„Az EU pilléreit jelentő béke és stabilitás már nem garantált” – mondja Hadja Lahbib válságkezelésért felelős biztos – „Európa fegyveres erőszakkal szembeni felkészültsége és ellenállóképessége kihívásokkal nézhet szembe.” Ezt úgy kell lefordítani, hogy háború lesz. Lehet. Talán nem. De lehetséges, hogy inkább igen. Éberség. Nem lehetünk olyan ostobák, mint a múlt század harmincas éveiben voltunk. Szóval készülni kell.
Elfelejtettem a nagymamámtól tanulni, mondta a taxis, ostoba voltam. 2022 februárját írtuk, Putyin lerohanta Ukrajnát, és hirtelen előkerült, hogy ilyenkor a régiek lisztet, cukrot, babot, konzervet kezdtek felhalmozni, háborús receptkönyveket vettek, miközben a sokat látott, és még többet éhezett nagyik és dédik a semmiből próbálták elővarázsolni az ételt. Rántotta zsír, és olaj nélkül, szárazon, amíg volt tojás. Most én mit csináljak? tanácstalankodott a taxis. Nem tudok semmit. Főzni se. Elhittem az örök békét. Nem voltam elég gyanakvó, eléggé hörcsög természetű, cinikus, és óvatos. Apám testvére, aki ’56-ban lelépett, egy szocdem, akit éppen ellenségnek nevezett ki az aktuális rezsim, Dél-Franciaországban nyitott nyomdát, a pincéjébe pedig egy hadseregnek kijáró kaját zsúfolt be. Hidegháború volt akkor is, vagyis hol hideg, hol meleg háború. Amikor kint voltam nála, csak röhögtem rajta. A múlt rabja, szegény hülye. Pedig neki volt igaza, fejezte be a taxis. Háborúra béke jön, a békére a balekok kora, akik egy nemzedék alatt elfelejtik, milyen is meghalni a harctéren, így aztán berúgja az ajtót a háború megint. Ez a világ rendje, nem a történelem vége.
Ez a hároméves monológ jutott eszembe, amikor azt olvastam, hogy az Európai Bizottság hetvenkét órára elegendő túlélési csomagot javasol összerakni a polgároknak, a kormányoknak pedig háborús nyersanyagkészletek gyűjtését. A csomagokba víz, konzerv, gyógyszer, zsebtelep, szappan kerül. Ugyanaz, mint ami mondjuk egy nyolcvanöt évvel ezelőtti csomagban volt. Nincs benne tartalék mobil, számítógép, GPS, semmi modern kütyü, ami amúgy fölényt szokott jelenteni a régi, kézműves világgal szemben.
Háborúk és válságok idején a technika omlik össze először, a kényelmi szolgáltatások, minden, amitől a társadalmunk olyan sebezhető.
„Az EU pilléreit jelentő béke és stabilitás már nem garantált” – mondja Hadja Lahbib válságkezelésért felelős biztos – „Európa fegyveres erőszakkal szembeni felkészültsége és ellenállóképessége kihívásokkal nézhet szembe.” Ezt úgy kell lefordítani, hogy háború lesz. Lehet. Talán nem. De lehetséges, hogy inkább igen. Éberség. Nem lehetünk olyan ostobák, mint a múlt század harmincas éveiben voltunk. Szóval készülni kell.
De pontosan mire is? Pincelét, sötétség, kint sivítások és robbanások, ételért, helyért marakodó emberek, némi előnyért magukat muszkavezetőnek eladó, tegnap még melldöngető magyarok? A vezérből hivatalosan is helytartó lesz? Letartóztatások, összefogdosások, deportálások? A Duna újrahasznosítása? A pincében egymás kezének megfogása, vigasztaló suttogások?
És ha így lesz, aki túléli, majd megkérdezi azok helyett is, akik már nem kérdeznek, mert halottak, hogy miként történhetett meg mindez? Hogy ki tette ezt velünk? És persze megint felhangzik majd, hogy háborút soha többé?
Tényleg a zárral babrálnak majd odakint a bombázások elülte utáni dermedt csendben? Ismerős nyelv mondattöredékei recsegnek, és a pinceajtó lassan, fenyegetően kitárul?
