Ne hidd!
Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló,
Ne hidd, ne hidd, ami való.
Hazugság, amit a lap ír,
Félrebeszél az a papír,
Meredt szemekkel aki sug
Az mind gyalázatos hazug.
Ugratnak, játszanak veled;
Nem lehet az, hogy képzeled!
Nem hiheted, ha van hited,
Gazember vagy, ha elhiszed.
Ne hidd el, ne hidd el, mi gaz,
Ordítsd az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki,
Ki a borzasztót hirdeti.
Hátrálj, zárkózz el, menekülj,
Vigyázz, ne süllyedj, el ne züllj,
Vigyázz, a szenny meg ne egyen,
Ne rothadj itt elevenen.
Hallod, ne hidd, mi rút, mi vad,
Mi undort és gyötrelmet ad,
A fényképed, meg a tavasz,
S az Igazság, az az igaz.
Csak ami szép, jó, mindig az,
Mit álmodtál, az az igaz,
Mi nem divat, mi nem haló,
Az, ami örökkévaló.
Csak a kedvesség, az öröm,
A pardon, meg a köszönöm,
A gyöngédség, a figyelem,
Csak az az igaz idelenn.
Csak a segítség, a vigasz,
A barátság, az az igaz.
Csak az a gyémánt-szeretet,
Mi a szívekre veretett.
Beléd döfték a kést: ne hidd,
Kiszaggathatják beleid,
Míg lélegzel s eszmél agyad,
A bűnt tagadd, tagadd, tagadd.
Megmarkolom két válladat,
Szemembe nézz, ne hadd magad,
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el, meg ne add magad.
Légy tiszta, hős légy, légy erős,
Holtrészeg légy, légy eszelős,
A Földre felhőkből tekints.
Te légy az isten, hogyha nincs
Szép Ernő (1884-1953) nyomorúságos zsidó néptanító fia, kötelező katonai szolgálata alatt az osztrák-magyar hadseregben a hadnagyi rangig viszi (bár se fizikailag, se lelkileg nem katonai alkat), jelmondata, amelyet a kor szokásai szerint a tiszti kardjára véset: „Leben und leben lassen!” (Élni és élni hagyni!) A Nyugat forrásvidékére Petőfi és a népdalok hangját idéző versekkel érkezik (Első csokor, 1902), Babits pártfogoltja, Ady barátja lesz; 1917-ben megjelent verskönyvét (Emlék) Tóth Árpád méltatja empatikus átérzéssel. Pestre kerülve a kávéházi bohém világ életét éli, édes-bús hangú versei hamarosan ismertté teszik a nevét (Karinthy az Így írtok ti!-ban a Gyermekjáték című verse modorosságait tűzi tollhegyre), lírai hangvételű elbeszéléseiben, regényeiben a megalázottak és megszomorítottak sorsát panaszolja fel, ám otthon érzi magát (a magyar abszurd irodalom egyik első képviselőjeként) a pesti kabarék színpadán is, egy időben a kor legdivatosabb magyar színműírói között tartják számon. Hogy pénzre tesz szert, bebarangolja fél-Európát, egyik szerelme nyomdokán haladva Szentpétervárig is eljut, átvészel két világégést, munkaszolgálatot, földi útja vége felé az irodalmi életből teljesen kiszorulva, ismeretlenül, újra nyomorban tengeti életét. „Szép Ernő voltam” – szokta ekkor mondani bemutatkozáskor.
A Szép Ernő-i hosszúvers két változata ismeretes. Az egyik a „litániás” megoldású. Az egész vers hosszán végigvonuló, ismétlődő félsorhoz (pl.: „De kár…”) fűz grammatikailag azonos szerkezetű, ám tartalmi szempontból a líra hagyományos témáinak (élet, elmúlás, természet, szerelem stb.) kimeríthetetlen jellegét sugallóan szerteágazó, a játékos rímekkel némiképpen mégis kordában tartott, tartható, szabad asszociációval kapcsolódó részeket: („…a bíbor alkonyért, / Repkényes régi balkonért [a rím minden kétséget kizáróan Babits-i!], / S a holdért, mert oly esztelen / Lebeg felhők közt estelen…” És így tovább 52 négysoros szakaszon átal!)
A Szép Ernő által művelt hosszúvers másik változata némiképpen a lírai narratívának tett engedmény, a kvázi-epikus, kvázi-elbeszélői megoldások az egész verset belengő par excellence lírai szemléletmód következtében mégsem feszítik szét a lírai vers kereteit. Sőt, olyannyira nem, hogy ha valamely megveszekedett esztéta felfedezné a líraiság egzakt mértékegységét, a Magános éjszakai csavargást (amely a fent említett hosszúvers e második változatának egyik mintapéldánya) egy tízes beosztású skálán mindenképpen valahová a 9-es vonal fölé kellene besorolni.
Szép Ernő az a költőnk, aki Ady és Babits mellett a legérzékenyebb versekben panaszolta fel az első világháború borzalmait (Imádság, Világtalan katonák). Ne hidd című litániás hosszúverse a fasizmus szörnyűségei elleni vádirat. (B. Gy.)
Szép Ernő: Gyermekjáték
Mikor én kisfiu voltam,
Kis lovon nem lovagoltam,
Nem volt nékem ponnilovam,
Ponnilovam,
Ponnilovam,
Pedig de szép mikor rohan.
Ponnilovon sose ültem,
Kis biciklin se repültem,
Nem volt szép kis kerékpárom,
Kerékpárom,
Kerékpárom,
Pedig de jó rajta nyáron.
Nem volt képes meséskönyvem,
Nem volt csak iskoláskönyvem,
Pedig de jó otthon este,
Otthon este,
Otthon este
Lapozni ábrát keresve.
Sohase volt színes kockám,
Kis kastélyom, kis tornyocskám,
Kis hajócskám, kis vasútam,
Kis vasútam,
Kis vasútam,
Elutazni sose tudtam.
Én nem kaptam kardot, csákót,
Szép sárgaréz messzilátót,
Sose vittek hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
És lyukas se volt a ponyva.
Az a ponyva szétment régen,
Elmult az én gyermekségem,
Én már régen felserdűltem,
Felserdűltem,
Felserdűltem,
A nagyok közzé kerűltem.
Én játékot már nem kérek,
A gondoktól rá se érek,
De meghalok én is egyszer,
Én is egyszer,
Én is egyszer
S a mennyországba megyek fel.
Kiállok majd a tejútra,
Arra visz az isten útja,
Az újjamat majd felnyújtom,
Majd felnyújtom,
Majd felnyújtom,
Ha elsétál a tejúton.
Észrevesz az isten engem,
Megszólalok szépen, csendben:
„Kérem én még nem játszottam,
Nem játszottam,
Nem játszottam,
Játszani akarok mostan.”
Megfogja majd a kezemet,
Angyalok közt maga vezet
Szegény gyerek otthonába,
Otthonába,
Otthonába,
Mennyei gyerekszobába.
Megkapom ott kardom, csákóm,
Szép sárgaréz messzilátóm,
Képes könyvem, színes kockám,
Szines kockám,
Szines kockám,
Lesz kastélyom, lesz tornyocskám.
Ami nem volt, lesz ott jócskán,
Kis vasútam, kis hajócskám.
Beültetnek hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
Csak én élvezem magamba.
Hogyha kedvem abban telik,
Ponnilovam megnyergelik,
Kis biciklim előhozzák,
Előhozzák,
Előhozzák,
Úgy járom a mező hosszát.
Égmezőben alkonyatban
Szép pillangót fogok ottan,
Ujjamon lesz arany pora,
Arany pora,
Arany pora,
Le nem mosom róla soha.
Karinthy Frigyes: Szép Ernő: DAL (Így írtok ti)
Mint egy szép, aj, szűz-kisasszony,
Ajaj, szép fehér kisasszony,
Fehérkisasszony, szép kisasszony,
Kisasszonyka, kisasszonyka,
Olyan az én éltem dolga.
Én kérem szépen, nem vagyok már
Kicsi fiúka, nem vagyok már
Pedig, de jó volna
De jó volna, de jó volna.
Ha én kicsi fiú volna.
Ha én kicsi fiú volna
Csilingelne, lovagolna.
Ujságokba sose írna,
Sose írna, sose írna,
Télen-nyáron csilingolna,
Gyermekkorom, fehér bárány,
Jaj, mint tiszta, havas márvány,
Csilingelve elment messze,
Elment messze, elment messze,
És már nem tér soha vissze.
Csilingelne gyermekkorom
Kicsi kocsim, kis vasutom
Kicsi lábam csilingolna
Csilingolna, csilingolna
Volt réz-halom, réz-angolna.
És már mostan ám nem játszom
Én már nagy fiúnak látszom
Mostan nekem nincs játékom
Nincs játékom, nincs játékom
De még akkor volt játékom.
Mostan már nincsen játékom
De még akkor volt játékom.
Volt játékom, csilingeltem
Csilingeltem, csilingeltem
De most nincs játékom nekem.
Nincs játékom, isten bácsi
Azért mondom: bácsi, bácsi.
Ajaj, kicsi fiú voltam
Fiú voltam, fiú voltam
Csilingeltem, csilingoltam
Nincs játékom nekem mostan.
