Anna Arutunyan, a CNN elemzője szerint Ukrajnának kell engednie, és nem a Nyugatnak döntésre jutnia, mi lesz abból, ha Putyin győzelemmel vonul le erről a sakktábláról, a nagyszájú Nyugat pedig megalázottan. Az orosz birodalmi álmok dagadnak tovább, és ezek, mint a kelt tészta, idővel mindig kifutnak a teknőből. Ez az elemzőnek eszébe se jut. Ő úgy számol, hogy egy 37 milliós nép nem győzhet le egy 143 milliósat, és ha Kijevnek nincs félmillió új regrutája, hát tegye fel a kezét, már bocs.
A CNN elemzője, Anna Arutunyan figyelemreméltóan egyszerű és jogos kérdést tesz fel azoknak, akik az orosz-ukrán háború mindkét fél számára sikeresnek tekinthető befejezéséről elmélkednek: mondják már meg végre, hogy mi számít itt győzelemnek, és az hogyan érhető el.
És erre nehéz felelni. Vagy könnyű, viszont értelmetlen. A Kreml ugyan gyakran beszél a háború végéről, amely két úton is eljöhet, ha akar: az egyik Ukrajna nácitlanítása és demilitarizálása, a másik, amit a néha Putyin-pótlékként szereplő Medvegyev szokott elhörögni a médiában: Ukrajnának mint önálló államnak a teljes megsemmisítése.
Mármost ami ezekben az állításokban nem hazugság, az lehetetlenség, és fordítva. Nincs velük mit foglalkozni. Sajnos azonban az ukrán célkijelölésekkel sem vagyunk beljebb: „a mindent vissza” persze siker lenne, de a realitása csak egy mélyaltatásban lenne valószínű, de abból is fel kell egyszer ébredni. Érthető, hogy az ukrán elit nem mer mást mondani, de az öncsalás mindig visszaüt, amint ezt a bőséges magyar tapasztalatok is igazolják.
De tegyük fel, hogy a győzelem, legalábbis a pillanatnyi, egyenlő lenne a fegyvernyugvással, amire az ukránoknak most nagyobb szükségük lenne, azt remélve, hogy így talán kivárják, míg a republikánusok megszavazzák a 60 milliárdos fegyvercsomagot. Vagyis nem gondolják, hogy a tűzszünetből béke kéne, hogy legyen. A Kreml-t két dolog korlátozza a tűzszünet plusz béke sikerként való megjelölésében: saját maga imperialista mohósága, és az ukrán irredentizmus tartós jelenléte. Az egyik azt jelenti: a cél a végtelenbe veszik, a másik azt, hogy mindegy, Putyin mit akar, a játék minimum kétszereplős.
De persze a játék nem is kétszereplős. Anna Arutunyan másik egyszerű kérdése az, hogy mit akar a Nyugat. Továbbra is limitáltan támogatni Ukrajnát a területe védelmében, ahogy azt teszi, vagy valóban proxy háborút folytatni Putyin legyőzésére, amint azt mondja, de nem teszi. Arutunyan felidézi a müncheni biztonság konferencia egyik részvevőjét, aki a Nyugat álláspontját így írta le: sok duma, kevés konkrétum.
Ez így természetesen nem igaz, de annyi mégis az, hogy abból Moszkva levonhassa azt a következtetést, hogy a „kollektív Nyugat” gyenge. Ebben is van igazság, meg abban is, hogy Oroszország falánk szteroidkúrán van, hogy feszülő izmaival fenyegessen, miközben sokszor csak a levegőt mutogatja. De a lényeg, hogy a patthelyzet igazából nem Ukrajna és Oroszország között van, hanem a Nyugat és Oroszország között, ha jól értjük az elemzőt. Ezért nehéz definiálni a győzelmet.
Az amerikai szerző ebből mégis azt vonja le, hogy Ukrajnának kell engednie, és nem a Nyugatnak döntésre jutnia, mi lesz abból, ha Putyin győzelemmel vonul le erről a sakktábláról, a nagyszájú Nyugat pedig megalázottan. Az orosz birodalmi álmok dagadnak tovább, és ezek, mint a kelt tészta, idővel mindig kifutnak a teknőből. Ez az elemzőnek eszébe se jut. Ő úgy számol, hogy egy 37 milliós nép nem győzhet le egy 143 milliósat, és ha Kijevnek nincs félmillió új regrutája, hát tegye fel a kezét, már bocs.
Ezért veszélyes buborékokban élni. Pedig ha a szerző csak a saját szövegét értelmezné, belátná, hogy benne van egy értelmes kompromisszum: a saját árnyékát átlépő nyugati stratégia ötvözése a lehető legtöbb területet megőrző ukrán potenciál reális felmérésével, a nyugati biztonsági garanciák megadásával (ezt szerencsére említi a szerző) olyan hatékonysággal, hogy az orosz militarizmus joggal érezhesse rettenetesen oldalba rúgva magát, egy sok-sok évi lábadozás előjátékaként.
Szénási Sándor jegyzete az Esti gyors 2024. február 28-i adásában hangzott el.
