Lassan itt az év vége, jön az, amit a spanyolok Öregéjszakának, Nochevieja-nak neveznek, a szilveszter tudniillik, ami lezár immár megöregedett napokat és a hozzájuk tartozó éjeket, és lezárja a megsárgult történeteket, amelyeket majd az új év szelei úgy fújnak el az útról, mintha lehullott, száraz falevelek lennének.
Persze nem biztos, hogy ez így lesz. Az idő, a történelem nem feltétlenül tesz nekünk szívességet azzal, hogy a mi határidőnkhöz alkalmazkodik, azzal, hogy mi kijelentjük, hogy december 31. határpont, és innen részint minden régen volt, részint meg minden másként lesz, nem sokat törődik. Vagy másként lesz minden, vagy mégse. A régi napok átvonszolják magukat az állítólagos határon, és hozzák magukkal a korábbi bűneinket, ostobaságainkat, igaz, a reményeinket is. A valóságos helyzet azonban inkább az lehet, hogy maradás és haladás együtt létezik majd, együtt kavarog, felismerhetetlenné téve a dolgok irányát.
Amikor tehát a jövőről beszélünk, észben kell tartanunk, hogy annak kimenetéről sok fogalmunk nincs, éppen ezért fordulunk bizalommal a valaha volt János esztergomi érsekhez, aki az 1213-as esztendőben, éppen Gertrúd királyné meggyilkolása idején, sőt az ő meggyilkolásával kapcsolatban, mivel annak végső kihatásait nem ismerhette, egy Janus-arcú, a gyilkosságra készülő főurakhoz írt üzenetében kétféle megközelítést ajánlott. Ennek aktualizált változatai következnek most, amikor a jövő évvel szembeni elvárásainkat próbáljuk rendbe szedni. Előbb a lemondó, majd az optimista verzió.
A jövőt rettegni? Nem kell? Félnetek jó lesz. Ha mindenki egyetért, én nem. Ellenzem.
A jövőt rettegni? Nem kell félnetek. Jó lesz. Ha mindenki egyetért, én nem ellenzem.
Szerencsés jövőt. Ne túlozzunk a boldog szóval.
Szénási Sándor jegyzete a december 27-i Hetes stúdióban hangzott el.
