradt csodája, alkotások, melyekről nem értjük ma már, hogyan hozhatta létre őket embererő, tovább a mai „primitív” és mágikus beállítású népek megmagyarázhatatlan képességei. A homo diviansot idővel legyőzte a homo faber, a mai emberiség őse: hiszen ügyesebb, szerszámai, fegyverei vannak – és főképp „reálisabb”, hozzá képest a homo divians álomvilágban él. A homo fabernek kellett győznie, mert erősebb benne a Wille zur Macht: hiszen világa egészen „e világról való”, céljai e világi célok, a földi országutak vándora akkor, amikor a másfajta ember tulajdon lelkének földalatti tavain evez.
A mágikus világ elpusztult, sokszor katasztrófaszerűen, invázió következtében, mint ahogyan az ásatások alapján ítélve Kréta szigetén történhetett, máshol elsorvadt, vagy tovább élt rabszolgasorban elszürkült, erőtlen fellah-életet, mint Közép- és Dél-Amerika indiánjai a spanyol conquista után. De a történelem egyik legkülönösebb vonása az, hogy semmi sem hal meg benne egészen. Csodálatos „survival”-ek, tovább élések és átütések vannak, régebbi kultúrák földalatti folyóként kanyarognak titokban, míg azután évszázadok vagy évezredek múlva ismét a napvilágra törnek.
A mágikus világ nem veszett el. Hogy hányszor, miben, hol törte át a racionális világ gátjait a történelem folyamán, nem az előszó feladata elmondani. Csak annyit: nem kell messzire mennünk – hiszen mindannyiunkban benne él. Bennünk él, mint meghatározhatatlan, de édes és erős nosztalgia, vágyódás az egészen más után, az ésszerű világ törvényeit megcáfoló nagy váratlanság, a csoda után.
Húnyt szemmel békésen futunk s mindig csodára vágy szívünk: a legjobb, amit nem tudunk, a legszebb, amit nem hiszünk. Gyermek- és fiatalkorában minden emberben újraélednek, ha csökevényesen is, a hajdani homo magus sejtései és borzongásai és ha később teljesen kivész is a lélekből a csodavárás, akkor következik be az, amit a pszichiátria „progressive Verödung der Persönlichkeit”-nek nevez, akkor válik az ember nyárspolgárrá; de boldogok azok, akik meg tudnak magukban őrizni az egykori fiúból vagy leányból, akik voltak, ha mást nem is, a vágyat a mágia után.
Fónagy István könyve azokról az imént említett „survival”-ekről és átütésekről beszél, amelyekben a homo divians az idők folyamán megjelent a homo faber élettörténetében. Mindazok a jelenségek, amelyek e könyv tárgyai, néha tragikus és megdöbbentő, néha bizony mulatságos kísérletek, hogy a másfajta ember világát visszaállítsák, hogy megtalálják újra az elveszített kapcsolatot a nem-emberi világ és a lélek mélyén szunnyadó nem-emberi, mert több-mint-emberi világ erőivel, kísérletek, hogy újraépítsék a nagy szivárványhidat, amely összeomlott az idők kezdetén.
Fónagy könyve önkéntes korlátozódás következtében nem beszél azokról a leghatalmasabb kísérletekről, melyeket vallásnak nevezünk – csak mintegy a melléktermékeket tárgyalja, azokat, melyeket a vallás „babonának” bélyegez meg. De a világ, amelyet felölel, még így is végtelenül gazdag és változatos. Évezredek, népek és emlékek végtelen labirintusán vezet át, tudós, és amellett könnyed és kellemes kalauzként. De talán illetlen volna dicsérni. Beszéljen a könyv magáért, s érje el kettős célját: furcsa és groteszk panorámáinak feltárásával mulattassa az olvasót, de ugyanakkor csendítse meg a harangot is, mely a lelkünk mélyén nyugvó elsüllyedt városra emlékeztet.
