Marosvásárhely szűkebb közönségét nemrég valósággal lázba hozta egy kiállítás, amely az Apolló földszintjén, a Diákházban nyílt meg. Amikor a húszvalahány olajfestményt két hét múltán leszedték és ideiglenes szállásra az Eminescu utcába, magánlakásba vitték, még hetekig szotyogtak az elkésett vagy a képeket viszontlátni akaró látogatók.

A falakra, a földre, szobasarokba „bekvártélyozott“, felszikrázó színekben tündöklő munkák – portrék, virágcsendéletek – erő teljes festőegyéniségről, valóságos őstehetségről vallanak. Alkotójuk mintha extázisban ragadott volna ecsetet, valamennyi képe egyetlen érzelemkitörésnek hat.

Kleinhempel Sarolta tordai festőnő már nem fiatal. Ami itt látható, harminc év munkája. Körülbelül ötven képe megsemmisült a háborúban. Ezzel megpróbáltatások egész sora kezdődött – a súlyos sorscsapások derékba törték az induló tehetség pályáját. Eleinte sokat, később elfoglaltsága miatt már csak három-négy képet festett évente. Mindig természet után, fára, lehetőleg portrét: az utcaseprőt, a bugyuta újságárust, az öregedő szomszédot és virágzó feleségét, a susztert, az érdekes sorsú nagybácsit, aki megírta első világháborús élményeit, anyját, a művészhajlamú iparosasszonyt és szőlőgazdát (az utóbbi kettő grafika), a Lászlóffy-nagyapát, a rajongót, egy mopszli-képű kislányt, egyszóval tordai ismerőseit és rokonait, azokat, akik megihlették, és könnyűszerrel rávehetők voltak, hogy üljenek neki. A kép egy óra alatt megvolt, és a modell nyugodtan járkálhatott, beszélgethetett közben. „Kezdetben, ha megláttam egy arcot, az mind a fejemben járt, töménytelen képet tudtam volna festeni“ – mondja a halk, törékeny félszegen visszahúzódó festőnő.

Amikor a negyvenes évek közepén nem lehetett festéket kapni, szénnel dolgoztam éveken át… 1950-ben Kovács Zoltán kolozsvári festőművész, akinek megmutattam néhány képemet, hívott, majd üzent, hogy felvételi nélkül is bejuthatok az akadémiára. Dehát nem mehettem. Családi okok miatt – szinte ez lehetne a cikk mottója. Mivé növi ki magát, ha tanul – ezen most már hasztalan tűnődnünk. Első kiállítása igen jó fogadtatásban részesült, s reméljük, a festőnőt újabb nekibuzdulásra ösztönzi.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 32. számában, 1975. augusztus 8-án.