Múlt szombaton Izrael és az Egyesült Államok közösen támadást intéztek Irán ellen. A háború, mert most már háborúvá vált az eredetileg büntető hadműveletnek tűnő támadás, megosztotta az európai szövetségeseket és az Egyesült Államokon belül is sok bírálója van, nem csak a demokraták és neves értelmiségiek körében, hanem még a MAGA tábor olyan sztárjai, mint Tucker Carlson és Marjorie Taylor-Greene is hevesen bírálják az Elnök döntését.
Ez persze érthető: egyfelől az akcióval szemben súlyos nemzetközi jogi aggályok merülnek fel, másfelől szögesen ellentmond annak a narratívának, hogy Trump a béke elnöke, aki elődeivel ellentétben nem indít háborút.
Ugyanakkor a háború mellett számos racionális érvet is fel lehet sorakoztatni. Az iráni rezsim brutálisan elnyomta az ország lakosságát, nemrég vérfürdőt rendezett a tiltakozó gyűlések, tüntetések résztvevői között. Az R2P jogelv alapján akár még nemzetközi jogalapot is lehet találni a háború megindítására. Irán a közel-keleti terrorizmus legfőbb támogatója volt, a kliensei közé tartoznak a Hamasz, Hezbollah, a hutik, Jemenben egy proxy hánborút is folytat. Veszélyes nukleáris ambíciókkal rendelkezik, átláthatatlan, hogy mennyi dúsított urán áll rendelkezésére, szándékai pedig leplezetlenül Izrael eltörlésére irányulnak. A nukleáris eszközök leszereléséről nem folytatott őszinte tárgyalásokat és ezzel folyamatos veszélyt jelentett a térség stabilitására.
A helyzetet bonyolítja, hogy nem tudjuk: mi a támadók terve. Folyamatosan változik az ezzel kapcsolatos komunikáció: Trump elnök rezsimváltásról beszél, Rubio külügyminiszter viszont szerényebb célokat emleget: az iráni rezsim tömegpusztító és katonai képességeinek a megsemmisítését vagy legalábbis radikális korlátozását. Időnként felmerül a szárazföldi csapatok bevetésének ötlete is, a boots on the ground, de ezt az egyébként is nagyon kockázatos lépést Trump elnök a vesztésre álló novemberi mid-term választások előtt vonakodik megtenni. Úgy tűnik, hogy a támadó feleknek nincs konzisztens tervük és világos célkitűzésük az akcióval kapcsolatban és most sodródnak az eseményekkel.
Az európaiak is nehéz helyzetbe vannak. Erősek a nemzetközi joggal kacsolatos aggályaik, és az energiárak elszállása az amúgyis gyengélkedő gazdaságot további nehézségek elé állítják, mivel ez a háború egy újabb energiaválsággal fenyeget, ami részben már be is következett; továbbá a háború elvonja a figyelmet az egzisztenciális fenyegetést jelentő orosz-ukrán háborútól, ezért nekik valójában ellenezni kellene az akciót. Ugyanakkor védelmi szempontból továbbra is kiszolgáltatott helyzetben vannak az Egyesült Államokkal szemben, szükségük van az amerikai fegyverekre Ukrajnában is, ezért nem tanácsos szembehelyezkedni a szeszélyes Trump egojával (lásd Spanyolország helyzetét). Erről szól az európai óvatoskodás.
Orbán sincs könnyű helyzetben. Egyrészt most végleg összeomlik az a narratíva, hogy Trump majd békét hoz és jólétet. Ez a háború egy újabb súlyos energiaválsággal fenyeget, ami az energiárak elszabadulását hozhatja. Mindez történik akkor, amikor a Barátság vezeték is kiszáradt, és ki tudja, hogy mikor indul újra. Sem a horvátok, sem Brüsszel nem siet Orbán segítségére, ami az elmúlt évek magyar kormánypolitikája, értelmetlen vitája a horvátokkal és heves Brüsszel-ellenessége miatt egyáltalán nem meglepő. Saját külpolitikájának is látványos kudarca az, ami most történik: Trump elnök, a jóbarát vadássza le a korábbi dédelgetett partnereket: Madurot, az iráni vezetést. Őket itthon azért dicsőítették korábban, mert ellenállnak a külső nyomásnak, beavatkozásnak és szuverén politikát folytatnak. Látjuk, hogy mire mentek vele. Most Szijjártóék lapítanak és nézik annak a füstölgő csődtömegnek a romjait, amire az ő külpolitikájuk épült..
Már csak Putyin elnök maradt, a Karmelita bunkerének lakói úgy reménykednek az ő segítségében, mint Hitler Steiner tábornok felmentő csapataiban. Tudjuk, hogy ezek a csapatok soha nem érkeztek meg.
