Százhúsz éve született Szerb Antal (Budapest, 1901. május 1. – Balf, 1945. január 27.)
Milyen rettenetes, hogy amikor a neve felmerül, eszünkbe jut – azonnal a halála jut róla eszünkbe. Hogy a munkatáborban az egyik legműveltebb, legjobb tollú magyar irodalmárt nyilas őrök, suhancok verték agyon. Hogy mivé lett, mivé lehet az ember.
De arra is gondolunk, hogy még mennyit élhetett, mennyit írhatott, alkothatott volna ez a ragyogó szellem.
A legjobb, amit tehetünk: vissza a műveihez. Olyan meghatározó olvasmányokhoz, mint A magyar irodalom története (Helikon!) és A világirodalom története, az Utas és holdvilág, A Pendragon legenda, A királyné nyaklánca, a Szerelem a palackban, a Száz vers… az irodalmi tanulmányaihoz, cikkeihez…
Fontos, hogy ne csak őt ne felejtsük el, hanem a borzalmas kort sem, amely egyes megátalkodott elmék és cinikus politikusok képzeletében visszatérni készül.
A kezdetek
Budapesten született asszimilált zsidó családba, a Deák Ferenc utca 15. szám alatt. Szülei, Szerb Károly óragyáros, kereskedő és Herzfeld Elza 1900. augusztus 19-én Budapesten kötöttek házasságot. Édesapjával együtt 1907. december 20-án a római katolikus vallásra tért át (keresztapja Prohászka Ottokár volt!), és attól kezdve ebben a szellemben nevelték. Apja 1911 őszén a budapesti piarista gimnáziumba íratta be, ahol Sík Sándor tanította magyarra, és támogatta irodalmi ambícióit. Itt írta élete első verseit, novelláit, sőt felsős gimnazista korában esszé- és drámakísérletei is születtek. Utolsó gimnáziumi évében, 1918/1919-ben az iskolai önképzőkör elnöke volt.
A Magyarországi Tanácsköztársaság miatt csak 1919 őszén tette le az érettségi vizsgát, jeles eredménnyel, majd egy évet Grazban töltött, ahol klasszika-filológiát tanult. Ezután, 1920 szeptemberében iratkozott be a pesti egyetem bölcsészkarára, magyar–német szakra. Közben megtanult angolul és franciául is, és utolsó szigorlata, valamint a Kölcseyről írt értekezésének benyújtása után 1924. július 24-én doktorrá avatták. Egyetemi évei alatt kötött ismeretséget az önmagukat „Barabásoknak” nevező baráti kör tagjaival, amelyhez hozzá hasonló, fiatal, zsidó származású, katolikus irodalmárok tartoztak: Sárközi György, Juhász Vilmos, Faludi János, Szedő László (később Szeverin néven karmelita szerzetes), Szedő Mihály (később Dénes néven ferences szerzetes).
Húszéves sem volt, amikor a Nyugat 1921. februári száma – tehát száz évvel ezelőtt – egyszerre hat versét jelentette meg, majd kritikákat is írt a lapnak. Nemsokára a Napkelet című folyóirat is közölte írásait, majd az akkoriban szerveződő Minerva című tudományos, szellemtörténeti, arisztokratikus és reprezentatív jellegű folyóirat írógárdájához csatlakozott. A szerkesztőség 1926-ban teljes egészében közölte Kölcseyről írt doktori disszertációját. (Wikipédia – ugyanott olvasható a szócikk folytatása.)
Szemelvények
Szerb Antal első hat verse – Szerb Antal Kristóf név alatt – a Nyugat 1921. februári számában jelent meg. Álljon itt az első kettő. (A továbbiak címei: A lovag hazatérte, Hannibal esküvése, Az angol komédiás, Ballada.)
A TIZENHAT ÉVES
Jó fiú vagy.
Alagútakat már nem fúrsz a homokba,
Néha tornyokat látsz ledőlni estefelé
ha szemed dörzsölve túlvilágból
felkelsz a bükkfák alatt.
A park vaskapui zárvák az előírt óra után
és csolnakod nem táncolják körül
delfinek és könnyű angyalok.
Magányos eveződ alszik a hullámokon,
a tengeri démon arca néha sárgán feldereng.
Sötét utcákon bámulsz kőcímerekre,
a sarkon túl állnak a néma tornyok,
összerezzensz fegyveres őr előtt.
Tizenhat éves, a te szented mögött birodalmak hullanak alá,
éjszaka ijeszt a kályha egyszerre.
De nemsokára:
könnyű sarúkkal táncolsz gyárkémények ormán,
zászlókat bontasz országok felett,
tizenhat éves, ne hányd le a szemed
ha Aphrodite születésekor felcsillan
előtted a pikkelyeshátú tenger.
A TORONYŐR
Utolsó éber végső éjszakákon,
magas sötétből városnéző,
íme, toronyőr a nevem,
és fás korláton hajlok által.
Így állok minden éjjel.
Tornyom felett processziós éjszakát,
követ megint új éjprocesszió,
az örök körmenet,
mely gyászzászlókkal lobog le az égből.
Elöl csíráztatok, jönnek tavaszi éjek,
Utánlopózva éjszaka asszonya a nyárnak,
ki égre pásztorítja fel
a kutyacsillagot, amíg az őszi éjnek könnyei
letántorítják fájdalomba nyájak őrizőit,
majd ezt is barna unalommal,
hordóként hőfelhőket hengerítve,
a tél elűzi.
Csak éjszakáim járnak egyre már,
a nappalt elveszítettem vad ifjúéletemben, ó,
úgy élek én az éjszakában, mint vakond a föld alatt.
(mind a ketten jó pihentetők:
a föld belső sötétje és az éjszaka.)
Mi lett nem látni embereknek, látom én,
hallok, amire nincsenek fűlek,
tudom, amit nem szoktak tudni merni;
hajlok tornyomból, mely merev, néző a várost.
Az órák konganak felettem,
elsőbb: csikordulva ölelnek befelé a vaspántos kapuk,
meg újra kondul: dűllőng hozzám
kocsmagőzborostyánzottak éneke
éjfélkor látom a lepelt, a sírlakókon táncolót,
meg újra kondul: pázsitról magasló
holt csendkastélyon jönnek, töltvék félelemmel,
meg újra kondul: fáradott álomra mennek
egyetlen társaim: a csillagok,
meg újra kondul: messziről rézharsonás
új diadallal születik a holnap,
aranysisakos régi ellenségem,
akit legyőzők minden este,
és mindén reggel újra kél.
Itt állok utolsó egyedüli, néző a várost,
aki magára húzta már az éjszakát,
mert egy nagy bűn a város álma lent,
a virradatba félő:
csak én látok a takarók alá,
ahol a város bűnös teste fekszik
és én vigyázok,
mert tűz ugorhat szét a hideg éjszakából,
vagy éjben nedves vad mezőkön túlnan
tán átszakad a gát,
fekete, támadó, rossz ellenség jöhet,
vagy nem akarnak elfeküdni tán a sírlakók,
ha a harang már egyet integet.
De én vigyázok és a harangot kongatom,
végigsimítom vele a házaknak fahomlokát
és álmukban mosolyganak a házak.
Így kongatok fertályra-fertályt és órára-órát,
múlnak az éjek, a holdak, az évek,
a bűn mindegyre takaródzik
és mindég holnap követi a tegnapot,
(szegény kisemmis éjszakáim)
tornyomból le sohase járok,
mert felülről tudom az embereket
és nem jön a tűz vagy ár, vagy kénesőző éji égi háború,
itt állok utolsó, ki nézi a várost,
amíg egyszer a dolgomat elúnom,
fejjel ugrom alá egy éjszakán
és nem lesz senki, aki észrevenné.
*
Az 1941-ben befejezett A világirodalom története közvetlenül megírása után a háború – és a zsidótörvények, a zsidók üldöztetése miatt nem jelenhetett meg –, a világháború után a szovjet fejezet miatt okozott zavart, s csak 1957-ben jelenhetett meg teljes egészében.
“Amikor könyvem a nyilvánosság elé lép, nem tudom leküzdeni azt az érzést, hogy nekem is bocsánatot kell kérnem merészségemért, mint ahogy a régi szerzők tették. Merészségemért, amellyel arra vállalkoztam, hogy egyedül írom meg az egész világirodalom történetét. Megvallom, vállalkozásom engem is nem csekély szorongással töltött el; főképpen munkám elején. De amint előrehaladtam, fokozatosan valami megnyugvásféle fogott el. Írás közben jöttem rá ugyanis egy különös felfedezésre: arra, hogy a világirodalom nem is olyan nagy. Ha szigorúan csak azokat az alkotókat és alkotásokat vesszük számításba, akik és amelyek igazán világirodalmi jelentőségűek, a végtelennek látszó anyag megdöbbentően összezsugorodik. Az igazi világirodalom, azt lehetne mondani, elfér egy jól megválogatott magánkönyvtárban, kötetei elhelyezhetők egy nagyobb terjedelmű dolgozószoba falai mentén. Ha valaki kora ifjúságától kezdve, rendszeresen és foglalkozásszerűen olvas, nell’ mezzo, az emberélet útjának felére érve már el is olvasta a világirodalom jó részét, anélkül, hogy észrevette volna. Természetesen minden attól függ, mit értünk világirodalmon. A világirodalmat sokan úgy fogják fel, mint a nemzeti irodalmak összességét, ezért a magyar tudósok szívesebben használják a ,világirodalom’ szó helyett az ,egyetemes irodalom’ kifejezést. Én nem az egyetemes irodalom megírására vállalkoztam; a ,világirodalom’ szót eredeti értelmében használom. A szót Goethe vetette be a köztudatba. Goethe ezt mondta Eckermannak: “A nemzeti irodalom most nem mond sokat, most a világirodalom korszaka van soron és mindenkinek az irányban kell hatnia, hogy ez a korszak minél előbb bekövetkezzék”. Az idézetből látható, hogy Goethe világirodalmon olyan irodalmat értett, amely nemcsak egy nemzet, hanem az egész világ számára jelent valamit. Tehát világ-irodalmat nem cselekvő értelemben, nem azt az irodalmat, amelyet az egész világ ír, hanem szenvedő értelemben, azt az irodalmat, amelyet az egész világ számára írnak. A világirodalom azoknak a műveknek összessége, amelyek értékük vagy hatásuk révén, legalább is virtualiter, minden művelt nemzet számára mondtak valamit és el is jutottak minden művelt nemzethez. A világirodalom története az a folyamat, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek országhatárokon és évszázadokon átemelkedve megtermékenyítik és irányítják egymást. A világirodalom története élő összefüggés. (Szerb Antal: A világirodalom története. Előszó)
*
Magas színvonalon művelte Szerb Antal a publicisztikát is.
Újságírás és irodalom
… Minálunk az ujságírásnak kiváltképpen fontos irodalmi szerepe és hagyománya van, sokkal inkább, mint a legtöbb külföldi országban. Legnagyobb neveink és történelmünk legnagyobb eseményei összefüggnek valahogy az ujságírással. Az időszaki sajtó megteremtése nálunk II. Rákóczi Ferenc nevéhez fűződik, az ő hadjáratainak eseményeit volt hivatva mindenkinek tudtára adni Esterházy Antal kuruc tábornok Mercurius Hungaricusa 1705-ben. A XVIII. század végén, mikor a magyar szellem hosszú álmából új életre ébredt, az akkor keletkező magyar lapok, Ráth Mátyás, Kultsár István és társaik ujságjai igen nagy, egészében még fel nem mért szerepet játszottak a nemzeti eszmélkedésben. A XIX. században jóformán minden nagy emberünk ujságírással is foglalkozott: Kossuth Lajos legjobb írásai a Pesti Hírlapban megjelent cikkei, Széchenyi István gróf a napisajtó hasábjain hadakozott Kossuth Lajos ellen, Arany János a nép számára való lapot szerkesztett, Kemény Zsigmond a szabadságharc után, mint a Pesti Napló szerkesztője önt lelket a nemzet passzív ellenállásába, ujságírók legnagyobb elbeszélőink, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán és azóta Ambrus Zoltán, Herczeg Ferenc, Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor és annyi más, legjobb neveink. (…)
Nem tudjuk tehát elfogadni azt az álláspontot, amely az ujságírást kirekeszti az irodalom történetéből. Az esztétikai értékelés szempontjából sem fogadhatjuk el, mert az ujságírás bizonyos területein a multban is és napjainkban is feltétlen íróművészetet láthatunk munkában. És nem fogadhatjuk el azért sem, mert az irodalomtörténésznek az irodalmon keresztül a magyar társadalom tudattartalmát és szellemi életét kell megrajzolnia és ábrázolásában kevés jelenségre építhet annyira, mint az élet minden mozdulását hűségesen nyomon követő és sok tekintetben irányító ujságírásra.
(Újságírás és irodalom)
*
A szimbolikus idegen
Képzeljük el megint egyszer, hogy közénk jön a jeles Szimbolikus Idegen, gyakori vendégünk a XVIII. század óta, amikor még Bennszülött volt a neve és gyakran Otahaiti szigetéről érkezett. De lehet Marslakó is, amint a természettudományos múlt században volt szokásos. Akárhogy is nevezzük, számunkra most is csak egy fontos tulajdonsága van: hogy kívülről és meglepetve szemléli civilizációnkat és elfogulatlan véleményt mond róla, a „józan ész szavát”. A Szimbolikus Idegen az elmúlt két évszázadban általában két dolgon csodálkozott: a technika fejlődésén és az emberek gonosz, harcias ostobaságán. Az előbbi mitikus borzongással töltötte el, az utóbbi felháborította nemes szivét, mely a természet emlőjén nevelkedve humánus és pacifista volt. De tartani lehet attól, hogy az Írók, akik látogatását és véleményeit megörökítették, félreértették a Bennszülöttet és a Marslakót, kinek nyilván kifejezési nehézségekkel kellett megküzdenie, mikor gondolatait franciául vagy más kultúrnyelven tolmácsolta. Nem valószínű, hogy az Idegen olyannyira csodálkozott a technika vívmányain. Hiszen ezek olyan dolgok, melyek vágyképek formájában a legprimitívebb tudatokban is benne élnek. Aki valaha madarat látott, el tudja képzelni a repülőgépet és aki valaha félt a sötétben, megálmodta a villamos zseblámpát.
Az Idegen nem azon csodálkozott, hogy ezek a dolgok vannak, csak azon, hogy igazán vannak. Ami pedig az Idegen pacifizmusát illeti, arról jobb nem is beszélni. A legelmaradottabb bennszülöttek is megeszik egymást olykor, de a földnek, a világegyetemnek vagy az időnek bármely távoli pontjáról érkezett is az idegen, az emberek gyilkos szenvedélyeiben fel kell hogy ismerje a természet és a világegyetem egymást emésztő szörnyű erőinek kicsi paródiáját. Min csodálkozik tehát az Idegen? Értesüléseink szerint a regényolvasáson. Valaki leül vagy lefekszik egy lehetőleg zavartalan helyre és papírra vetett jelek segítségével tudomásul vesz
bizonyos sablon szerint lebonyolódó történeteket, melyekről tudja, hogy élejüktől végig hazugságok. Közben esetleg hagyja, hogy kifusson a tej vagy elmúljék a randevú ideje. Sőt még olyanok is akadnak állítólag, akik pénzt adnak az ilyesmiért Ez nem történik meg Otahaiti szigetén, sőt még a Marsban sem. Az Idegen megalapozott csodálkozással néz maga elé.
(Hétköznapok és csodák)
*
A pénz
“A pénz egyszerűen nem számít ott, ahol a lényeges dolgok számítanak. Pénz mindig kell hogy legyen, és ha az ember nem törődik vele, akkor van is mindig. Hogy mennyi és meddig és honnan, az egészen lényegtelen. Aminthogy minden lényegtelen, ami a pénzzel összefügg. Pénzért semmit sem kaphatsz, ami fontos, és amit pénzért kaphatsz, az esetleg életszükséglet, de nem fontos. Sosem az kerül pénzedbe, amiért igazán érdemes élni. Egy krajcárodba sem kerül, hogy szellemed be tudja fogadni a dolgok ezerféle nagyszerűségét, a tudományt… De a nyárspolgárok már oly régóta abból élnek, hogy ellátják egymást a lényegtelen és pénzbe kerülő dolgokkal, hogy már el is felejtették azokat a dolgokat, amik nem kerülnek pénzbe, és azt tartják lényegesnek, ami sokba kerül… A pénzt nem szabad tudomásul venni. El kell fogadni, mint a levegőt, amit az ember beszív, és nem kérdi, hogy honnan jött, ha nincs szaga.” (Utas és holdvilág)
*
Az Előszó mint utószó
Szerb Antal egyik utolsó írása az Előszó Fónagy Iván A mágia és a titkos tudományok története című könyvéhez. (A szerző A mágiát… huszonhárom évesen írta!)
Szellemi téren a múlt századnak talán legnagyobb felfedezése az a felismerés, hogy vannak másféle emberek is, mint mi vagyunk. Nem úgy másfélék, mint amennyire nemzetek, fajták, felekezetek, kultúrák szerint különbözik az ember egymástól, hanem sokkal mélyebb, sokkal alapvetőbb másságok szerint. Ez a másfajta ember az, akit a tudomány sokáig primitív embernek nevezett, a mienktől teljesen elütő lelkiségét „primitív mentalitásnak”, „praelogikus gondolkozásnak”. Mert ennek a másfajta embernek a másvoltában a legmegdöbbentőbbek bizonyos gondolkozási sajátságok: legelemibb igazságok sem igazak a számára; az ő világában kétszer kettő öt lehet és egy dolog azonos lehet egy más dologgal ugyanakkor, amikor nem azonos önmagával.A primitív ember „kezdet”-leges, tehát egy korábbi állomás a mai ember felé vezető hosszú és fáradságos úton. Feltételezi a fejlődés fogalmát: az emberek valamikor mind primitívek voltak és a ma élő primitív népek megrögződtek egy régebbi fejlődési fokon.Ma már nem vagyunk teljesen bizonyosak ebben a fejlődési rendben. Sok tudós hajlandó azt gondolni, hogy az a bizonyos ember nem egy korábbi állapota a mai embernek, hanem csakugyan másfajta, mint ahogy egyik állatfaj különbözik a másiktól. A fejformája, alkata, agyberendezése is nagyon más lehetett. (…) Nem kétséges többé, hogy ez a másfajta ember, aki egykor a föld ura volt, ha technikai szempontból és az ésszerű gondolkozás szempontjából nagyon kezdetleges is a mai, a történelmi emberhez képest, messze tökéletesebb más szempontokból; tudott olyan dolgokat, amelyeket mi nem merünk és nem akarunk tudni, mert tudásunk ellenkezésben áll ésszerű világrendünkkel és alapjaiban támadná meg azt. (…)
Ez a másfajta ember nálunknál sokkal közvetlenebb összeköttetésben állt azzal a nem-emberi világgal, amelyet érzelmesen Természetnek, és nagyhangúan Kozmosznak szoktak nevezni. Sejtései, megérzései oly távolhatóak voltak, mint a magasrendű állatoké, azzal a plusszal, hogy amellett ember is volt: emlékezni tudott. És mert ember volt, a homo sapiens bizonyára számunkra ismeretlen módon befolyásolni is tudta a nem-emberi világot: mágus volt, varázsló. (…)
(Előszó Fónagy Iván A mágia és a titkos tudományok története című könyvéhez)
*
A balfi táborban elhelyezett nagyjából 2500 munkaszolgálatost nem megfelelő ruházat és elégtelen élelmezés mellett a kegyetlen hidegben napi tíz-tizenkét órát dolgoztatták a szovjeteket feltartóztatni hivatott védelmi állásokon, miközben félig nyitott pajtákban kellett aludniuk. Szerbet még decemberben megpróbálta kimenteni két katonatiszt, Thassy Jenő és Görgey Guidó a táborból – a hamisított papírokra ki is adták nekik az írót, de ő addig alkudozott, hogy vele lévő közeli barátai, a költő Sárközi György és az esztéta Halász Gábor is jöhessenek, amíg a német őrség felfigyelt a kavarodásra, és újra megvizsgálta a papírokat. Ezzel beteljesedett Szerb Antal sorsa. (BBC History)
„Tudom, hogy meghalok, de köztetek akarok meghalni.” (Szerb Antal a barátainak.)
