A világ kezd rohadtul magányos lenni, Nagy-Brittaniától Japánig, ahol ezt a csontig ható érzést hikikomori-nak hívják, és ők speciel nagyon régen ismerik.
alapvetően Japánban megfigyelhető, több évtizedes társadalmi jelenség – és a hozzá köthető emberek – megnevezése.
Fotó: ecchiskechi / DeviantArt
A KSH legutóbbi felmérése szerint a magyar lakhelyekből arányosan a legtöbbet magányos emberek lakják, 1,5 milliónyian, ezután jönnek csak a három-öt fős háztartások.
A magányt, tehát az egyedüllétnek egy különösen megélt, társtalan formáját persze könnyen azonosítjuk az idősek, még inkább az özvegyek világával, holott az özvegyek száma a legutóbbi húsz évben 1 millióról lecsökkent 800 ezerre, ráadásul egy részük, jó esetben, családban él. Viszont az igazán, kérlelhetetlenül magányosok száma ugyanannyi idő alatt megduplázódott. Világos tehát, hogy másról van szó. Ahogy az amerikaiak fogalmaznak, pusztító népbetegségről, ami egyáltalán nem korkérdés.
A Meta-Gallup tavaly őszi, 142 országban végzett felmérése szerint a megkérdezettek 24 százaléka magányos, leginkább fiatal felnőttek, huszonkilenc éves korig bezárólag. Persze, tudjuk, még a legnagyobb kutatóintézeteknek sem kell mindent elhinni, nekik is vannak furcsa vagy okés, de csak félig-meddig betartott protokoljaik, ráadásul túl sok emberrel készült felvétel ahhoz, hogy ne nőjön a hibahatár, tehát az adatok legyenek tájékoztató jellegűek, ám a tendencia így is világos. A világ kezd rohadtul magányos lenni, Nagy-Brittaniától Japánig, ahol ezt a csontig ható érzést hikikomori-nak hívják, és ők speciel nagyon régen ismerik.
Semmi és senki sem egyforma persze. Van, akit magányosnak bélyegeznek, ám szeret egyedül élni, és van, akit elvben körülvesz a családja, holott attól, mert valami társas, még lehet magány. Az is igaz, hogy fiatal korban a maró egyedüllét mindenféle aktuális kortünet nélkül is létezhet, csak ezt mi már elfelejtettük. Ezenkívül semmilyen kétdimenziós statisztika nem írja le az emberek szövevényes, sok dimenziós kapcsolatait, ámde.
Ámde a világ jobb, érzékenyebb elemzői, és politikai szociológiával foglalkozó szakerői komolyan kutatják – nem tegnap óta, de egyre inkább – a magány generációkon, és társadalmi csoportokban összeadódó pusztító erejének politikai hasznosítását, amivel sok újat persze nem mondanak, de legalább mondják és hangosan. Ahogy Cambridge-i professzor, Olivia Remes is hangoztatja, az embereknek erős szociális kapcsolatokra van szükségük a globalizáció, vagy bármi által is szétvert faluközösségi, lakóközösségi, családi, rokoni, baráti, üdvhadsereg-szintű, vagy a kuglizók testvéri összetartozását szolgáló körök kihűlt helyén.
Igen, mi is épp ezt a messze visszahangzó, ám mélyen igaz közhelyet akartuk mondani, kedves Remes, megspékelve a mondott kutatók helyzetjelentésével, hogy tudniillik a politika, ami a magányból is gyúanyagot csinál magának, sikeresen épít álközösségeket, kamu összetartozásokat, belakni jó hazugságvárakat, aminek a közepén persze mindig ő áll, ki más. A magányos csak a magányát, meg a reményét adja a szuverén politikához, az echte magyar nemzeti melldöngéshez, a világbíró orosz küldetéshez, meg a többihez, amit a sámánok előszednek a ládafiából. Szokott lenni nagy boldogság.
Egészen addig, amíg a kocsmában véget vetnek a zenének, és hazamennek a legények.
Oda, ahol változatlanul sötét van.
Szénási Sándor jegyzete a Hetes Stúdió 2024. január 6-i adásában hangzott el.