Mi a baj Putyinnal, aki nem akar mást, csak ami az övé, és hogy mi az övé, azt természetesen ő mondja meg, és ha ezt elfogadjuk, akkor Putyin megnyugszik, és jóban lesz mindenkivel, ahogy mi is jóban voltunk a szovjetekkel, miután beláttuk, hogy az ’56-os hecc csak ártott nekünk?
Az Eurobarometer szerint a magyarok 39 százaléka vélekedik pozitívan az Unióról, ami egy félév, tehát csupán hat hónap alatt zuhant le 51 százalékról, és ez a tizenkét százaléknyi pesszimizmus-többlet nyugodtan nevezhető drámainak.
Egy ideje eléggé világos, hogy a társadalom jelentős része számára a Nyugat soha nem az árubőség és a piac, valamint a demokratikus intézmények kínálta előnyöket, nota bene ezek összefüggését, hanem csak az előbbit jelentette, vagyis az Unióban való drasztikus csalódás nem a nyugati demokrácia amúgy is érdektelen minőségének szól, hanem annak a feltételezésnek, hogy eddig Brüsszel adott pénzt, most pedig azt is elveszi a magyar embertől, amit pedig vérével és verejtékével termelt ki magának.
Természetesen az inflációról, az energiaárakról, és a magyaroknak Isten kegyelméből járó, a nettó befizető országok által csupán kiközvetített lóvéról van szó, ami azonban nem jön, pedig jár. Arról már nem is beszélve, hogy – amint ezt a magyar kormánymédia naponta többször is gondosan elmagyarázza – a Nyugat teljesen érthetetlenül megtámadta Oroszországot, pontosabban bedőlt a náci ukránok provokációjának, még pontosabban áldozata lett saját ruszofóbiájának, és ennek senki más, mint a magyar ember issza meg a levét. Ezért veri a magyar ember inflációja az eget, és ezért drága a gáza.
A magyar ember eme anomáliák megszüntetése érdekében a legnagyobb áldozatokra is hajlandó lenne, vagyis önként odaadná az ukrán területek egy részét az oroszoknak, természetesen az érintett ukrán lakosokkal és eloroszosításra ítélt gyerekeikkel egyetemben, csak legyen végre béke. Hagyjanak nekünk békét!
Mi ebben a bonyolult, könyörgünk? Mi a baj Tolsztoj nyelvével? Mit nem ért ezen a dollárbaloldal, de főként a Nyugat? És mi a baj Putyinnal, aki nem akar mást, csak ami az övé, és hogy mi az övé, azt természetesen ő mondja meg, és ha ezt elfogadjuk, akkor Putyin megnyugszik, és jóban lesz mindenkivel, ahogy mi is jóban voltunk a szovjetekkel, miután beláttuk, hogy az ’56-os hecc csak ártott nekünk, és innentől megígértük, hogy jók leszünk, és nem játsszuk az eszünket, hogy így szabadság, meg úgy függetlenség.
Ezután már csak a maradék autonómiánkat kellett átadnunk Kádárnak, a velünk született káros hajlamot az önálló ítéletalkotásra, a döntésekre az állam helyett, a büszkeségünket és a méltóságunkat. Nagy ár volt ez? Ugyan! A háztáji, a Trabant, a víkendtelek, a langyos sör, a háromévenkénti nyugati utazás, a hús a húsboltban és az, hogy ott fönt mindent intéztek helyettünk, mindent megért. Jó, a magyar ember agya kissé kiszikkadt közben, azon kaptuk magunkat, hogy csak ülünk és bambulunk magunk elé, de ez békesség, az áldott süket csönd nirvánája volt, ahol már nincs semmi, és mi sem vagyunk, és ez jó.
Volt egy kis felfordulás a rendszerváltásnak nevezett izé idején, de hálistennek annak már egy ideje vége, és mi visszataláltunk igazi önmagunkhoz, mert megtaláltuk újra a Kádárunkat, és elvesztettük végre a gondolkozásnak és a demokrácia káoszának a kényszerét, és azt kívánjuk, puszta jóindulatból is, hogy az ukránok is érjenek el az öntudatvesztésnek erre a szintjére, mert akkor ők is megértik, hogy nem létezni jó.
Áldás, békesség!
Szénási Sándor jegyzete a 2023. május 13-i Hetes Stúdióban hangzott el.