Volt egyszer egy Illés Béla nevű magyar író, aki kommunistaként 1923-ban a nagy Szovjetunióba költözött. Vissza 1945-ben szovjet őrnagyi egyenruhában jött, és hamarosan megírta Alekszej Guszev történetét, aki az orosz inváziós hadsereg tisztjeként bírálta a magyar szabadságharc eltiprását, ezért 1849-ben hat társával együtt felakasztották Minszkben.
A történetnek nagyon örültek úgy Budapesten, mint Moszkvában, a magyarság ugyanis akkor már majd száz éven át nagyon mérsékelten táplálta kebelében az oroszbarátság lángját, a Szovjetunió nevű új orosz birodalom kiépítésében tehát jól jött a magyarbarát Guszev sztorija.
Igazán kár, hogy ebből semmi sem volt igaz, Guszev nem volt, nem létezett, mármint Illés Béla történelemhamisító szándékán túl, annál inkább létezett viszont több orosz tiszt magyarországi naplója, amelyben sajnálkozva számolnak be arról, hogyan rabolják ki orosz katonák a lakosságot, nem ritkán a tisztek felbujtására, akik aztán a zsákmányt olcsón megveszik tőlük. A bakák a nőket is előszeretettel erőszakolták meg, Tokajban például, ahol a lakosság fegyverre is kapott az invazív természetű orosz hadsereg ellen. Nem sok sikerrel persze.
Losoncot pár óra alatt gyújtották fel, és tették romhalmazzá. A Grabbe altábornagy által elrendelt bosszúakció után maga Grabbe azt állította, szintén naplóíróként – hiába, a nemesi elit napi szinten gyakorolta a kultúrát –, hogy a lakosok maguk gyújtották fel magukat. A történetet felidéző hvg. hu szerint az orosz Wikipédián a mai napig az olvasható, hogy a losonciak nem akartak hadisarcot fizetni, azért vetettek csóvát a saját házaikra. Szegény Grabbe hiába könyörgött nekik.
Putyinnak volt kitől cinizmust tanulnia.
A naplóírók urak mindenesetre azt mondták, ez a viselkedés – piha. Egyikük, egy Lihutyin nevű tiszt azt írta, Nyugaton amúgy is barbárnak tekintik az oroszokat, nem kell ehhez napi szinten példákat szállítani.
Persze az is igaz, hogy az orosz tiszturak az elfogott magyar tisztekkel viszonylag jól bántak, nem kegyetlenkedtek velük, de hát ennek oka a nemesi öntudat volt, az „egyalombólvagyunk” érzete, amúgy meg különösebb magyargyűlölet sem fűtötte őket, mint ahogy korábban a baltiak, és a finnek leverésében eljáró oroszok a lázadó havasalföldieket sem utálták, akiket éppen a törököket megsegítendő vertek le. Az imperializmus nem ismeri a céltalan érzelmeket, sem pro, sem kontra.
Mindezt pedig azért mondtuk el, hogy alátámasszuk, miért gyújtjuk meg az az együttérzés mécslángját a jelenleg regnáló rezsim gondjaival kapcsolatban, már ami az 1848-as magyar szabadságharcot legyilkoló, majd ugyanazt 56-ban már rutinból hozó orosz inváziót illeti.
A kommunistáknak még könnyű volt, az orosz tisztek vallomásos naplóit nem lehetett olvasni sehol, a rendszer azt hazudott, amit akart, viszont ennek a mostani hatalomnak még egy árva Guszevje sincs. Március 15-én tehát vagy beszél az orosz imperializmus 1848-as vérvalóságáról, ami után muszáj rátérni 56-ra, azt követően pedig az ukrajnai dúlásra és gyilkolászásra, vagy nem beszél az oroszokról egyáltalán.
Ha odaadó putyinisták vagyunk, akkor nyilvánvalóan az utóbbit választjuk, amivel hazánk és nemzetünk méltóságát, igazságérzetét és becsületét szúrjuk orbitális módon tökön, de hát ezt ki bánja? Még a nemzet se nagyon, a nemzetnek elég, ha a kormányfő március idusán azt löki oda neki, hogy mi nem akárkik, hanem magyarok vagyunk.
Hogy ez mit jelent? A miniszterelnök szerint azt, hogy ha itt a pillanat, a magyar szálljon harcba, dereka legyen felövezve, kardja kifenve, lova megabrakolva.
Hogy ki ellen szálljon harcba és mi a fenének, és miért lóháton, az nincs megmondva. De, mint már mondtuk, a részletek nem is fontosak. Aki erre fogékony, az ebben a pózban is marad, fringiáját lengetve, amíg le nem törik a keze, közben a várbeli Hadik szoborra gondol irigyen, arra, hogy a Generalmajor lovának bezzeg fénylenek a golyói. Van itt út, van itt cél.
Szénási Sándor jegyzete az Esti gyors 2023 március 15-ei adásában hangzott el.