Az elmúlt napokban a segesvári múzeumban találkoztam Nagy Pál Petőfiről készült olajfestményével. Ez eddig rendjén volna, mondhatnánk. A festmény a híres óratoronyba került, igaz, csak az igazgatói szobába. Azonban nem a falon függ, hanem valamivel lennebb leledzik, tulajdonképpen csak rejtőzködik – de nem a riporteri szem elől! – egyszóval a földön porosodik, komód s szekrény között.
Különös sors! Két évvel ezelőtt az Új Élet címlapján parádézott, előzőleg sok százan álltak meg előtte, s nézték szeretettel Marosvásárhelyt a téli tárlaton. (Egyik változata a Petőfi a hídon verslemez borítója.) A főmuzeológus magyarázkodik: még nem döntötték el, hová tegyék. Rengeteg bajuk, elfoglaltságuk volt. Ő különben csak egy fél éve igazgat, szeptemberben leváltották az elődjét, tulajdonképpen most veszi át a múzeum anyagát.
– Még sok időbe telik, amíg ezt eldöntik? – kérdezem.
Ó, csak egy fél percbe:
– Talán a fehéregyházai Petőfi-emlékházba visszük ki.
Ebben maradtunk.
Visszaérkezésem másnapján összefutottam Nagy Pállal, s megkérdeztem: tudja-e, hol van a – becsületes nevén – Székelykeresztúrtól Fehéregyházáig című olajfestménye? – A Petőfi-emlékház számára vették meg még tavalyelőtt – válaszolta.
Tehát nem tudta mégse! Érdemes lenne egyszer sorrajárni s megkérdezgetni a képzőművészeket, kinek hová került államilag vásárolt szobra, képe, majd utánanézni: valóban ott van kiállítva? Nem sínylődik-e lent a pincében, raktárban, fásszínben, mellékhelyiség előcsarnokában, szekrény mögötti áristomban, vagy isten tudja, milyen süllyesztőben a többezret érő érték felelőtlen, közönyös vagy nehézkes tisztviselők miatt?
A legtöbb esetben nem is kellene más, csak egy jó szeg. Hiszen vannak olyan helyek, ahol már rég megtalálták azt az alkalmas szeget.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 15. számában, 1975. április 11-én.