A „telep“, vagyishát Új utca, a falutól egy hajításnyira van, közel a műúthoz. A házak kevésbé parádésak, mint a módos Koronkán, de mind az utóbbi tíz, húsz évben épültek. Munkásemberek lakják: üveggyáriak, lakatosok, pékek. Külön kis világ ez… Az első házak egyikében lakik Cifra János, a hetvenöt éves mesemondó. Kicsi, ősz hajú ember. Fél szeme szürke hályogos. De arcát pír, szenvedély önti el, ha beszélni kezd. Vadonatúj ingbe vágta magát a tiszteletünkre.
– Arra tartogattam, ha meghalok. De ha már fényképeket készítenek…
Élete érdekesen összefonódott a faluéval. Mégis egészen más ember ő, mint általában a koronkaiak.
Tizennégy éves korában, árva lett. Úgy nőtt fel, „mint erdőn a gomba“. Két világháborút harcolt végig. Tizenegy gyermekből hetet felnevelt. Mind munkát adott a kezükbe. Dolgozott agyagbányában, napszámosként a Toldalagi birtokon, „naponta egy cipó fizetségért és egy tányér szilvalevesért“. Végül beállt a termelőszövetkezetbe, onnét ment nyugdíjba.
A falu eredetét így meséli el :
– Amikor a grófok kezdődtek, élt egy Toldalagi nevű major. Egyszer a király kocsijából kiesett egy kerékszeg, ez a Toldalagi odatartotta az ujját, s a kocsi úgy ereszkedett a’ dombon le. Hálából a király így szólt hozzá: Amekkora földet béjársz egy nap, az legyen a tied.
Cifra János apja is nagy mesemondó volt. Húszan, harmincan hallgatták naponta. Miután meghalt, a tizennégy éves fiú elörökölte a meséket, és a „gyülekezetet“ is.
– Élt itt egy öreg, kecskeszakállú ember. Úgy hívták, Cucusi Mihály. Kovács volt. Később megvakult. Az tudott sok mesét és éneket. Vittem egy pakli dohányt, azért ő mesét mondott nekem, és énekekre tanítgatott. Azótától aztán rámjártak. Néha éjszaka egykor kopogtak az ablakon : „Nem kelsz fel? Mondj egy mesét.“ Én szívesen. Mindig örülök, ha mesélhetek.
Habár „szerette az írást“, soha könyvből nem olvasott. Talán ezért ilyen sajátosan tiszta és egyéni a stílusa…
Egy kerek esztendeig mondhat naponta új és új mesét, anélkül, hogy egyet is megismételne. Tud tréfásat, rablómesét, varázsmesét, királyosat, szerelmest. Csak ránéz valakire, s már ráérez: milyen fajta való neki.
– Még a vértől is függ, ki milyen mesét szeret – jegyzi meg. – Én aztán addig tudom mondani, míg a vendég így nem szól: elég. Egyszer egy bukaresti embernek délben elkezdtem. – Siet? – kérdeztem. – Nem, ráérek – válaszolta ő. Este 11-kor álltunk fel. Amíg nem voltak a gépek – céloz a tévére –, a fiatalság minden téli estén nálam gyűlt össze, és itt maradtak hajnalig. Reggel négykor jött az anyjuk a kanna tejjel, hogy most már induljanak be. Néha még most is tőlem mennek reggel munkába.
– Elmond nekem is egy mesét ? – kérdezem. – De ne túl hosszút, hogy ha lehet.
– Elmondom Andronika és Rózsa küsasszony történetét.
Ez déli egy órakor volt. A mese tizenhárom kitanult rablóról szólt. („Rabló se lehet akárki, annak születni kell“), meg egy okos lányról, aki még rajtuk is kifogott. Fél háromkor dörögni kezdett, majd lassan esdegélt. Közben észrevétlen megtelt az udvar fiatalokkal és gyermekekkel. Előbb csak a kerítés mögött leskelődtek, majd beljebb lopództak, s letelepedtek a földre szép sorjában. Az öreg egy párnázott széken ült, a felesége mellette gubbasztott a küszöbön, teljes átéléssel hallgatta, és időnként indulatszavakat kiáltott be.
A fiatalok már tudják a szokást, égő cigarettákat adogatnak a szinte önkívületben mesélő öregembernek. A falusiak fát visznek neki, és ő mesével fizeti meg. Hallom, egész meseregényeket mond el folytatásban, közöttük nagyszerű népi „krimiket“.
Két és fél óra múlva a mese véget ér. A hallgatóság elfogódottan szedelőzködik. Mi is sietnénk be Vásárhelyre.
– Hát a hét gyermeke közül tud-e mesélni valamelyik is ? – kérdezem búcsúzóul.
– Nincs fogalmuk hozzája – válaszolja az öreg. – Elmondani még talán el tudnák, de nem áll nekik jól.
Cifra János meséit Nagy Olga írónő magnószalagra vette, kiadásuk folyamatban van. Megszólaltathatná a tévé magyar szerkesztősége is, mert ahogy ő előad, az bizony életre szóló élmény.
Megjelent A Hét V. évfolyama 35. számában, 1974. augusztus 30-án.
