A parlamentben a miniszter, néha a kormányfő nevében is felszólaló államtitkárokat általában arra tartják, hogy a képviselők szakirányú kérdéseit szakirányúlag megválaszolják, persze mindig a kormány érdekei felől, ebből aztán vagy lesznek dúltkeblű viták, vagy sem. A lényeg, hogy bizonyos ügyekben mentesítsék főnökeiket a válaszokra való gondos és időt rabló felkészüléstől, valamint a szócséplő vitáktól, és közben az okvetetlenkedő ellenzéki képviselőket is lefárasszák, ami mindig tiszta haszon. Így megy ez ott, ahol az előbbi irónia ellenére az államtitkárok mégiscsak beszélnek fontos ügyekről, kényszerét érzik az érvelésnek, nem hamisítanak feltétlenül adatokat, viszontválaszolnak, tehát egy demokratikus működés alanyai, persze a demokratikus müködés szokásos képmutatásaival, és bürokráciájával.
Nálunk ennél sokkal tisztább viszonyok vannak, a parlament demokratikus működése egyáltalán nem képmutató, és nem is bürokratikus, hanem egyszerű, tiszta és átlátszó, mint egy pohár patakvíz.
Vegyük rögtön azt, hogy a mi államtitkáraink sokkal önérzetesebbek annál, hogy a főnökük helyett adatgyűjtő rabszolgamunkát végezzenek, tehát ritka kivétellel egyáltalán nem készülnek fel a válaszadásra, de mint látni fogjuk, ez nem is szükséges. Másrészt sosem bocsátkoznak vitába, hiszen az előbbiek értelmében erre nem is lennének képesek, másrészt nem is ez a dolguk. A magyar államtitkár nem egy száját jártató debattőr, hanem olyan sportember, aki csípőből tudja visszanyesni az ellenzéki hazugságok és rágalmak labdáját, fordulatból, vagy épp háttal a szcénának, alányúlva a labdának, pörgetve, és laposan visszaadva, illetve keményen lecsapva.
Jó, most kissé elragadott minket a hév, és a hasonlatként használt tenisz játékának szépsége: a valóság az, hogy az említett államtitkárok messze nem ismernek ennyi fogást, messze állnak a virtuozitástól, és játékintelligenciájukkal is akadnak problémák. De erről nem ők tehetnek szegények, hanem a munkaköri leírásuk, amely szerint bármely kérdésre adandó viszontválaszra csak a következő szavak használhatók fel: dollárbaloldal, Brüsszel, Gyurcsány, esetleg migránssimogató, háborúpárti ellenzék, stb. Nincs belőlük sok, vagyis államtitkárnak lenni nem olyan bonyolult feladat, mint amennyire jól fizető, ámde rohadt unalmas, agysorvasztó, már ha az illető agyon még van mit sorvasztani.
Ezért történhetett, hogy miközben az ellenzék egy része 22 órás obstrukcióval fejezte ki tiltakozását amiatt, hogy a kormány a szociális ellátás kötelességet a lehető legtávolabb tolja el magától, az illetékes államtitkár úgy gondolta, hogy a szokásos tízszavas repertoárját feldobja egy kicsit, konkrétan úgyis régen kommunistázott már.
Azt mondta: kommunista örökség, hogy az államnak kell megoldania a szociális problémákat.
Ami szép mondás egy olyan politikai oldaltól, amely leszakadt régiók ellátásra szoruló, képzetlen, szegénységben élő népességéből él, velük választatja meg magát tutira menve, ám most elbújik a dettó szegény családtagok, önkormányzatok, meg egyházak mögött. Ráadásul, miközben az út szélén hagyja őket, még fel is hívja a figyelmüket arra, hogy ilyet velük a komcsik bezzeg sosem csináltak.
Tanulság: ha államtitkár vagy, ne próbálkozz hosszú, a lehetőségeidet meghaladó mondatokkal, abból csak a baj van.
Hát, anyjuk, akkor csomagolj valamit az útra, nincs mit tenni, nekivágok és feltalálok egy pár kommunistát valahol. Télvíz idején jól jönne tőlük egy kis örökség.
Szénási Sándor jegyzete a 2022. október 29-i Hetes Stúdióban hangzott el.
