Van abban valami bizarr, ahogyan bravózunk Romániának, ahogyan a vállát veregetjük, ahogy megdicsérjük, amiért visszalépett a szakadék széléről, ahogyan megköszönjük neki, hogy hallgatott a józan eszére, mintha a romániai társadalom nekünk tett volna szívességet, és nem elsősorban önmagának.
Klubrádió
Mintha hálát nyilvánítanánk valakinek, aki orosz rulettet játszik, de az első, sikertelen főbelövési kísérlet után mégis leteszi a fegyvert.
Ez bizarrnak csakugyan bizarr, de nem példátlan, amikor úgy tűnik föl, hogy egy egész ország játszik a saját önfelszámolására. Vitalij Klicsko, Kijiv polgármestere mondta minap, hogy Magyarország mindig a rossz oldalt választja a történelemben, most éppen az áldozatot támadja, az orosz agresszort viszont, aki eltaposta a magyar forradalmakat, támogatja. A „mindig” persze hülyeség, és az is igaz, hogy az ukrán elit néha hajlandó úgy viselkedni, mintha állama sosem lett volna része a szovjet birodalomnak, tehát ’56 eltiprásának is, de ezen nézzünk most túl: gyilkos háborúban állnak, és ez másként „érezteti át” velük a múltat.
Tény azonban, hogy a hazai elit némi habozás után megnyerhetetlen háborúba vitte az országot a nácik oldalán, és most párialétbe alázza, rombolja a putyini diktatúra pártján. Ez védhetetlen 2.0, fejlesztett verzió, mert a két világháború közötti helyzetet, bár nem menti, de magyarázza a Trianon miatti sokk, illetve a magyar közvélemény sokk előidézte beszámíthatatlansága, torzultsága, és az is, hogy a hitleri birodalom árnyékában csoda kellett volna egy semleges státushoz. Ebből ma semmi sincs, nincs rajtunk birodalmi árnyék, Trianon, ha nem lehetett is vajszínű árnyalat, de nem napi nyomasztás, a hatalom nem árasztja magából az antiszemitizmus mérgét, a magyar társadalmat semmi sem menti fel a saját ostobasága alól, a magyar elitnek pedig végképp nem kötelező muszkavezetőként nem szolgálni a saját hazája ügyét.
Mindegy is, mi ennek az oka: ami talán politikai zsarolásnak indult, ma már az orosz rendszer inspirálta rezsim, annak számtalan haszonélvezőjével, vagyis O.V. a saját bűnét és felelősségét szétterítette az országon, ideértve természetesen putyinistává átnevelt választóit is, akik a párhuzamos valóságok törvényének megfelelően egyszerre büszkék arra, hogy elődeik lőttek a szovjet agresszorokra, és egyszerre nácizzák le Ukrajnát az orosz agresszor birodalmi „igazságának” pártján.
De a lényeg: ha Magyarország 2:0-ra áll az önsorsrontásban, Romániának abban sikerült dupláznia, hogy az önpusztítás utolsó előtti pillanatában képes volt elrántani a volánt, avagy másképpen: az orosz rulett végjátéka előtt le tudta tenni a fegyvert. A világháború végén is, és most is, egy szélsőjobboldali hatalomátvétel előtti pillanatban, amely hatalom kivezette volna az Európai Unióból, a semmibe, az orosz világba. És ezt valamiképpen mégis meg kell köszönnünk neki. A példát.
A mi elitünk, úgy tűnik föl, nem képes tanulni. Vak a valóságra, józan eszét rég elhagyta, az ország, amit úgyis csak zsákmányként, felvonulási terepként kezelt, nem érdekli. Retteg a végjátéktól, de a rettegésből csak a pusztításra futja.
Az idő fogy.
