Már évek óta arról beszélnek az elemzők, hogy az Európai Unió helyzetét az ún. polikrízis súlyosbítja és nehezen áll helyt ebben a kihívásokkal teli küzdelemben. A polikrízis divatkifejezés, a Financial Times 2023-ban az év szavának nevezte, mivel minden elemzés tele volt ezzel és azt fejezte ki, hogy egyszerre több súlyos válsággal, kihívással áll szemben az EU és ezek között nem is lehet prioritási sorrendet felállítani, mert mindegyik egzisztenciális jelentőségű. Idesorolták a klímaválságot, a menekültválságot, a terrorizmust, az orosz-ukrán háborút, energiaválságot stb. Joggal gondolhattuk, hogy ennyi megpróbáltatást már nehéz lesz fokozni. Trump elnökségének első ötven napja a bizonyíték rá, hogy igenis lehet.
Nem vitás, hogy az európai vezetők többsége Kamala Harris megválasztásában reménykedett, mert ez azt ígérte nekünk, hogy legalább a transzatlanti gazdasági és biztonságpolitikai kapcsolatok folyamatosak, megbízhatóak és szilárdak maradnak. Trump megválasztása, ráadásul az ún trifecta (azaz többség a Szenátusban és a Képviselőházban is) hidegzuhanyként érte Európa felelős vezetőit (azokat nem sorolom ide, akik önfeledten ünnepelték ezt). Mégis volt egy bizakodás, hogy Trump elnök igazi meglepést nem fog okozni, hiszen ismerjük őt, van már egy korábbi négyéves tapasztalatunk az elnökségéről, ez sem lehet nagyon más, mint az első ciklus. Nos erre az első két hónap alaposan rácáfolt.
Megrendült az a közel nyolcvanéves bizonyosság, hogy Amerika védelmező szövetségese Európának és minden körülmények között, feltételek nélküli végső biztosítéka a mi biztonságunknak, az amerikai nukleáris védőernyő a mi végső menedékünk, ami minden veszéllyel szemben oltalmaz minket. Trump elnökségének első hónapjai szertefoszlatták ezeket a korábban sziklaszilárd biztonságpolitikai premisszákat.
Az ártatlanság korának vége és véget ért Európa amerikaiak által óvott békés gyermekkora is. Az ébredés fájdalmas volt, de legalább megtörtént.
Most bánhatják az európai vezetők és persze mi, európai polgárok is, hogy nem hallgattak Macron elnök látnoki beszédére, amit a Sorbonne Egyetemen tartott még 2017-ben. Macron akkori javaslatát az európai stratégiai autonómia létrehozására is Trump elnök első ciklusa inspirálta, pedig a világhelyzet akkor még távolról sem volt annyira fenyegető, mint most és Trump akkori politikája, amit még jelentősen befolyásoltak a hagyományos amerikai külpolitikai konszenzus képviselői az adminisztrációjában, sem sürgette a változtatást. Akkor az európai vezetők többsége, élükön Angela Merkel német kancellárral, elutasították Macron javaslatát. Merkel attól tartott, hogy ez alááshatja a transzatlanti egységet, duplikációt hozhat létre a NATO-val, és nem is érzékelte az akkor még csak embrionális formában meglévő fordulatot Trump politikájában. Hosszú évekig ment a szócséplés, hogy stratégiai autonómiára vagy inkább csak stratégiai szuverenitásra van-e szükség, mintha ennek a definíciós vitának bármi értelme is lett volna, de érdemben nem történt semmi. Így érkeztünk el 2025. január 20-án Trump elnök beiktatásához és az azt követő napok kijózanító eseményeihez.
Ma már persze kár rágódni azon, hogy mi lett volna, ha Európa hamarabb ébred fel csipkerózsika álmából és illúzióiból, mert ez már a múlt. Arra érdemes figyelni, hogy milyen következtetéseket vonnak le az európai vezetők az új helyzetből és főleg, hogy képesek-e adekvát reakcióra.
Jobb későn, mint soha
A transzatlanti kapcsolatok újkeletű válsága különösen nehéz időszakban érte Európát és sokkolta a vezetőit. Közismert, hogy az Európai Unió akkor tud cselekvő módon, eredményesen reagálni a kihívásokra, ha az integráció motorját jelentő két állam, Franciaország és Németország jó állapotban van és egymással szorosan együttműködik. Ez az ún. francia-német tandem, amit a britek gunyorosan Franco-German Holy Alliance-nek (Francia-Német Szent Szövetség) neveztek. Nos, Trump hivatalba lépése idején Németországban éppen egy választási kampány folyt, a szélsőséges pártok jelentős erősödésével súlyosbítva, az ország „béna kacsa” állapotban volt, és most, amikor ezeket a sorokat írom, még mindig nincs új kormánya Németországnak. Franciaország is komoly belpolitikai nehézségekkel küzd, most ugyan van egy megválasztott kormánya, de annak nincs többsége és az egyik bizalmatlansági indítványtól a másikig evickél.
Az előjelek tehát roppant kedvezőtlenek voltak. Ehhez képest Európa önmagára találásának folyamatában vannak határozottan bíztató jelek. A kezdeményezést – nagyon helyesen – magához ragadta Macron elnök, mint aki a stratégiai autonómia tervének egyébként is az ötletgazdája, Párizsban előbb egy szűkkörű megbeszélést hívott össze azok részvételével, akiknek az egyetértésére számíthat, később tovább bővítette a kört. Nagyon pozitív fejlemény, hogy ebben aktívan bekapcsolódott Európa másik nukleáris hatalma is, az Egyesült Királyság, ők Londonban tartottak egy ugyancsak fontos találkozót az Európai biztonság jövőjéről. E megbeszélések nyomán körvonalazódni látszik egy harmincegynéhány ország részvételével létrejövő „hajlandók koalíciója”, amelyből kinőhet egy új védelmi közösség.
A terveket támogatja az EU tagállamainak túlnyomó többsége, de nem mindegyik, ugyanakkor részt vesz benne, Norvégia, Kanada, sőt megfigyelőként Törökország is.
Felmerül a kérdés, hogy miért nem az EU platformján hozzák létre Európa védelmi közösségét? Ennek több oka is van. Talán a legfontosabb az EU döntéshozatali rendszerének a deficitje a kül- és biztonságpolitikai kérdésekben. Itt ugyanis csakis egyhangúsággal hozhatnak döntéseket és ez gyakorlatilag már eddig is az EU cselekvőképességének a rovására ment, sokszor már az EU komolyanvehetőségét is kérdésessé tette. A döntésképtelenség még súlyosabb következményekkel járna egy valódi krízishelyzetben, ugyanis megbéníthatná és rekacióképtelenné tenné az EU-t. Bár hosszú ideje vannak tervek, javaslatok a minősített többségi szavazások bevezetésére ezen a kényes területen is, ezeknek rövid távon kicsi az esélyük, mivel a Szerződés módosítása egyhangúságot igényel. A másik ok, hogy az EU tagállamok között még mindig vannak semleges vagy el nem kötelezett országok (bár Finnország és Svédország NATO-csatlakozása óta ezek súlya csökkent): Ausztria, Írország, Málta, Ciprus (bár az utóbbi időben Cipruson komolyan felmerült a NATO-csatlakozás). Ők vonakodnak szorosabbra vonni a katonai, védelmi együttműködést. És végül az EU-ban vannak ún. troll kormányok, ilyen a mienk is, akikre nem lehet számítani, akik hintapolitikát folytatnak, szorosan együttműködnek azokkal, akik egzisztenciális fenyegetést jelentenek az európai biztonságra.
Ebben a helyzetben logikus következtetés, hogy az EU-n kívül, azokra az országokra támaszkodva, akik készek és képesek megbízhatóan ebben a védelempolitikai együttműködésben részt venni, alapozzák Európa kollektív védelmi rendszerét. Nagyon pozitív fejlemény és egyben hitelessé és fajsúlyossá teszi a kezdeményezést, hogy ebben az Egyesült Királyság is részt vesz.
Mi lesz a NATO-val?
Bár Trump környezetéből megmondó emberek, beleértve a kivételes befolyással rendelkező Elon Musokot is, egyre többször mondják, hogy az Egyesült Államoknak a NATO-ból ki kell lépnie, szerintem ez nem fog bekövetkezni, mert ehhez a Szenátus hozzájárulása kell, ahol még a republikánus szenátorok többsége is ellenezné a formális kilépést. Ez egyben a NATO halálát is jelentené.
Én tehát a veszélyt nem abban látom, hogy a NATO felbomlik vagy az Egyesült Államok kilép, hanem abban, hogy a hitelességét elveszíti, erodálódik a súlya és tekintélye. Különösen igaz ez a NATO lelkét és jelentőségét meghatározó Washingtoni Szerződés 5. cikkére. Minél többször állítja Trump elnök, hogy nem automatikusan nyújt segítséget egy megtámadott tagállamnak, például akkor, ha nem teljesíti a védelmi kiadásokra vonatkozó előírásokat, sőt volt olyan kijelentése, amiben kifejezetten meghívta Putyin elnököt, hogy ezeket az országokat támadja meg. Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter brutális őszinteséggel vágta európai partnerei fejéhez Ramsteinben, hogy sem Ukrajna, sem Európa biztonsága már nem prioritás számukra. Ehhez még hozzáfűzte azt, hogy az ukrajnai békefenntartásban esetlegesen résztvevő európai erőket ért támadás esetén nem lép automatikusan hatályba az 5. cikk. Ezek a nyilatkozatok mind veszélyesen aláássák a NATO hitelességét és annak eljelentéktelenedéséhez vezetnek.
Az én előrejelzésem szerint tehát a NATO megmarad a jobb időkre (reméljük, hogy lesznek még ilyenek), de önmagában és jelen állapotában már nem tölti be azt a funkciót, amit a szervezet első főtitkára, Lord Ismay tábornok így fogalmazott meg: „to keep Americans in, Germans down, Russians out”. Ezért van égető szükség egy új védelmi kezdeményezésre, aminek a magva a „hajlandók koalíciója” lehet.
München, Molotov-Ribbentropp paktum, Jalta
E három szomorú és szégyenletes esemény emlékét nem véletlenül idézik fel olyan gyakran mostanában politikusok, szakértők, újságírók. Sok jel mutat arra, hogy a leendő Trump-Putyin tárgyalások nyomán egy új nagyhatalmi alku születik az érdekszférákról. Mindez az érintettek kizárásával, a fejük felett, ahogy ez az idézett történelmi példákban is történt. Az nem vitás, hogy Putyin már régóta szorgalmaz egy ilyen alkut. Ezt nyíltan megfogalmazta 2015-ben, az ENSZ Őszi Ülésszakán elmondott beszédében, ahol Jalta jelentőségét méltatta és elmondta, hogy most is szükség lenen valami hasonló megállapodásra a nagyhatalmak között. Trump elnök erre vonatkozó álláspontját nem ismerjük, ha van neki ilyen egyáltalán. Az egyértelmű, hogy az orosz-ukrán háború lezárása és Ukrajna jövője kapcsán ő egy amerikai-orosz alku mellett tette le a voksot és többször kimondták az adminisztráció emberei, hogy a tárgyalóasztalnál sem Ukrajnának, sem az Európai Uniónak nincs helye. Majd a tárgyalások eredményeiről értesítik a feleket és közlik velük a teendőiket.
Ez a megközelítés mind Ukrajna, mind az Európai Unió számára elfogadhatatlan. Nem csupán azért, mert végtelenül megalázó és egy olyan korszak emlékét idéz fel, amit mi már régen magunk mögött hagytunk. Hanem elsősorban azért, mert a megállapodás végrehajtásában döntő szerepe van Ukrajnának és az EU-nak, végre sem hajtható nélkülük. Itt annak az elvnek kell érvényesülnie, hogy semmit rólunk nélkülünk.
Ehhez azonban erő és határozottság kell. Ez a következő, rövid határidőn belül elvégzendő feladat Európa számára. Kellő erőt gyűjteni és a sorsát a saját kezébe venni. Ebbe az irányba mutat von der Leyen ambiciózus terve, a „Rearm Europe” (felfegyverezzük Európát), a „hajlandók koalíciójának” felállása és a formálódó új német kormány egyértelműen pozitív hozzáállása ezekhez a tervekhez.
Hol van ezekben a biztató tervekben Magyarország, a magyar kormány helye? Sajnos jelen pillanatban a magyar kormány semmilyen formában nem része a formálódó együttműködésnek. Európa peremén, a szélsőségesek táborában keresi a helyét és partnereit. Az elmúlt években magatartásával eljátszotta szövetségesei bizalmát, most már akkor is csak vonakodva és gyanakodva fogadnák be, ha valódi szándékot mutatna az együttműködésre. Erről azonban nincs szó. A magyar miniszterelnök durva, sértő kijelentéseket tesz partnereire (gyáva nyulak, a barázdában lapulnak és várják a végzetüket), az integrációra (az EU-nak kampó, a napjai meg vannak számlálva stb.) és sem külpolitikájában, sem belpolitikájában nem közelít névleges szövetségeseihez. Nem segít a folytonos trollkodás, a tüske a köröm alatt, bot a küllők között mentalitás sem, ahogy a folyamatos vétók, zsarolások sem.
Akik úgy gondolják, hogy Magyarországnak nem a senkiföldjén, esetleg páriaként a Nyugat perifériáján van a helye, annak le kell vonnia a következtetést. Ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon, a magyaroknak változtatniuk kell. Erre minden lehetőségük meglesz jövőre a választásokon. Végül is ott dől el, hogy újból az EU megbecsült tagja leszünk vagy az EU-tól egyre távolodó, felzárkózási lehetőségeinket elveszítő kompország a civilizált Európa peremén.
Forrás: Connect Europe A szerző a Connecteurope Egyesület felelős szerkesztője.
