Annak, hogy a mi Amarisszánk történetesen magyar, különösebb jelentősége nincs, a nyomtalanító jöhetett volna majdnem bárhonnan, de azért a „különösebb”, és a „majdnem” szavak jelzik, hogy e sorok írója számára mégis nehezen elképzelhető, hogy egy amerikai, japán, svájci, norvég teniszező ezt a lépést megtette volna, bár kétségtelen, az a lista még hosszabb, ahol ez a sportolói mentalitás nem elképzelhetetlen, esetlegesen összefüggésben a hazai szokásokkal, az elit moráljával, a politika határátlépéseivel, és egyéb, a társadalmat trenírozó viselkedésmintákkal.
Nem volt kérdés, hogy a világmédiát egy perc alatt befutja az a felvétel, amelyen a Hungarian Open Budapest Grand Prix tornán a magyar Tóth Kiara Amarissza, miközben kínai ellenfele vitatta azt a vonalbírói döntést, hogy a labdája elhagyta a játékteret, odarohant a labdanyomhoz, és széttaposta. Aztán visszament a helyére, miért ne ment volna, dolgát elvégezte.
Mindenki tátott szájjal állt, illetve ült, ha a közönséget is idevesszük.
Csang Suaj, az ellenfele ekkor feladta. Korábban ugyanis már volt egy hasonló vita, amikor is a vonalbíró, de a székbíró is out-ot ítélt Csang ellen, holott, ez a videofelvételen világosan látszott, a labda érintette a vonalat, tehát in-t kellett volna ítélni. A magyar versenyző így igazságtalanul kapott egy pontot, ám ez akkor nem az ő hibája volt.
A második esetben azonban, amikor szándékosan, gátlás nélkül taposta el az egyetlen bizonyítékot, ami még esélyt adott volna egy fair, sportszerű, tehát igazságos döntésre, egy olyan viselkedéskultúrában játszotta el, amit eljátszott, ahol a nyilvánosság sem számít, a bűntett nyilvánvalósága tudniillik, csak a végeredmény fontos. A végeredmény pedig a labdanyom hiánya. Hogy ez hogyan állt elő, taposás, pimaszság, cinizmus által, azon az érzékenyebb lelkűek ugyan molyolhatnak hajnalig, de kit érdekel? „Magának kereste a bajt” – mondta tömören Amarissza a Kossuth Rádiónak kínai ellenfeléről – nem értem, miért csinált ekkora balhét, hogy a bíró döntését felül akarta bírálni.”
Ugye, milyen ismerős?
Két dolgot azonban rögzíthetünk. Annak, hogy a mi Amarisszánk történetesen magyar, különösebb jelentősége nincs, a nyomtalanító jöhetett volna majdnem bárhonnan, de azért a „különösebb”, és a „majdnem” szavak jelzik, hogy e sorok írója számára mégis nehezen elképzelhető, hogy egy amerikai, japán, svájci, norvég teniszező ezt a lépést megtette volna, bár kétségtelen, az a lista még hosszabb, ahol ez a sportolói mentalitás nem elképzelhetetlen, esetlegesen összefüggésben a hazai szokásokkal, az elit moráljával, a politika határátlépéseivel, és egyéb, a társadalmat trenírozó viselkedésmintákkal.
Ebben az összefüggésben, ki tudja, az Orbán-rezsim mára tökéletesre érlelt gátlástalanságával, a bűntettek nagy nyilvánosság előtt elkövetett laza természetességével mennyire befolyásolták a mi Amarisszánk eljárását. Lehet persze, hogy semennyiben. Az egyéni döntéseknek is van tere végülis, egy ennyire még szabad országban.
Bűnözhetsz is, de nem muszáj.
Azért a dologhoz a végjáték is hozzátartozik: a kínai versenyző mindennek ellenére kezet fogott Amarisszával, aki győzelmét felemelt kézzel megünnepelte, és most készül következő meccsére. Amit tett, annak következménye ugyanis az, hogy továbbjutott. Semmi pontelvonás, semmi büntetés. A sportvilág ugyan örjöng, de mint már említettük, ez nem számít.
Egy jó sarok jó helyen, az számít.
