Az alábbi írás nem Magyar Péter személye ellen, hanem a magyar társadalom érdekében született, minden politikai szereplőre vonatkoztatható, általános értékelési szempontként ajánlva a puszta kormányváltáson túlmutató rendszerváltást – mint közös minimumot – a politikai közösség figyelmébe.
2022 áprilisa óta sokunk élménye a politikai apátia. Az ország rendszerkritikus fele nagyon vágyott a kormány leváltására, vagy legalább arra, hogy hihessen a lehetőségben. A választásokon elszenvedett ellenzéki vereség nemcsak a kormányváltástól, hanem magától a reménytől fosztotta meg a közösséget. Az elmúlt hetek mozgásai nyomán azonban új hitek éledtek, érezhetően háttérbe szorítva a kritikai megközelítést. Mintha már nem egyszerűen politikai változásra, hanem személyes megváltásra várnánk. Magyar Péter vélhetően a speciális helyzetéhez fűzött várakozás okán kapta meg az utolsó utáni esélyt a bizalomra, eszerint ha a rendszer lebontása kívülről, ellenzéki győzelemmel már nem is lehetséges, a belső bomlás még elképzelhető, és talán az egyetlen lehetséges kiút.
Az esélylatolgató lelkesültség és a szórványos kritikák alapvetően két kérdés köré összpontosulnak: mi vezérli Magyar Pétert, illetve mitől lehet ő sikeresebb, mint a többi, eddig rendre megbukó „harmadik erő”. Anélkül, hogy e kérdésekben részletesen elmerülnék, röviden rögzítem a velük kapcsolatos pozíciómat, mintegy értelmezési keretként a továbbiakhoz. Magyar megszólalásainak hangsúlyai számomra azt jelzik, az ő neheztelését elsősorban a NER részéről személyesen tapasztalt méltánytalan bánásmód, a politikai család kiváltságai és az ellene folytatott lejárató kampányok váltják ki. Azaz a saját sérelmei hajtják, az ország problémája ehhez képest másodlagos. Ezt támasztják alá a visszatérően felpanaszolt nyilvánosságbeli kritikák, amelyekből különös fókuszként még a március 15-i ünnepi rendezvény kivetítőjére is jutott néhány. A második kérdésre, hogy mitől lehet ő a kormányváltást végre sikerre vivő új erő, a leggyakoribb válasz – a csalódott fideszesek bevonzása mellett – az, hogy ő jól ismeri a NER működését. Ezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy azoknál, akik elszenvedik, senki sem ismeri jobban. Az áldozatok egészen pontosan meg tudnák mondani, mit és hogyan kellene változtatni a rendszeren, ha egyszer megkérdezné őket valaki, ha hatalmukban állna.
Jelen írásomban mindazonáltal egy harmadik aspektusra szeretném felhívni a figyelmet – nem is annyira Magyar Péter szerepvállalásához, hanem általában minden, a jövőben kormányváltásra készülő politikai erő értékeléséhez szolgáltatva egy további szempontot. A változás ígéretébe kapaszkodó politikai közösségnek ugyanis a jelölt pillanatnyi motivációinál és esélyeinél hosszabb távra kell tekintenie: mit fog kezdeni a győztes a hatalommal? E tekintetben pedig alapvető jelentősége van annak, hogy egy jövendő vezető mennyire képes átlátni a rendszerösszefüggéseket, és mennyire akarja orvosolni a belőlük adódó következményeket. Magyar eddig a 444-nek adott első interjújában beszélt a legrészletesebben közjogi programjáról, eszerint le kell váltani a kétharmaddal választott tisztségviselőket. Arról azonban, hogy ez mit old meg, és mi lesz utána, nem mondott semmit, fel sem merült, hogy feladat lenne a közjogi rendszer egészének átgondolása. Ehhez kapcsolódóan csak a köztársasági elnök általi ügyész- és bíróelektor-jelölés (?) ötletét vetette fel, de az sem világos, hogy a sok egyéb alternatíva közül mi alapján jutott erre az egyetlen üdvözítő megoldásként kommunikált választásra. Ez egy nagyon nem egyszerű kérdés, és szakmai szemmel nézve meglehetősen elhamarkodottnak tűnik a döntés. Az gészen biztos, hogy nem egy-egy ötletszerű jogszabály-módosítás fogja megoldani a hatalomgyakorlás egymásba ágyazódó, mély strukturális bajait.
A fentiek ráadásul alkotmányozási témák is, meg kellene róluk kérdezni a „magyar embereket”, akikre Magyar Péter szüntelenül hivatkozik. A közjogi rendszer több évtizedes adóssága és egyben végzetesnek bizonyult hibája, hogy elzárta a politikai közösséget a saját alkotmányos berendezkedéséről szóló döntéstől, hogy a demokrácia éppen ott nem kapott teret soha, ahol a leginkább illetékes volna: önnön alapelveinek és működésének megvitatásában. Magyar emellett a jövendőbeli koalíciós partnerét is kész helyzet elé állítja, amikor nem hagy lehetőséget a fenti kérdések közös megtárgyalására. Mindez éppen azt a politikai kultúrát tartja fenn, amely folytonosan eltérített az európai utaktól: a diktátumokkal irányító, tévedhetetlen vezető, nem pedig az alternatíváknak is teret adó, konszenzusra törekvő államférfi kormányváltó programja ez.
*
Kormányváltó, és nem rendszerváltó. A rendszerváltás, azaz a jogállam helyreállítása bármely forgatókönyvét annak az alapelvnek kellene áthatnia, hogy az új hatalombirtokosok a saját hatalmukat is korlátozzák, ne csak a régieket váltsák le, és üljenek a helyükre. Ez az, aminek felismerését és vállalását Magyar Péter programjában nem látom. A választóknak azonban tisztában kell lenniük azzal, hogy a kormányváltás önmagában nem jelent rendszerváltást, ahhoz erős alkotmányos garanciák visszaépítésére van szükség. Magyar a Partizánnak adott első interjújában – amikor még nem készült politikai szerepre, tehát vélhetően a legőszintébb módon nyilvánult meg – világosan kimondta, hogy nem szereti az olyan szavakat, mint a demokrácia meg a jogállam. Szerinte ugyanis nem ez a lényeg, nem is az, hogy a NER kedvezményezettjei jogszerűen vagy jogtalanul kaptak-e állami megrendeléseket, hanem egyes oligarchák mértéktelen gazdagodása. Nem jutott el annak felismeréséig, hogy éppen azért vannak oligarchák, mert nincs jogállam. A március 15-i Partizán-interjú során sem érzékelt abban jogszerűségi problémát, hogy a Diákhitel Központ szolgáltatását aránytalanul magas áron kellett hirdetnie, szerinte valójában nem is túlárazásról volt szó, egyszerűen „drága a TV2, mivel szeretnek pénzt keresni, meg a propagandát nyilván el kell tartani”.
Mindezek miatt Magyar összességében nem annak az európai értékek iránt elkötelezett államférfiúnak tűnik, akinek a beszédeiben igyekszik megformálni magát. Ötletei nem hatolnak a problémák mélyéig, megoldása nem értékelvű, programja a technokrata hozzáállás tipikus jegyeit hordozza. Csak a személyi változások igényéig jut el, a rendszer működésében nem látja a jogállami korlátok hiányának szükségszerű következményét.
Az európai elköteleződést illető kétségeket erősíti, hogy Magyar a 444-es interjúban a mellé a világmagyarázat mellé állt, amely szerint az EU kettős mércét alkalmaz a kelet-közép-európai tagállamokkal szemben, mert nincs ínyére, hogy ők is képviselni akarják a saját politikai-gazdasági érdekeiket. Továbbá a jogállamisági mechanizmus az EU politikai bunkósbotja, a többi uniós államban ugyanígy kellene vizsgálnia a jogállamiságot, de ott nem teszi. Magyar szerint emellett a nyugat-európai országokban sem sokkal szabadabb a sajtó, a Sargentini-jelentés tele van blődségekkel, az EU-nak nincs is hatásköre beleavatkozni a szuverenitásunkba. Ha pedig az EU szankcionál, akkor Magyarországnak nem kellene befizetnie az uniós költségvetésbe, illetve vétóznia kellene mindenhol, és akkor Brüsszel részéről nem tart majd sokáig a „zsarolás”. Azt, hogy az előzőek nem pillanatnyi, átgondolatlan politikai megszólalások, bizonyítja, hogy ugyanezek a gondolatok Magyar március 15-i beszédének is hangsúlyos részét képezték: „Tévesnek tartom személy szerint azt az ellenzéki felfogást, hogy sok éve azon fáradoznak, hogy Brüsszel befagyassza a Magyarországnak járó uniós forrásokat. Értem, hogy mért mondják, arra hivatkoznak, hogy ezek a pénzek korrupt módon kerülnek elköltésre, és nem hasznosulnak jól. De nem ez a megoldás, ezeknek a pénzeknek be kell jönniük, mert ezek nélkül óriási versenyhátrányba kerül Magyarország a többi felzárkózó európai országhoz képest. Beszéljünk tisztán! Egy magyar politikai erő sohasem várhatja el, hogy külföldről befolyásolják a magyar választásokat.” Bárhogy is nézzük, ez igazi Orbán-szöveg, Orbán-politika. E mondatokkal sehogy sem kompatibilis Magyarnak az az ígérete, hogy a kormány működését korlátok közé akarja szorítani (amire az egyetlen javaslata az, hogy csak két cikluson át lehessen valaki miniszterelnök). A legelső Partizán-interjúban kiállt a Fidesz hatalomgyakorlási és propagandatechnikái mellett is, mondván, a politika így működik, másként nem lehet megvalósítani a kormányzati programokat.
Magyar Péter láthatóan nem érti, hogy amit mond, az az EU jogának, alapértékeinek és eljárásainak semmibevétele. Az EU jogállamfelfogását legújabban a Magyarország és Lengyelország ügyében 2022 februárjában hozott EUB-ítélet foglalja össze, eszerint az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikkében szereplő jogállami követelmények olyan eredménykötelemnek minősülnek, amelyek közvetlenül a tagállamok uniós tagságából erednek. Az EUB a politikai fegyverkénti alkalmazás vádjára is kitér, amelyet azzal cáfol, hogy az EUSZ 2. cikke nem egyszerűen politikai iránymutatásokat tartalmaz, hanem olyan értékeket, amelyek a közös uniós jogrend identitásának részét képezik. Mivel a jogállamiság lényeges tartalma az uniós jogforrások alapján kellő pontossággal meghatározható, az EUB szerint Magyarország nem hivatkozhat arra, hogy ezek az elvek kizárólag politikai jellegűek volnának.
*
De ha kitekintünk a jog világából, Magyarnak a kelet-közép-európai tagállamok hátrányos megkülönböztetésére vonatkozó érvelése empirikusan sem állja meg a helyét, hiszen e tagállamok közül egyedül Magyarországnak kell küzdenie az uniós pénzekért. Románia, Horvátország például sosem vált „diszkrimináció” áldozatává, mert működésük nem támasztott kétségeket jogállami elköteleződésüket illetően.
Az EU eljárásai és azok jogkövetkezményei, így a jogállamisági mechanizmus is, az alapszerződésekben lefektetett és az EU Bíróságának gyakorlatában kiérlelt egyértelmű, mindenki számára kötelező normák érvényesítésére szolgálnak, nem jelentenek tehát jogtalan beavatkozást a szuverenitásunkba, és különösen nem értelmezhetők a választások befolyásolásának szándékaként. Magyarnak mint volt uniós diplomatának tisztában kell lennie azzal, hogy az uniós csatlakozás meghatározott kérdésekben hatáskör-átruházást, a szuverenitás egy részéről való lemondást jelent. Következésképpen az EU nem valamiféle rajtunk kívül álló, idegen test, hanem a saját jogrendszerünk szerves része. Ha tehát „Brüsszelt” zsaroljuk, magunkat is zsaroljuk, ha megvonjuk tőle a befizetéseinket, saját uniós forrásaink alapját csökkentjük. Ez a taktika – túl azon, hogy a valóságot kiforgatva a magyar vétót tünteti fel jogosnak, az EU jogszerű eljárását pedig zsarolásnak – azért is hibás és veszélyes, mert hosszú időre ellehetetlenítheti az európai kapcsolatok rendezését. Az uniós források befagyasztása nem az ellenzék nemzetellenes ténykedésének, hanem a kormány önszabotáló politikájának következménye, így a megoldás sem az ellenzéki kritika elhallgattatása, hanem a megfogadása lenne.
*
Bármennyire szükséges is az ellenzéki megújulás, Magyarból egyelőre hiányzik minden paradigmaváltás elengedhetetlen feltétele, az új alapelvekhez való „megtérés”. Nem látszik, hogy politikája miben különbözne Orbánétól, hiszen a fenti megszólalásainak tükrében kétséges, hogy visszaállítaná-e a jogállamot: nem tudja, mi az, nem érti, miért fontos. A március 15-i zászlóbontás jelszava a szuverén, polgári, modern, európai Magyarország volt, azonban a szuverenitás és az európai értékek harcában egyértelműen a szuverenitással azonosított háborítatlan illiberális politika kapott elsőbbséget. „Kevésbé jó a buli Brüsszelben, Madridban, Rómában”, hangzott el korábban is a 444-ben, ezért helyeslendő, ha Magyarország mindig jó kapcsolatokat ápol egy török, amerikai vagy orosz elnökkel. Ugyanitt Magyar a keleti és nyugati pólus közötti választást is egyértelművé tette: szerinte nem megalapozott az a kritika, hogy Orbán Putyin érdekében tesz dolgokat; 2011-ben Brüsszel elkezdte piszkálni az Alaptörvényt, a médiatörvényt, a többi tagállammal szemben nekünk nem engedte növelni a költségvetési hiányt, azaz diszkriminált, ezért érthető, hogy Orbánban ott eltört valami, és emiatt jött a keleti nyitás; nem probléma a keleti gazdasági kitettség, előnyeink vannak belőle. Magyar talán ebben a kérdésben áll a legtávolabb attól, ami egy európai orientációjú választó számára elfogadható. Nehéz elképzelni tragikusabb döntést, mint hogy egy új irányt ígérő politikus továbbviszi a Putyin-barát politikát, súlyosan sértve Magyarország érdekeit, és hosszú időre deformálva az identitását.
Még egy dolog nem hagyható figyelmen kívül Magyar Péter – és bármely jövőben fellépő politikus – szerepvállalásával kapcsolatban: a múltja. A jövő nem változtatható meg a múlt ismerete nélkül, és az erre vonatkozó válaszadás megkerülése a választók jogos kérdéseinek semmibevételét jelenti. Ennek különösen fájó példája volt az ATV-ben adott interjú, amelyben a NER-rel szembeni hálátlanságot felvető kérdésre Magyar a következőképpen válaszolt: „Én nem tudom, hogy személy szerint én mit köszönhetek a NER-nek. De talán ez nem is annyira fontos. Talán inkább az fontos, hogy az ország mit köszönhet a NER-nek.” Pedig nagyon is fontos kérdés, hogy valaki, aki a politikai családban betöltött szerepéből fakadóan évekig élvezhette a NER előnyeit, miként reflektál saját helyzetére, olyan kérdés, amely nem kerülhető meg a két Marshall-segélynyi uniós forrás elherdálásának valóban jogos kárhoztatásával. Amikor a március 15-i Partizán-interjú visszatért erre a problémára, az önfelmentés számos érve hangzott el, az „én csak egy voltam a sok tízezer kormánytisztviselő közül” relativizálástól kezdve olyan magyarázatokig, hogy bár a volt felesége révén négy-öt évig Magyar „valóban közelebb volt a tűzhöz”, soha nem lett jachtja, helikoptere, és brüsszeli sokadvonalbeli diplomataként sem tehetett semmit a kormány intézkedéseivel szemben, a szavazófülkében pedig nem ő, hanem a gyermeke húzta be a voksot a Fideszre. Sokakkal ellentétben azt gondolom, nem önmagában Magyar múltja a probléma, hiszen sorsfordító események hatására megváltozhatnak emberek, elhagyhatják régi hiteiket, Magyarnak is lehetnek új istenei. De addig nem hihető a rendszer lebontásának őszinte szándéka, amíg saját korábbi szerepét a valóságnak megfelelően nem látja benne.
Ha hinni lehet a közvélemény-kutatásoknak, minimum 11 százaléknyi ember a NER-ből kivezető megváltóként tekint Magyarra, ő pedig – a tízezernyi megkeresésre hivatkozva – készséggel vállalja ezt a szerepet. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján azonban itt szoktak kezdődni a problémák, a kiválasztottságérzéssel és a közvélemény-kutatásokra alapozott irreális várakozásokkal. Magyar a 444-es interjúban kijelentette, hogy „bárki bármit mond”, ez a rendszer szabad választásokon leváltható. Fontos lenne, hogy értse, mennyi feltétele van egy valóban szabad és tisztességes választásnak, kezdve az általa megfelelőnek minősített hazai médiaviszonyokkal. Az, hogy „nincs felesleges ideológiája”, abban az értelemben hordozhat pozitív üzenetet, hogy Orbán ideológiája tényleg felesleges, mert nem orientálja a cselekvését. Hosszú távon azonban nehezen lehet értékelköteleződések nélkül politizálni, hiszen a mégoly szakmai döntések mögött is mindig valamilyen értékválasztás áll. A „fel kell robbantani a politikai status quót” programja a fenti ideológiamentes irányvonalba illeszkedik, a rendszer működésének megváltozását azonban, ahogy az előbbiekben szó volt róla, új alkotmányos garanciák nélkül, csak személycseréktől várni indokolatlan optimizmus.
*
Magyarnak ezt a mondatát szeretném még egyszer az olvasó emlékezetébe idézni: „Teljesen mindegy, hogy demokrácia van-e vagy jogállam, nem szeretem ezeket a szavakat, mert teljesen feleslegesek…” Hogy hogyan jutottunk ide harmincnégy évvel a rendszerváltás után, hosszú és még nem teljesen feldolgozott történet, ami azonban bizonyos, hogy mára a szellemi szférában is beértek az autokratikus folyamatok: ebben a világban az európai értékek már üresen konganak, kiüresítette őket haszontalanságuk mindennapi tapasztalata. A rendszer nemcsak a miniszterelnöktől való függőségre épül, hanem arra az erős meggyőződésre is, hogy a jogállami korlátok a politikai-gazdasági-szimbolikus hatalom zavartalan gyakorlását akadályoznák. A kormányzat számára tehát a jogállamiság valójában nemkívánatos szerkezet, a társadalom többi része számára pedig lassan már elgondolhatatlanná válik. Emiatt nem lehetünk megmentve pusztán egy másik miniszterelnökkel vagy a rendszer valamilyen megreformálásával. Lehet, hogy Magyar Péter végül tényleg érdemi változást ér el; az is lehet, hogy feladata csupán a katalizátoré, amely felgyorsítja a bomlás folyamatát, de a végeredménynek már nem része. Ami a mi feladatunkat illeti, először magunkat kell megváltanunk.
(A szerző jogszociológus.)
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 14. számának Visszhang rovatában 2024. április 5-én.
