Szent-Györgyi Albert: Oktatás és bővülő ismeretek

Az alábbiakban a Nobel-díjas biológusnak a Science című folyóiratban megjelent gondolatébresztő írásából közlünk részleteket Sz. Tóth Magda válogatásában.

Az egyre bővülő ismeretekkel járó egyszerűsítés lehetővé teszi, hogy az oktatás felölelje ezeket az isme­reteket.

Reménytelen lenne az a próbálko­zásunk, hogy az oktatást összhang­ba hozzuk az állandó – szinte rob­banásszerű – kiterjedésben levő is­meretanyaggal, ha e növekedéssel nem járna együtt az egyszerűsítés. A továbbiakban a kérdés e kelleme­sebb oldalával fogok foglalkozni. A tudás olyan, mint egy szent tehén,és az én problémám az lesz, miképp lehet ezt a tehenet úgy megfejni, hogy közben távol maradjunk a szarvaitól.

Egyik okom az optimizmusra az, hogy a természet alapjaiban egysze­rű. Erre akkor jöttem rá, amikor sok évvel ezelőtt Princetonban az Institute for Advenced Studies tag­ja lettem. Abban a reményben lép­tem ebbe az intézetbe, hogy össze­dugva orrunkat a nagy atomfiziku­sokkal és matematikusokkal, megta­nulok majd egyet s mást az élő anyagról. De mihelyt sejtetni enged­tem, hogy bármelyik élő rendszer­ben több mint két elektron van, a fizikusok nem álltak többé szóba velem.

Valamennyi számológépük segít­ségével sem tudták megmondani, hogy miképp viselkedhet a harma­dik elektron. A figyelemreméltó az egészben az, hogy ez az elektron pontosan tudja, mit csináljon. Ilyenformán ez a kicsiny elektron tud valamit, amit Princeton valamennyi bölcs embere nem tud, és ez csak valami nagyon egyszerű lehet. A természet lényegében bizonyára sokkal egyszerűbb, mint ahogy számunkra látszik. Előttünk rejtjelezett levél­ként jelenik meg, amelyhez nincs rejtjelkulcsunk. Amilyen mértékben módszereink megfelelőbbé, kevésbé nehézkessé válnak, amint megfejt­hetjük a természet kódját, a világ­nak nemcsak világosabbá, de sokkal egyszerűbbé is kell válnia.

A tudomány azon az úton van, hogy általánosítson, az általánosítás pedig egyszerűsítést jelent. Saját tudományom, a biológia ma nemcsak sokkal gazdagabb, mint tanulóéveimben volt, de egyszerűbb is. Azidőtájt borzasztóan bonyolultnak tetszett, minthogy nagyszámú elkü­lönült elvre töredezett szét. Ma ezek valamennyien egyetlen egészben egyesülnek, amelynek a középpontjá­ban az atommodell áll. Kozmológia, kvantummechanika, a DNS és a genetika valamennyi, többé vagy kevésbé ugyanannak a műveletnek, a legcsodálatosabb egyszerűsítésnek a része.
És az általánosítások meggyőzőbbek is az értelem számára, mint a részletek. Az oktatás során nagyobb hangsúlyt kell helyeznünk az általánosításokra, mint a részle­tekre. Persze a részleteknek és az általánosításoknak megfelelő egyen­súlyban kell lenniük: általánosí­tást csak részletekből kiindulva le­het elérni, az általánosítás viszont értéket és érdekességet ad a rész­letnek.

Ezután a bevezetés után néhány általános megjegyzést szeretnék ten­ni. Először a tanítás fő eszközéről, a könyvről.

Az ismereteinket tartalmazó könyvek természetéről széles körben helytelen felfogás terjedt el. Úgy vélik, hogy ezeknek a könyveknek a tartalmát a fejünkbe kell sajtol­ni. Azt gondolom, az igazsághoz en­nek az ellenkezője áll közelebb. Könyvek azért vannak, hogy meg­tartsák magukban a tudást, mialatt mi a fejünket valami jobbra hasz­náljuk. Az ismeretanyag számára a könyv biztosabb otthont is nyújt. Az én fejemben bármelyik könyvszagú ismeret felezési ideje néhány hét. Így hát az ismereteket biztos megőrzésre a könyveknek és a könyvtáraknak hagyom, és inkább horgászni megyek, mikor halra, mikor új ismeretekre.

Tudom, hogy megdöbbentően tu­datlan vagyok. Vizsgázhatnék az egyetemen, de akármelyik vizsgán megbuknék. S ami rosszabb: kincs­ként őrzöm tudatlanságomat; kényelmesnek érzem. Nem felhőzi be naivitásomat, szellemem egyszerű­ségét, azt a képességemet, hogy gyermeki módon csodálkozzam a természeten és felismerjek egy csodát még akkor is, ha mindennap látom. Ha 71 évemmel még ások a tudás hegyében, azt ezzel a gyer­meki magatartással teszem. „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa” – mondja a Biblia; „mert képesek megérteni a Természetet” – mondom én.

Nem akarom, hogy félreértsenek, nem becsülöm le a tudást, én sokáig és keményen dolgoztam, hogy a tudománynak valamennyi, a bioló­giával kapcsolatos területén ismeretekre tegyek szert. Enélkül nem tud­nék kutatni. De csak azt őriztem meg, amire szükségem van a dolgok egyféle megértéséhez, intuitív meg­ragadásához és ahhoz, hogy meg­tudjam, melyik könyvben mit találok meg. Ez számomra szórakozás volt. És nekünk szórakoznunk kell – különben munkánk nem jó.

Következő megjegyzésem az idő­viszonyokat érinti. Az iskolában töl­tött idő aránylag rövid az azután következő időhöz képest. Ezt külön hangsúlyozom, mert széltében azt gondolják, hogy mindent, amit tud­nunk szükséges ahhoz, hogy mun­kánkat jól végezzük, az iskolában kell megtanulnunk. Ez tévedés. Az iskolát követő hosszú időszak alatt hajlamosak vagyunk, így vagy úgy, elfelejteni, amit akkor tanultunk, amikor bőven volt időnk tanulásra.

Valójában legtöbbünknek egész életünkön át tanulni kell, én magam is deres fejjel fogtam hozzá a kvan­tummechanika tanulmányozásához. Ilyenképpen az iskolának elsősorban azt kell elvégeznie, hogy megtanít­tassa velünk, miképpen kell tanulni, hogy felkeltse a tudás iránti étvágyunkat, hogy megtanítson bennün­ket a jól végzett munka örömére és az alkotás izgalmára, hogy megta­nítson arra, hogy szeressük amit csi­nálunk, és segítsen megtalálni azt, amit szeretünk csinálni.

Gerard barátom Fouchet-t idézte, aki azt tanácsolta nekünk, hogy a tudás oltáráról a tüzet vegyük el és ne a hamut. Miután én földibb haj­landóságú vagyok, azt tanácsolom önöknek, hogy a húst vegyék, ne a csontokat. A tanárok általában fi­gyelemre méltó előnyben részesítik a csontokat, különösen a száraz csontokat. A csontok természetesen fontosak, és mi szeretjük olykor-­olykor egy kicsit szopogatni őket, de csak akkor, amikor a húst már megettük. Azt akarom mondani ez­zel, hogy nem tanulnunk, hanem átélnünk kell a dolgokat. Ez majd­nem mindenre érvényes. Shakespeare-t és minden irodalmat át kell élni, a zenét, a festészetet és a szobrászatot művelni kell, a színdarabot el kell játszani. Mindez még a történelemre is áll; a törté­nelmet, a különböző korszakok szel­lemét, ahelyett, hogy adataikat rak­tároznánk, át kell élnünk. Örülök, amikor elmondom, hogy ez az irányzat – átélni a dolgokat – még a tudományok oktatásában is nyil­vánvalóvá válik.
A legújabb irány­zat nem az, hogy a természet egy­szerűbb törvényeit megtanítsák, ha­nem hagyják, hogy a hallgatók egy­szerű kísérletekben felfedezzék azo­kat a maguk számára. Persze tudom, hogy az adatok fontosak. Még érdekesek is lehetnek, de csak a hús, a lényeg elfogyasztása után. Ekkor még kíváncsiakká is válha­tunk irántuk, és így megőrizzük őket. De ezt megelőzően az adatok csak unalmasak, a szellemet pedig elbutítják, ha meg nem ölik.

Általánosan elterjedt vélemény, hogy a memorizálás nem okoz bajt, hogy a tudás nem ártalmas. Attól tartok azonban, hogy árthat. A holt ismeretanyag eltompítja a szellemet, megtölti a gyomrot, anélkül, hogy táplálná a testet. Az elme nem feneketlen gödör, és ha beleteszünk va­lamit, esetleg ki kell hagynunk be­lőle valami mást. Életszerűbb taní­tással a szellemet a valóban fontos dolgok számára tarthatjuk fenn. Sőt, még az egyre bővülő ismeret­anyaghoz szükséges időt is megtakaríthatjuk így.

Az ilyen élő tanítás, amely betölti mind a lelket, mind a szellemet, hozzásegítheti az embert, hogy szem­benézzen egyik legsúlyosabb problé­májával: mihez kezdjen önmagával. A legfejlettebb társadalmak, mint a mienk, mérhetetlenül többet tudnak termelni, mint amennyit el tudnak fogyasztani, és az egyre tökéletesebb automatizálással párhuzamosan a szakadék gyorsan mélyül Megpróbálunk szembenézni a kihívással úgy, hogy haszontalan dolgokat, pél­dául fegyverzeteket állítunk elő. De ez nem oldja meg véglegesen a problémát. Végül majd kevesebbet kell dolgoznunk. De akkor mihez kezdünk majd saját magunkkal? Az életet nem lehet betöltetlenül hagy­ni. Az embernek szüksége van izgalomra, kihívásra, és egy gazdag társadalomban minden könnyen elérhető. Az unalom veszélyes, ugyanis könnyen arra késztetheti a társadalmat, hogy az izgalmat – fele­lőtlen és tudatlan vezetőket követve – politikai kalandban és katasztró­fapolitikában keresse. A mi társa­dalmunk az utóbbi időben e hajlan­dóság riasztó jeleit mutatta. Ez a hajlandóság abban a világban, ahol az atombombák másodpercek alatt a világ egyik végétől a másikig re­pülhetnek, egyenlő az öngyilkosság­gal. Az élő művészetek és a tudo­mány tanítása során az iskolák végtelen távlatokat nyithatnak, ki­hívást jelentenek intellektuális és művészi létforma felé törés érde­kében és az egész életet izgalmas kalanddá változtatják. Azt hiszem, hogy tanításunk során nemcsak a részleteknek és az általánosítások­nak kell egyensúlyban lenniük, de tanításunk egészének is egyensúly­ban kell lennie az általános emberi értékekkel.

Befejezésül néhány megjegyzést akarok fűzni egyes tárgyakhoz, elő­ször a természettudományokhoz. Ezeket a tudományokat két szempontból kell néznünk; először mindennemű oktatásnak, a humanista kultúrának is részévé kell válniuk. De azért is kell tanítanunk a ter­mészettudományokat, hogy felkészítsük a tudóst a különböző mun­kákra. Ha a két szempont között éles különbséget teszünk, akkor a„két kultúra” fogalma elveszti majd a jelentését.

Utolsó megjegyzésem a történe­lem tanításával kapcsolatos, nem­csak azért, mert ez a legfontosabb tárgy, hanem azért is, mert még emlékszem, mennyit izzadtam, amikor a történelmi adatokat magoltam. A történelemnek két vetülete van: A Nemzet történelme és a Vi­lágtörténelem. A Nemzet történelme valamilyenfajta családi ügy, nem beszélek itt erről. De mi a Világ­történelem? Ez lényegében az em­ber története, ahogyan felemelke­dett az állati sorból a jelenlegi ál­lapotába. Elbűvölő történet; az al­kotók sokaságának, e történet hő­seinek a neveihez kapcsolódik, azokéihoz, akik új ismereteket terem­tettek, új erkölcsi értékeket vagy új szépségeket hoztak létre. A törté­nelem e pozitív oldalával szemben ott áll a negatív, a destruktív oldal, amely királyok, nagyurak, tábornokok és diktátorok nevéhez fűző­dik, akik mohóságukkal és hatalom­vágyukkal háborúkat szítottak, csatákat vívtak, és lerombolva azt, amit más emberek építettek, majd­nem mindig nyomort hoztak létre. Ők a hősei annak a történelemnek, amelyet jelenleg mint világtörté­nelmet tanítunk. Ez a történelem nemcsak negatív és torz, de hamis is, mert elhagyja a tetveket, a pat­kányokat, az éhséget és a járvá­nyokat, amelyeknek pedig – amint arra Zinsser alaposan rámutatott – több köze volt az események alakulásához, mint a generálisoknak és a királyoknak. Annak a világtörténelemnek, amelyet mi taní­tunk, őszintébbnek is kellene len­nie, és magában kellene foglalnia elmúlt korok bűzét, szennyét, érzéketlenségét és nyomorát, hogy ezál­tal megtanítson bennünket a hala­dás megbecsülésére. Nem kell meg­hamisítanunk a történelmet; a tör­ténelemben jelen van amúgy is az a tendencia, hogy meghamisítsa ön­magát, mert a csatamezőről csak az élő tér vissza, hogy elmondja, mi történt. Ha egyszer a halott is visszatérhetne, és elbeszélné a gyalá­zatos véget, amit megért, ma a tör­ténelem és a politika nem lenne ugyanaz. Az igazmondóbb történelem egyszerűbb is lenne.

Amint eltűntek a válaszfalak a különböző természettudományok kö­zött, a természet- és a humán tudományok közötti gátak is fokoza­tosan elenyészhetnek. A fizikai módszerek segítségével történő kormeghatározás a történelem kutatásának módszerévé vált, a röntgen­színkép és a mikroanalízis viszont a festészet tanulmányozásának az eszközévé. Remélem, hogy a humánlélektan eredményei segítségünkre lehetnek abban is, hogy az ember történelmét egységesebb és tisztább formában újraírjuk.

Az emberi haladás története nem kapcsolódik semmilyen korszakhoz, nemzethez vagy bőrszínhez, és így megtaníthatná fiataljainkat a szélesebb emberi összefogásra. Erre a szolidaritásra rendkívüli szükségünk lesz majd akkor, amikor – hogy fennmaradhassunk – újjáépít­jük a politikai és az emberi kapcso­latokat.

Oktatásunknak, számtalan fejezete ellenére, lényegében csak egy célja van: olyan emberek alakítása, akik szemüket a táguló horizontra függesztve szilárdan megállnak a lábukon. Ez a feladat az iskolát minden szinten a legfontosabb közintézménnyé és a tanárt a legfontosabb közéleti alakká teszi. Ahogyan ma tanítunk, olyan lesz a holnap.

Megjelent A Hét II. évfolyama 50. számában, 1971. december 10-én.