Érdekes kérdés, hogy milyen módon lehet munkát adni azoknak az embereknek, akik a robotizálás, valamint a mesterséges intelligencia térnyerése nyomán folyamatosan kiesnek a munka világából.
Erre a felvetésre gyakran az a felelet, hogy már korábban, a XIX. század elejétől is felmerült az a veszély, hogy a gépesítés, illetve a termelés nagyobb hatékonysága nyomán sokan elveszítik munkájukat, tehát kétszáz éve kérdés, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel. Nos, sokáig az volt erre a válasz, hogy a feleslegessé váló munkásokat a termelés más területei rendre felszívják, és például a gépek térhódítása miatt feleslegessé lett dolgozók munkát kapnak a gépgyártásban. Az utóbbi időben, a munkavállalók követelésének eredményeként viszont a kormányok hajlanak arra, hogy – változatlan nagyságú kereset mellett – csökkentik a heti munkaidő hosszát, például 35 órára, illetve a négy napos munkahét bevezetésével oldják meg a kor kihívását. De arra is látunk komoly erőfeszítéseket, hogy a felszabaduló munkaerőt átképzik, majd átirányítják a szolgáltatási szektorba.
A személyes kapcsolatokat igénylő szektorokban (ilyen például az oktatás, a gondoskodás, a kultúra számos ágazata) ma még nem jelent meg a robotizáció élőmunkát kiszorító hatása, sőt, ezeken a területeken egyelőre munkaerőhiány tapasztalható.
Ugyanakkor a legutóbbi időkben – a jelenlegi fejlettségi és gazdasági érdekeltség mellett -, például a Covid-járvány és az egyre veszélyesebb környezetszennyezés kapcsán már lehet látni, hogy a foglalkoztatás növelése terén rossz gyakorlat van kialakulóban. Azok a munkák, amelyek napjainkban felszívják a növekvő termelékenység miatt kieső munkásokat, valójában nem igazi szükségleteket, hanem csak a tulajdonos profitelvárásait és a marketing-generált igényeket elégítik ki. Ezen túl nagy részben hozzájárulnak a globális környezetszennyezéshez, azon belül is a műanyagszennyezés növekedéséhez és a globális felmelegedéshez.
Ezek az „új” munkafolyamatok gyakran olyan, korábban nemigen létező tevékenységeket hívtak életre, mint például a – megsokszorozódott közlekedési terhelés miatt jelentősen szennyező – tömegturizmus kiszolgálása. Ugyanakkor például a ruházati iparban felgyorsult azon termékek termelése, amelyek ugyan létező szükségleteket elégítenek ki (elvégre a „fast fashion” szinte eldobható darabjait is viselik), viszont a divat ezzel együttjáró, illetve ezt generáló folytonos változása már teljesen felesleges pazarláshoz és végső soron környezetszennyezéshez vezetett.
Ez a „gyors divat” már nem évente kétszer vagy négyszer, azaz évszakonként, hanem gyakran akár hetente dob piacra új modelleket. Az erőszakos marketingtevékenység révén pedig ráveszik a fejlett országok lakóit – jelentős részben a fiatalokat – arra, hogy véletlenül se több szezont kiszolgáló darabokban gondolkodjanak, hanem akár minden héten újabb divattermékeket vásároljanak. A „fast fashion” elterjesztői elsősorban a minden fejlett országban jelen lévő multinacionális cégek, amelyeknek divatcikkei és presztízstermékei nagyrészt silány minőségűek, és zömmel műanyag alapanyagokat tartalmaznak. Ezek a darabok csak rövid használatra készülnek, pár hét vagy hónap után a vásárlók meg is unjak azokat, különösen, hogy ezek a portékák gyorsan tönkre is mennek.
A lehető legrövidebb időn belül a szemétben végzik, és akkor vagy környezetszennyező módon elégetik őket a fejlett országok szemétmegsemmisítőiben, vagy elszállítják a szegény, fejlődő országokba úgymond további hasznosításra. Ott pedig a feldolgozhatatlan, gyakran nem lebomló műanyag alapanyagok miatt hosszú távon is nehezen megoldható problémákat okoznak. Ez gyakorlatilag a szennyezésnek az elmaradott országokba történő exportját jelenti.
A „fast fashion” tehát tulajdonképpen egyetlen célt szolgál: a gyártó profitérdekét. Ebben az esetben legfeljebb járulékos haszon, hogy munkát adnak azoknak az embereknek, akik egyébként kiestek volna a termelékenység növekedése miatt a munka világából.
A megtévesztő, gyenge minőségű termékek és szolgáltatások visszaszorításának az lehetne az egyik útja, ha fogyasztóvédelmi hatóságok erős jogosítványokkal rendelkeznének, és ezt a felhatalmazásukat érdemben használnák is. A fokozódó és következetes szigor a várakozások szerint arra késztetné a munkáltatókat, hogy előnyben részesítsék a „körforgásos” gazdaság környezetkímélő, jótékony módszereit.
Úgy néz ki tehát, hogy a termelékenység gyors növekedését követően egyre kevesebb emberi munkára van szükség, és éppen ezért sok esetben csak mesterségesen kreált, nem ritkán fölösleges tevékenységek révén lehet a „teljes foglalkoztatást” biztosítani a fejlett országokban. Ez a mesterségesen kreált kereslet azonban egyre inkább a környezetromboló szemét termelését jelenti. Magyarán, habár lenne lehetőség a teljes foglalkoztatás fenntartására, az olyan jelentős láthatatlan, externális költséggel, szennyezéssel és globális felmelegedéssel jár, hogy mindez végeredményben sokkal többe kerül, mint amennyi magának a termelőtevékenységnek a haszna.
Mi lehet a megoldás ebben a helyzetben? Több javaslat is készült már ennek a gondnak a megoldására, de egyik sem tökéletes. Az egyik elképzelés, hogy a humán szolgáltatási szektorok – mint például oktatás, egészségügy, szociális gondozás – felé kell a termelésből kikerülő munkaerőt irányítani, mivel ezek a tevékenységek ma még egyértelműen nem kiválthatók robotok és a mesterséges intelligencia révén.
Többen ugyanakkor abban látják a megoldást, hogy be kellene vezetni az úgynevezett „feltétel nélküli alapjövedelmet” (FNA), angol szakkifejezéssel az Unconditional Basic Income-ot (UBI). Ám erre a lakosság nagy része ma még nem igazán fogékony, azon az elvi alapon, hogy miért kapjon bárki minden erőfeszítés nélkül jövedelmet, amikor mindenki másnak emberemlékezet óta egész életében, keményen meg kellett dolgoznia minden fillérért. Tehát ez a megoldás – legalábbis belátható időn belül – aligha fogadtatható el a választópolgárok nagy tömegével. Különösen, hogy azokon a területeken, ahol a feltétel nélküli alapjövedelem projektet a gyakorlatban, kísérleti programként bevezették, az átlagpolgárok körében nem aratott átütő sikert.
További gond, hogy nem egyértelmű: ha hirtelen az emberek nem a más hasznáért, szoros ellenőrzés mellett dolgoznának a nap jelentős részében, akkor mit tudnának csinálni a szabad idejükben? Be kell látni ugyanis, hogy általánosan még nem alakultak ki az értelmes, minőségi életvitel feltételrendszerei. A félelmek szerint amennyiben széles rétegek minden erőfeszítés nélkül jutnának komolyabb jövedelemhez, akkor jelentősen megnövekedhetne a kábítószerfogyasztás, felütnék a fejüket a szabadidő eltöltésének káros formái. Sokan aggódnak amiatt, hogy rossz példával szolgálnak a magas jövedelmekre szert tevő celebek és influenszerek, akiknek életmódja számos fiatal szemében számít rendkívül vonzónak. Ezért talán nem elhamarkodott a következtetés, hogy az értelmes, céltudatos cselekvés lehetőségét biztosító körülmények megteremtése nélkül az FNA bevezetése hasonló gondokhoz vezetne.
Nem igazán látszik tehát a megoldás. Esetleg a munkaidő jól előkészített, fokozatos csökkentése lenne a járható út, de ebben az esetben ugyanúgy felmerülhet a megnövekedett szabadidő hasznos eltöltésének kérdése. Az „élethosszig tartó tanulás”, a „life-long learning” adhatna kézenfekvő esélyt, de ez ugyancsak eléggé kérdéses: bár a fejlett nyugat-európai országokban komoly példák vannak ennek elterjesztésére, sok más régióban nincs igazán meg a hagyománya.
Így aztán szomorúan állapíthatjuk meg, hogy a munkaerőt kiváltó gazdasági fejlődés következményei tekintetében ma még több a kérdőjel, mint a határozott válasz.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. március 1-jén.
