Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. október 15-én, a kortársak visszaemlékezése szerint egy a maihoz hasonlóan verőfényes, szép vasárnapon került sor Horthy Miklós megkésett, rosszul előkészített és még rosszabbul kivitelezett kiugrási kísérletére. Az elvetélt kísérlet meghúsult és ezzel kezdetét vette a magyar történelem legsötétebb fejezete, a nyilas rémuralom és az ország hadszintérré, majd romhalmazzá válása.
Tudjuk, hogy még egy sikeres kiugrás esetén sem kerülhettük volna el a szovjet megszállást és az ország szovjetizálását (mint ahogy nem kerülhette el a győztes Lengyelország és Csehszlovákia sem, még kevésbé a sikeres kiugrást végrehajtó Románia és Bulgária sem). Mégis jobb lett volna, ha ez nekünk is sikerül, legalább az önbecsülésünknek. Nem beszélve arról, hogy elkerülhettük volna a nyilas rémuralmat és valószínűleg kedvezőbb helyzetben várhattuk volna a párizsi béketárgyalásokat. Ez a „mi lett volna,ha” persze nagyon történelmietlen, ezért érdemesebb azon elmélkednünk, hogy mi a tanulsága ennek a napnak.
A zsákutcás magyar történelem egyik talán legszomorúbb és legszégyenteljesebb fejezete volt a második világháború. Nem az fő probléma, hogy a vesztes oldalhoz csatlakoztunk, hanem az, hogy a morálisan vállalhatatlan oldalon, a Gonosz oldalán léptünk háborúba és amikor ez már teljesen nyilvánvaló volt, akkor sem volt erőnk a következtetések levonására, illetőleg a szembefordulás megvalósítására. Ennek a rossz, immorális politikának sok százezer magyar, katonák és civilek voltak az áldozatai.
Ez mai is intő jel kellene, hogy legyen a politikusok számára. Ma ismét hallani szirénhangokat, hogy a majdani remélt győztesekhez, a morálisan elfogadhatatlanokhoz kellene csatlakoznunk. Még egy nemzetvesztő, országvesztő politikát nem bír el az ország.
Ez annak a verőfényes októberi vasárnapnak a nagyon aktuális figyelmeztető üzenete.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. október 20-án.
