Manapság egyre több elemző gondolja úgy, hogy Trump elnök orosz politikája lényegében egy fordított Kissinger-stratégia. Az eredeti Kissinger-stratégia lényege az volt, hogy ha az Egyesült Államoknak két erős és veszélyes kihívója lenne (a Szovjetunió és Kína), akkor érdemes volt éket verni közéjük, és normalizálni a kevésbé veszélyessel való kapcsolatokat. Ez volt az USA-Kína közeledés alapja az 1970-es évek elején.
Elemzők most azzal érvelnek, hogy szerepcsere zajlik: Oroszországot el kellene választani Kínától, és ez a próbálkozás nagyon értékes az Egyesült Államok számára. Nem tudom, Trump elnök és a kormánya hogy látja ezt, de ha valóban így gondolkodnak, akkor komoly stratégiai hibát követnek el. A hasonlat végzetesen félrevezető.
Akkoriban a kínai-szovjet kapcsolatok már évek óta rendkívül feszültek voltak – 1969-ben véres fegyveres összecsapások voltak az Ussuri folyó mentén, amelyek hetekig tartottak, és a konfliktus csak akkor ért véget, amikor a Szovjetunió „megsemmisítő csapással fenyegette Kínát. Ebben a bizonytalan helyzetben Kína is kiutat keresett, és érdeke volt az Egyesült Államokkal való kapcsolatok normalizálása. Arról nem is beszélve, hogy a kínai vezetés kérlelhetetlen gyűlöletet táplált a szovjet vezetők iránt, akiket a kommunizmus árulóinak tekintettek. Ilyen körülmények között Henry Kissinger stratégiája könnyen megvalósítható volt és jól működött – bár most sokan kritizálják, amiért „kiengedte a kínai sárkányt a ketrecéből”.
Ma már gyökeresen más a helyzet. Oroszország vezetésének rövid távon érdeke fűződik a Kínával való szoros, úgynevezett „határok nélküli” kapcsolat fenntartásához. Putyinnak a Nyugat iránti mai érzései hasonlítanak Mao Zedongnak a szovjet vezetők iránti akkori érzéseihez.
Ha a realizmus az uralkodó tan, akkor legyünk igazán realisták! Putyin barátságot színlelhet az Egyesült Államokkal egy kedvező üzlet biztosításának reményében, de téveszme azt gondolni, hogy ez bármire kötelezi. Akármilyen engedményt elfogad nyugatról, csak hogy az első adandó alkalommal hátba szúrja. Számos kísérlet volt a megnyugtatására. George W. Bush összebarátkozott vele, majd 2008-ban jött Georgia. Obama kezdeményezte az „újraindítási” politikát Oroszországgal, majd jött a Krím és a Donbász, majd Szíria. Trump barátságot keresett, aztán jött az Azov-Kerch konfliktus. Angela Merkel folyamatosan gesztusokat tett, még a Nord Stream 2-t is építette – mit ért el vele?
Ahogy Hitler sem vette komolyan a Müncheni Egyezményt, annak ellenére, hogy megfogadta, hogy nem tesz további területi követeléseket, vagy a Molotov-Ribbentrop Paktumot a Szovjetunióval kötött barátságról és agressziómentességről (persze Sztálin titokban arra készült, hogy megszegje, de Hitler megelőzte), Putyin nem fog tiszteletben tartani semmilyen megállapodást, ha egyszer meglátja a lehetőséget, hogy megtagadja.
Ez azt jelenti, hogy hiábavalóak a tárgyalások vele? Egyáltalán nem. De a tárgyalásokat a valóság szem előtt tartásával kell lefolytatni, nem engedményekből. Minden megállapodást többször is meg kell őrizni, mint például a Zelenszkij által követelt biztonsági garanciákkal. Puszta felelőtlenség azt hinni, hogy „tisztel, fél tőlem, ezért tiszteletben tartja az alkut. És súlyos hiba különleges engedményeket ajánlani neki a barátság reményében, mert ő biztosan nem viszonozza. Épp ellenkezőleg – az engedményeket a gyengeség és a behódolás jeleinek tekinti.
Remélhetőleg Trump elnök – és ami még fontosabb, a körülötte lévők is – teljesen tisztában vannak ezzel. Mert ha nem, akkor újabb tragédia vár ránk.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. március 2-án.